Három klasszikus banki rizikót említ a szakirodalom általában: a likviditási, a hitel- és a kamatlábkockázatot, melyek vállalása, elemzése, mérése, fedezése – a hitelintézeti törvény és az állami felügyelet főként a tartalékolásra vonatkozó rendelkezésein túl – mindenkinek a saját ízlése szerint történik. A “gusztus” elsősorban a bank stratégiájától függ: termékeitől, méretétől, ügyfélkörétől s a mai Magyarországon nagyrészt attól, hogy az illető bank hol tart a fejlődésben.
A kereskedelmi bankok megjelenése után először a likviditási és a hitelkockázatok kerültek terítékre, bár “kezelésükre” eleinte még e szót se lehetett jó szívvel használni. Aztán, kiváltképp az előbbi terén, meglehetősen gyors fejlődés kezdődött, s a puszta hitelezői rutint mindinkább konkrét hitelelemzésekkel igyekeztek kiegészíteni. A kockázatkezelés fejlődésének ugyanakkor gátat szabott bizonyos alapvető technikák és termékek (például a swap) hiánya.
A fejlődésre mindenesetre rányomta a bélyegét, hogy a bankok a likviditási és hitelkockázatokra voltak kénytelenek összpontosítani. A Deloitte & Touche-nál úgy tartják: a magyar bankrendszer nagy kihívása, miként képes levetkőzni azt a szokását, hogy a kockázattípusokra egyesével, külön-külön koncentrál. Ehelyett teljes körű, integrált, stratégiai kockázatkezelést volna kívánatos meghonosítani – vélekednek.
Kezdeményezések természetesen vannak. Legutóbb éppen a Budapest Banknál számoltak be arról, hogy a kockázatok kezelését teljesen új, közös alapokra helyezték. Minden, kockázatot felvető kérdés, ügylet ezentúl a többi egységtől elkülönült, független kockázat-menedzselő egységet is megjár a döntéshozatal során. Ahogyan Singlovics Béla, a bank vezérigazgatója fogalmazott: a nagy banki pókháló közepén figyel a kockázatok felett őrködő pók. Ennél több részletet azonban nem szándékoztak nyilvánosságra hozni erről a legtöbb helyen bizalmasnak számító tevékenységről.
A privatizáció előtt álló Mezőbanknál alapvetően követik a hitelintézeti kockázatok említett hármas felosztását. A mindenkori likviditási kockázat rendszeres ellenőrzése a treasury feladata – tájékoztatta a Figyelőt Zákány Károly reorganizációs igazgató. A következő rizikó az úgynevezett kamatkockázat, amelynek mértékét – bár a lejárati szerkezet, valamint a kamatvárakozások alapján többé-kevésbé előrevetíthető – egy ötfős bizottság hetente felülvizsgálja. A kiemelt fontosságú hitelezési kockázat kezelésére – a céltartalék képzésének szabályaira – még a január elsejétől összevontan működő Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet elődje, az Állami Bankfelügyelet adott ki két irányadó rendelkezést. A minősített hitelek után a bank negyedévente képez céltartalékot, a kategóriákat és a besorolást azonban havonta ellenőrzik, mindenkor egyeztetve könyvvizsgálójukkal, az Arthur Andersennel. A Mezőbank házi kockázatminősítési szabályzatát évente vizsgálják felül.
