Reálértéken mintegy 60 százalékkal estek vissza a magyar gazdaság egészének kutatás-fejlesztési ráfordításai a nyolcvanas évek végétől napjainkig. Ennek oka elsősorban a korábbi nagyvállalati rendszer felbomlása, a kis- és középvállalkozások “elszaporodása”. A nagyobb cégek – mint minden másra -, olykor átgondolatlanul ugyan, de a fejlesztésekre is bőven szórták a pénzt. A belőlük alakult és újonnan létrejött kisebb szervezetek zöme azonban tőkével rosszul ellátott, jobbára fennmaradásáért küzd, és jövedelméből alig jut fejlesztésekre. Így fordulhatott elő, hogy 1988 és 1995 között a kutatóintézetekben reálértékben 56, a felsőoktatási kutatóhelyeken 17, az üzleti világ kutatóhelyein 65 százalékkal csökkentek a ráfordítások. Erre a jelenségre hívja fel a figyelmet a Szonda Ipsos felmérése is, amely szerint az iparvállalatok közel 60 százaléka egyáltalán nem végez K+F-tevékenységet, és nem vesz igénybe ilyen jellegű külső szolgáltatásokat sem. A helyzetet tovább rontja, hogy e társaságok majd egyharmada aktív expottevékenységet folytat, tehát elavuló technikával, tudással (kis túlzással rabszolgamunkának tekinthető tevékenységgel) tartja fent magát.
Az elmúlt nyolc-kilenc évben kettős hatás érvényesült a kutató-fejlesztő gárda létszámának alakulásában. Egyrészt a drasztikusan csökkenő pénzügyi lehetőségek kényszerítették elbocsátásokra a vállalatokat és a gazdasági társasággá átalakulni kényszerülő kutatóintézeteket. Másrészt az újonnan létrejövő gazdasági szervezetek igyekeztek minél kedvezőbb feltételekkel magukhoz csábítani a jól képzett szakembereket. Az egykori kutatóintézeteknél, a felsőoktatási, a vállalati és egyéb kutatóhelyeken ma becslések szerint összesen 20-21 ezren dolgoznak teljes munkaidőben – e gárda körülbelül fele felsőfokú végzettségű szakember. A nyolcvanas évek végén kétszer ennyien voltak. A statisztikák azt bizonyítják, hogy – a félelmekkel ellentétben – a létszámleépítés nem járt együtt a tudományos fokozattal rendelkezők számának csökkenésével. Meglepő az is, hogy a kilencvenes években kevesebb kutató maradt hat hónapnál hosszabb ideig külföldön, mert idehaza talált magának viszonylag kedvező megélhetési lehetőséget.
Az országban található kutatóhelyek száma napjainkban megközelíti az ezerötszázat. Közülük több mint ezeregyszáz a felsőoktatási intézményekben működik. A klasszikus értelemben vett kutató-fejlesztő társaságok száma hatvan alá süllyedt, a többi vállalatoknál, illetve költségvetési pénzekből gazdálkodó intézményeknél (múzeumokban, könyvtárakban, egyéb helyeken) van. Számítások szerint a hazai kutató-fejlesztő helyek 85 százaléka költségvetési intézményként működik. Az összes K+ F ráfordítás mintegy kétötödét ennek ellenére a vállalkozási szektor adja – ebből 70 százalék a feldolgozóiparra, közel 20 százalék a mezőgazdaságra, a fennmaradó 10 százalék pedig a gazdaság többi ágára jut.
Az eredményesen befejezett kutatási témák aránya évről évre kisebb – igaz, a témák köre folyamatosan szűkült. A kutatóhelyek zömére jellemző, hogy eszközei, gépei és műszerei elavultak. A KSH-adatok alapján megállapítható, hogy a kutatás-fejlesztési munkák több mint kétharmadát a fővárosban végzik. Ezt a túlzott koncentrációt az elmúlt években némileg oldotta az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) kezdeményezésére a kormány által 1992-ben létrehozott Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Alapítvány. Az alapítvány Szegeden biotechnológiai, Miskolcon pedig logisztikai és gyártástechnikai intézetet működtet. A vidék súlyát növelik majd azok az ipari és innovációs parkok is, amelyek a közelmúltban szerveződtek, s számuk immár eléri a több tucatot.
