Az ádáz agrárdemonstrációk, az alkudozás árnyékában mintha kevesebb energia maradna a napi szabályozási, piaci egyeztetési teendőkre. A gabonakereskedők legalábbis hiányolják, hogy az aratás előtt alig négy hónappal – az előzetes szállítási szerződéskötések idején – még híre sincs az idei termésre vonatkozó szabályoknak, rendeleteknek. A magyar eladók hallgathatnak, ha a külföldi vevő megkérdezi: milyen feltételekkel tudnak szállítani, lesz-e elegendő exportengedély.
Az egyeztetés gépezete nehezen pörög föl. (Pedig ez már egyebek között Lakos László állásába került. A miniszterelnök annak idején a késve meghirdetett garantált árakkal is indokolta a személycserét.) A feldolgozókat, kereskedőket tömörítő Gabonaszövetség csak a múlt héten alakította ki, milyen módszert ajánljon a terméktanácsnak. A Gabona Terméktanács e hét csütörtöki ülésén kezdi kidolgozni az exportszabályozási javaslatát, amelyet az agrárrendtartási tárcaközi bizottság jó esetben támogat és a miniszter – talán májusra – aláír. A hivatalos ügymenet szerint tehát leggyorsabban alig valamivel az aratás előtt jelenhet meg az idei kiviteli szabályokat rögzítő rendelet. Annál is inkább, mert a múlt heti “állomás”: a terméktanácsi vitán a termelők és a kereskedők, feldolgozók véleménykülönbsége éles volt.
Kisebb-nagyobb módosítás mindenképpen várható, még akkor is, ha a tavaly bevezetett termelőbarát exportkvóta intézménye valószínűleg fennmarad. Maguk a gabonapiac szereplői különbözőképpen reformálnák meg a tavaly kipróbált kiviteli rendszert. Az ugyanis sem a takarmánygyártóknak, sem a malmoknak, még kevésbé a kereskedőknek nem jó, hogy az új szabályok következtében túlzottan magasra szöktek az árak. (Az érintettek azonban nem csak a drágulást, hanem a rugalmatlan, lassú piacszabályozási rendszert is okolják, amiért bennrekedtek az exportkészletek.)
A kereskedők nem egységesek, más-más megoldást javasolnak. Vermes András, az Agrograin vezérigazgatója – bízva a versenyben – elsősorban a liberalizált kivitelt támogatja. Aratás után júliustól szeptember végéig-októberig szabadon kellene kiszállítani a búzát. A hatóságok tonnánként 1500-2000 forint letéti díj fejében adják ki automatikusan az engedélyt. Vermes szerint a főhivatal októbertől a termés nagyságától, a kiszállítás ütemétől függően korlátozhatná vagy leállíthatná a kiviteli engedélyek kiadását. Bő termésnél azonban egy-két hónappal meghosszabbíthatná az egyszerűsített kiviteli engedélyezést.
Más kereskedők azonban szűkítenék a konkurenciát. A hazai exportpozíciók védelmére hivatkozva gyakorlathoz, hozzáértéshez, végzettséghez is kötnék a kivitelt. A tavaly bevezetett módszer ezzel éppen ellentétes, ugyanis az exportkvóta kétharmadát a termelők kapták. A termelők maguk (vagy megbízottjaikon keresztül) értékesíthették külföldön a gabonát. A felvásárlói érdekekkel markánsan szemben áll a termelőké: ők ugyanis értelemszerűen minél többet szeretnének kapni a gabonáért. Így tehát nagyobb arányban próbálnak részesedni az export (szerintük extra) profitjából. Azért ragaszkodnak tehát a tavaly bevezetett exportkvótához, a kiviteli lehetőséghez, mert az export általában jobb üzlet, mint a hazai értékesítés.
A molnárok érdeke az volna, ha a hozzáadott értékkel növelt feldolgozott termékek: a liszt, a dara kivitelét könnyítené, segítené jobban az állam. Ezt a malomipar nagy kihasználatlan kapacitása is indokolná. A takarmánykeverőknek az lenne jó, ha erősen korlátoznák az exportot, mert ezzel olcsóbb volna a belpiacon a gabona.