Az immáron többségi holland tulajdonban lévő Magyar Hitel Bank (MHB) gyakorlatában kiemelten két kockázati típust különböztet meg: a hitelkockázatot és a bankkockázatot. A hitelezésből adódó rizikókat a bankon belül önálló főosztály próbálja kivédeni, a banki (forrás- és árfolyam-) kockázat szemmel tartása pedig a treasury feladata. Ez utóbbi változásait az eszköz-forrás bizottság felügyeli, a döntéseket havonta felülvizsgálva. – A hitelkockázati főosztály gyakorlatilag a hitelezés folyamatát figyeli és ellenőrzi, részben Budapesten, részben a vidéki területi igazgatóságokon – magyarázza Schopfné Déri Anna igazgató. A számba vehető rizikók feltérképezése már a hitelminősítést megelőzően elkezdődik, s folyamatosan tart a kölcsön kihelyezése után is. Az ügyfelek ágazati, valamint konkrét egyéni helyzete alapján megbecsült kockázati minősítést az MHB-nál negyedévente vizsgálják felül. Az állami felügyeleti rendelkezésekre alapozva a bank önmaga határozza meg a kockázatkezeléshez kapcsolódó biztonsági intézkedéseinek körét, két alapvető ügyfélkört megkülönböztetve: a nemzetközi multinacionális cégeket és ezek magyarországi leányvállalatait, valamint a kisebb, kockázatosabb hazai vállalkozásokat. A kockázatminősítési procedúra három részből áll: a mérlegadatok alapján végzett adósminősítésből; a kihelyezés után a követelés minősítéséből, illetve a szükséges céltartalékképzésből; továbbá a fedezet értékeléséből.
Az OTP Bank a csődtörvény életbelépését követően, 1992-ben hozta létre kockázatkezelési főosztályát. Itt a hitelintézet a saját működéséből származó kockázatait és az ügyletekben rejlő pénzügyi kockázatokat tartja szemmel. – Az árfolyamváltozásokból eredő és a külföldi ügyletekhez kapcsolódó kockázatok kezelése a bank egy másik részlegének a feladata – hangsúlyozza Hegedűs Gyula, a kockázatkezelési főosztály vezetője. Az ügyletekben rejlő pénzügyi kockázatokat portfólió-szinten vizsgálják, míg a saját működésből eredőket egyedileg. Az előbbi azt jelenti, hogy a főosztály munkatársai tipizálják a fellelhető kockázatokat, majd a hiteleket az így kialakított kategóriák szerint, differenciáltan kezelik. A kockázatkezelési főosztályon természetesen figyelik a kockázatokat, súlyoznak a fellelt és számon tartott eltérésekkel, az így nyert tapasztalatok visszacsatolását követően pedig megteszik javaslatukat a gyakorlati hitelkihelyezésre.
Az OTP vállalkozói üzletágában két rendszer kategóriái – a hétfokozatú adósminősítési és a kockázatbesorolási szisztéma – szerint tartják nyilván a kihelyezett hiteleket. Ez a megoldás is azt célozza, hogy az OTP úgynevezett kockázati “kitettsége” egy meghatározott szinten maradjon. Az igazgatóság által jóváhagyott hitelezési, adósminősítési, fedezetértékelési, befektetési, valamint céltartalékképzési szabályzatokat általában évente vizsgálják felül.
Mindezen intézményi, formai körülmények között a kockázatkezelés technikái meglehetősen szerteágazóak: a skála a bankok szükséglete és lehetősége alapján a félmanuális megoldásoktól egészen a komoly informatikai háttérrel működő rendszerekig terjed. A kamatlábkockázat kezelésének tárházában például a legegyszerűbb módszer az úgynevezett átárazódási mérleg, illetve a nettó kamatbevétel szimulációs modellje – magyarázzák a Deloitte & Touche-nál. A következő lépcsőfok a diszkontált cash flow idővel súlyozott jelenértékének számítása és elemzése, míg a legfrissebb nyugati gyakorlatnak ma az úgynevezett Monte-Carlo szimuláció, illetve a korrelációs vagy kovariancia-módszer felel meg.