Az ipari tárcához pillanatnyilag 11 kutatóhely tartozik. Mivel az Alumíniumipari Tervező és Kutató Kft. jogutód nélküli végelszámolása rövidesen befejeződik, gyakorlatilag csupán 10 korábbi intézet továbbélésével lehet számolni. Az intézethálózat 1990-ben még 15 tagú volt. A lemorzsolódás hátterében a fizetőképes kereslet drámai visszaesése áll. A gazdálkodó szervezetek privatizációja után az új tulajdonosok többsége nem fordított pénzt és energiát a kutatásra és fejlesztésre. Így az állami, illetve a nemzetközi (PHARE- és egyéb) programokból származó támogatás szerepe egyre fontosabbá vált. A kutatási-fejlesztési megrendelésekből származó bevételek az ipari intézeteknél az összes árbevétel 10-12 százalékára estek vissza. Az intézetekből alakult társaságok főként termelő tevékenységből, kereskedésből, minőség- és egyéb vizsgálatokból, mérnöki szolgáltatásokból és ingatlanok bérbeadásából tartják fenn magukat. A vagyonfelélés milliárdos nagyságrendű, emiatt a társaságok saját tőkéje fokozatosan csökken – akad olyan is, ahol már egyáltalán nem létezik.
A legfrissebb fejleményekből ítélve úgy tűnik, hogy a visszafejlődés folyamata a kilencvenes évek közepétől lelassult. A szervezetek átalakulása befejeződött, a kutatói elvándorlás rohama csitult, és az alaptevékenységből származó bevételek lassan stabilizálódni, esetenként növekedni kezdenek. Ez elsősorban az ipari tárca által kezdeményezett és 1996 elején megkezdett reorganizációnak köszönhető. A könyv- és számviteli adatok alapján elmondható, hogy a társaságok zöme az OMFB-nek, az APEH-nek és a társadalombiztosításnak tartozik. A fizetési kötelezettségek egy részét átütemezték, az adósság kisebb részét pedig ingatlaneladásokból fedezik.
Az elmúlt években átalakult az Autóipari Kutató és Fejlesztő Rt., így teljes árbevételén belül már csak 12-15 százalékot jelent a kutatásfejlesztés. A társaság eladósodása nem vészes. A cég vezetősége úgy döntött, önerőből teremti meg a túlélés lehetőségeit. Ebbe a képbe egyelőre nem illik bele a privatizáció.
Tőkével jól ellátottnak számít az Építésügyi Minőségellenőrző Intézet (ÉMI Rt.), amely hamarosan összeolvad az Építéstudományi Intézettel (ÉTI Kft.). A mára szinte teljesen magánkézben lévő építőiparnak nagy szüksége van a korszerűen felszerelt intézetekre, amelyeknek a jövőben az európai uniós csatlakozás miatt is rendkívül fontos feladatuk lesz a minőségbiztosítási rendszerek kiépítésében. Az évek óta nyereségesen működő ÉMI Rt.-nek már hosszabb ideje vegyes vállalata van a TÜV Bayern céggel. A jó kapcsolatból adódóan a német partner lehet a legesélyesebb a privatizációnál. Mivel azonban a privatizációs törvény 50 százalék plusz egy szavazatnyi tartós állami tulajdonhányadot ír elő, nehezen jöhet létre a frigy, mert a németek csak a meghatározó többségi tulajdonrész megszerzését tekintik tárgyalási alapnak.
Az építőiparhoz hasonlóan a textilipari vállalatok többsége is magánkézben van. Így az Innovatext Textilipari Műszaki Fejlesztő Rt. konyhájára érthetően a minőségügyi vizsgálatok és szolgáltatások hozzák a legtöbbet. Végeznek emellett termelőmunkát is, amelyet azonban fokozatosan csökkenteni kívánnak, hogy alaptevékenységükre jusson több energiájuk. A cég az idén már nem lesz veszteséges, úgyhogy minden esélye megvan a jövőben az átütemezett OMFB-tartozás kifizetésére. A privatizációval kapcsolatban még nem született koncepció. Nem is lenne sok értelme, hiszen kisebbségi részesedésre ilyen jellegű társaságban senki sem törekszik.
A privatizációs törvény által előírt 50 százalék plusz egy szavazatos tartós állami részesedés megváltozásában bíznak az Ipari Technológiai Centrum Kft.-ben (ITC) is. Kérdés persze, mit szólna a vevőjelölt ahhoz, hogy a gépipari alkatrészeket, szerszámokat, saját fejlesztésű parabolaantennákat gyártó, sajtolási, öntészeti és hegesztési tevékenységet végző s elektronikai cikkekkel is foglalkozó társaságnak ma mínusz 20 millió forint a saját tőkéje, és a jegyzett tőkéje is csupán fele az 1993-as alapításkorinak. A társaság ennek dacára megfelelően működik, munkája is van bőven, ám fizetési kötelezettségei már megközelítik az ingatlanvagyon értékének a felét. Ezen kíván változtatni az ipari tárca a reorganizáció következetes végrehajtásával. A folyamat várhatóan ez év végén lezárulhat, s akkor majd kiderül, miként alakul a cég jövője.