Botos Károly, az Agrárrendtartási Hivatal elnökhelyettese úgy véli, hogy bár a részleteken még vitáznak, az azonban már bizonyos, hogy az exportengedélyért pályázni kell majd. Hogy ki és mennyi engedélyt kérhet, ahhoz két módszer közül kell választani a testületeknek. Az egyik a tavaly bevezetett kvótás forma. (A meghirdetett egymillió tonna búzaexport 70 százalékára a termelők, 30 százalékára a kereskedők pályázhattak. A termelők a hektáronkénti termés meghatározott hányadára kaphattak csak engedély “ígérvényt”, azaz kvótát. Ezt később lehetett valódi exportengedélyre váltani.) A tapasztalatok alapján a kvótás módszeren mindenképpen igazítani kellene. Egyebek között (a földművelésügyi hivatalok mellett) a földhivatalokat is be kellene vonni a korábbinál szigorúbb ellenőrizésbe, hogy kiderüljön, melyik pályázónak mekkora a földje. Mekkora területen termel gabonát?
A másik lehetőség – amelyet a kereskedők is szorgalmaznak – hogy az aratást követő néhány hónapig letéti díj megfizetésével, könnyebb engedélyezéssel szabadabb legyen a kiszállítás.
A letétfizetés alaposan megrostálná az exportőrök körét. Különösen a kis, gabonatermelő vállalkozások szorulnának ki, amelyek nem tudják befizetni a letétet.) Botos Károly attól sem zárkózna el, hogy a gabona-külkereskedők körét ésszerű határok közé – a jelenlegi töredékére – szorítsák. Ennek egyik előfeltétele lenne a regisztráció, az adatszolgáltatás, amellyel minden gabonaexportálót nyilvántartásba vesznek. Az exportlehetőségre pályázónak bizonyítania kellene, hogy a szükséges alapfeltételeket teljesíteni tudja, meg van hozzá a képzettsége, a gyakorlata, a tőkefedezete.
A termelőket leszámítva a gabonapiaci szereplők nem fogadták kitörő lelkesedéssel tavaly az azóta is sokat bírált termelői kvótarendszert. (Figyelő, 1996/26. szám) Egyes szakértők összefüggést látnak a kvóta és bizonyos eladatlan készletek között. Szerintük azért rekedt bent ennyi exportárualap, mert a termelők – akik ráadásul túl is spekulálták magukat – a kvóta piaci árát rászámolták a gabonára. Ezért nagy az ár, ezért sok az eladhatatlan termés. (Olyan híreket is hallani, amely szerint tavaly – további árrobbanásban, nagy exportban reménykedve – bizonyos “pénzügyi befektetők” a feketegazdaságból, olajszőkítésből származó pénzekkel nagy gabonakészleteket vásároltak fel. Ők sem engednek az irreálisan nagy árból.) Egyes szakértők szerint tény, hogy búzából öt-hétszázezer tonna, kukoricából nyolcszázezer-egymillió tonna “áthúzódó készlet”, felesleg halmozódott fel. A szakemberek szerint azonban az elnevezés nem mindegy. Az elnökhelyettes az agrárrendtartási hivatal elemzése alapján úgy véli: “a belföldi piac igényeihez viszonyított búzafelesleg döntő része exportengedéllyel lefedett, bár ez nem egyenlő a termék fizikai kivitelével”.
Abban alaposan eltér a kereskedők és a hivatal véleménye, hogy az új termés közeledtével el lehet-e adni az összes ótermésű gabonát. A bulgáriai érdeklődőkkel legfeljebb árucserével lehetne üzletet kötni. A kereskedők szerint fizetőképes érdeklődőket alig-alig találni. Botos Károly szerint a kereskedőknek változtatni kell a korábbi szemléleten. Nem lehet csak nagy, több tízezer tonnás üzleteket kötni. Apránként “csepegtetve” azonban el lehet adni a készleteket külföldön.