Sajátos belső kockázatkezelési gyakorlatukhoz az irányadó jogszabályokon és az egyénileg kialakított módszereken kívül a hitelintézetek a Reuters “Risk Management” termékeit és kapcsolódó szolgáltatásait is alkalmazhatják. A vállalat ügyfeleket és hiteleket minősít adatbázisában, eszközkockázati számításokat végez, on-line információs hálózata segítségével egyidejűleg adatokat és híreket biztosít. Mindezek révén folyamatosan nyomon követhető és kiértékelhető a bankok portfóliója – legalábbis azé az öté, amelyek e szolgáltatásokat igénybe veszik. Szijártó Zsolt, a Reuters magyarországi értékesítési vezetője úgy véli: a kockázatkezelési igények az utóbbi években kerültek igazán a bankok érdeklődésének frontvonalába. Két fő termékük az évtizedes múltra visszatekintő “Deal Manager” rendszer, amely a bankok treasury (deviza és money-market) ügyleteit folyamatosan nyomon követi és kiértékeli. A másik stratégia terméke a közel hétéves “Kondor +” rendszer: egy komplex, úgynevezett egyidejű pozícióvezető rendszercsomag.
A hitelkockázatok felmérésében és fedezésében az első lépés általában a minősítés, amikor az ügyfélnek feltett kérdések és egyéb külső információk alapján “lassan kialakul” a kép. Vállalati kliensek esetén a bankok általában megvizsgálják az illető ágazat kockázatát, majd annak ismeretében a cég teljesítményét és az abban rejlő esetleges rizikófaktorokat firtatják. Egyszersmind a pénzügyi kockázatokat is elemzik, majd ezeket az ismereteket az adott hitelügyletre vetítik. Külföldi tulajdonú bankok esetében valamennyi elemzés az országkockázatba ágyazódik, és ugyebár a hitelkihelyezéseknek is határt szabnak az országlimit formájában. Mindezeken túl, hangsúlyozzák a külföldi bankokban, ők az anyabank kockázatkezelési gyakorlatának a helyi körülményekre adaptált, tehát már kidolgozott változatával dolgozhatnak, miközben a helyi bankok “önerős” fejlesztésre kényszerülnek. Különbséget látnak a felelősségvállalás módjában is, ez a külföldi tulajdonú bankoknál általában egyéni. A döntési mechanizmusnak ugyan szorosan kötött szabályai vannak, a szükséges információ körétől az analízis és a döntés menetén át egészen az úgymond közös nyelvezetig – az egyes kifejezéseken a banknál mindenkinek ugyanazt kell értenie -, az elemző mégis meglehetősen tág teret és ezzel együtt nagy felelősséget kap.
Az ügyfelet általában csoportszemléletben vizsgálják. Ez azt jelenti, hogy a leendő adós tulajdonosát is megmérik – igaz, nem az összeset, csak a többségit, de annak valamennyi felmenőjét. Ugyanakkor nem csupán az adott fiók által folyosítandó kölcsönt elemzik, hanem a bank valamennyi egységétől esetleg származó hitel nagyságát és “történetét” is. Az elemzés során ráadásul, ha a hitel kérelmezőjének külföldi tulajdonosa, beszállítója, egyéb, a hitelkockázatot alapvetően érintő határon túli kapcsolata akad, arról az illető helyen működő saját banki fiókot is ki kell faggatniuk.
A megfelelő rendszerek kiépítésében mindenesetre még a fejlettebb kockázatkezelők birodalmában is számos probléma merülhet fel. Erre utal a Deloitte & Touche nagy-britanniai felmérése is, amelyet – mint mondják – Magyarországon is érdekes volna elvégezni. Csakhogy a kockázatkezelők szűk köre itt egyelőre ennek rögtön gátat vetne. Igaz, a szigetországban sem csupán a bankok szerepeltek a válaszadók között; a kockázatkezelő vállalatokat is megkérdezték. A felmérés szerint a kockázatkezelési rendszerek bevezetése elég gyakran végződik kudarccal. Problémát többek között a kockázatok számszerűsítéséhez és méréséhez használt technikák bonyolultsága okoz. A fiaskóhoz pedig gyakorta az információk hiányos vagy elavult volta vezet.