Ezzel az ótermésű gabonával valamit mindenképpen kezdeni kell, mert a nagy áthúzódó készlet a szakemberek szerint károsan hat a piacra. Az aratás után lenyomná az árat, amely jelen esetben nem is lenne rossz. Külföldön is versenyképesebbé tenné a magyar gabonát. Ám ismerve a szélsőségekre hajlamos hazai gabonapiacot, könnyen a másik végletbe lendülne az áringa.
Ezért sürgeti a termelő, a kereskedő, a feldolgozó, hogy – az export érdekében is – új piacszabályozási rendszert vezessenek be. (A kormány első féléves munkatervében szerepel is az agrárrendtartásról szóló törvény újabb módosítása.) A költségvetés számára is olcsóbb módszereket kell találni, mint a – Lakos László minisztersége idején – ígért két-két és félmillió tonnás állami gabonakészletre épülő szabályozás. (A kétmillió tonna búza és kukorica ugyanis tavalyi áron több mint ötvenmilliárd forintba kerül. Ha hitelből finanszírozná a költségvetés, akkor tetemes kamatköltségre is számítani kellene, nem is említve a tárolás, kezelés, veszteség költségeit. Információink szerint ezért csöndben el is vetették a drága ötletet.)
Az új rendszerben – szakértők szerint – be kellene vezetni a mértéktartó állami felvásárlást, mert ez ma valójában nem működik. Ebben fontos szerepet kell kapnia a jelenleg is állami tartalékkészleteket kezelő Tartalékgazdálkodási Közhasznú Társaságnak (TIG). Azért is, mert a gabonapiac szereplői időről időre megvádolják a TIG-et, hogy a piacszabályozás ellen dolgozik. Akkor vásárol, amikor egyébként is emelkedik az ár, és akkor értékesít, amikor meredeken zuhan, jobb lenne megállítani az áresést. A TIG azonban a “nem várt eseményekre” tartalékol stratégia gabonakészleteket, az agrártárcával éppen a piaci hatása miatt egyezteti a működését. Tóth Tibor igazgató szerint a TIG igenis ügyel arra, hogy ne zavarja, hanem segítse a szabályozást. Az igazgató úgy véli, ha az érintett tárcák úgy döntenek, a társaság el tudná látni a piacformálással kapcsolatos felvásárlási, készletezési feladatokat. Eddig azonban erre hivatalosan nem kérték fel. A technikai eszközök, a szaktudás rendelkezésre áll – de a feladathoz pénzügyi források is szükségesek lennének. Közhasznú társasággá alakulása – 1995 óta – ugyanis egyetlen fillér költségvetési támogatást sem kap a TIG, a költségeit ki kell termelni.
Mint megtudtuk, nehezíti a TIG bevonását az agrárpiac szabályozásába, hogy nem csak mezőgazdasági, hanem más termékeket is készletez. Így nem kerülhet át az IKIM-től az FM tulajdonába.
A gabonapiac rendbetétele minden bizonnyal felér majd egy érettségi bizonyítvánnyal. A magyar exporttámogatási gyakorlatát bírálóknak ugyanis szúrta a szemét az 1995-ös – az árrobbanás idején jelentős exporttámogatással lebonyolított – mintegy 600 millió dolláros magyar gabonakivitel. A cairnsi csoport több tagja ezután kezdte firtatni a WTO-nál a jogosnál jóval nagyobb exporttámogatást. Ha a magyar agrárvezetésnek sikerül WTO-konform módon megreformálni a gabonaexportot úgy, hogy ezzel ráadásul ismét versenyképessé válik a magyar gabona, akkor nem csak a tiltakozók vitorlájából fogja ki a szelet. Jó pontokat szerez – a vitát egyelőre csendben szemlélő, az EU-csatlakozás miatt azonban nem közömbös – Brüsszelben is.