A Mezőgépfejlesztő Ipari Rt. (Mefi) szintén a reorganizációtól reméli a szebb jövőt. A fizetési halasztások eredményeképpen az idén már várhatóan nyereséges társaság erénye, hogy – ellentétben másokkal – 1991-es alapítása óta csaknem megkétszerezte saját tőkéjét. Amennyiben sikerül kilendülniük a holtpontról, és hadiipari exportjukat s az erdészeti gépeladásokat növelni tudják, a cég vezetői megvásárolnának a tartós államin felül 25 százalék plusz egy szavazatnyi tulajdoni részt, és szívesen társulnának a magyar piacon meghatározó szerepet játszó mezőgépgyártóval, illetve termelési rendszergazdával.
Irányítástechnika, híradástechnika, orvosdiagnosztika, vagyonvédelem, telemechanika a fő tevékenységi köre a Méréstechnikai, Informatikai Kutató és Innovációs Rt.-nek (MIKI). Amennyiben a reorganizáció keretében sikerül rendezni adósságait, az ipari tárca csupán 25 százalék plusz egy szavazatot kíván megtartani a tulajdonból, a többségi részesedést a munkavállalók vásárolhatnák ki – esetleg egy-két nagyobb megrendelővel társulva.
A Műanyag Kutató és Fejlesztő Kft. (Müki) sorsa rendezett, mivel fő partnere, a Pannonplast Rt. nemcsak fizetőképes keresletet, piacot tud nyújtani számára, hanem már 32,8 százalékban tulajdonosa is a cégnek. A társaság az OMFB-nek és az ipari tárcának tartozik, a visszafizetést átütemezéssel könnyítették. Az elképzelések szerint a jövőben a Pannonplast 49 százalékos részesedést szerezhet a Müki tulajdonából, a többi tartósan állami kézben marad.
Az egész hazai elektronikai ipart sújtó és máig ható piacvesztéssel kell farkasszemet néznie a Távközlési Innovációs Rt.-nek (TKI). A távközlési és védelmi elektronikai üzletág bevételei fele-fele arányban részesednek az összbevételből. A tevékenységben 1996 végéig a Pannon GSM-mel fennálló keretszerződés volt a meghatározó. A hálózatszerelési és mérnöki szolgáltató munka a továbbiakban is biztosnak látszik, ám a katonai szféra megrendeléseire egyelőre nem lehet építeni. A cég tartozása jelentős; mégsem ez, hanem a védelmi feladatkör teszi igazán problémássá a jövőbeni privatizációt. Ezt csak tetézi, hogy a TKI és a MIKI tevékenységét a párhuzamosság jellemzi. Így az elodázhatatlannak látszó reorganizációra az erőforrások elosztása, koordinációja után kerülhet csak sor. Erősen eladósodott a miskolci székhelyű Tüzeléstechnikai Kutató és Fejlesztő Rt. (Tüki). Itt a szakmakultúra megmentése csak az ingatlanok eladásával lehetséges. Ha a veszteséges, folyamatos likviditási gondokkal küszködő társaság a reorganizációs forrásból neki juttatott forgóeszközzel jól gazdálkodik, s eleget tud tenni bővülő megrendeléseinek, talán van reménye a túlélésre. A privatizációnál az elképzeléseknek megfelelően az MRP és a vezetői kivásárlás jöhet számításba.
A Villamosenergiaipari Kutató Intézet Rt. (VEIKI) erőművi és ipari hőenergetikával, atomerőművi biztonságtechnikával, tüzeléstechnikával, villamos hálózatok és berendezések, irányítástechnikai rendszerek kialakításával foglalkozik. Tartozásai ugyan jelentősek, de a veszteséges, nem versenyképes tevékenységek felszámolásával, kedvező marketing-politikájával bővíthetők a belföldi kapcsolatok, és növelhető az export. Határozott privatizációs elképzelései nincsenek a cégvezetésnek, amelynek figyelmét egyelőre a reorganizációs problémák kötik le.
Az ipari tárca terve az, hogy négy csoportba fogva koordinálja az intézmények munkáját. A védelmi-elektronikai, építőipari, anyagtudományi-technológiai és az energetikai blokkot kialakítva dolgozza ki a jövőben követendő irányítási és privatizációs stratégiát. A reorganizáció folyamata a társaságok többségében az év közepéig, legkésőbb az év végéig befejeződik. Valószínűleg ez idő tájt alakul majd meg az IKIM technológiapolitikai tanácsa, amely az országos stratégiai célok és támogatási lehetőségek figyelembevételével koordinálja majd a munkát. A Tudománypolitikai Kollégium nemrégiben született javaslata szerint a jövőben a felsőoktatási intézmények szorosan együttműködhetnének az ágazati kutatóhálózattal, oly módon, hogy úgynevezett technológiai átadó központokat alakítanának ki, amelyek a felhasználókhoz közvetítenék a közösen elért kutatási-fejlesztési eredményeket. (Hasonlóak az elképzelések az agrárszakmában is.)
A kialakítandó tudomány-, illetve K+F- és innovációpolitika mozgósíthatja ugyan az erőforrásokat, nem helyettesítheti azonban az ösztönző szabályozórendszert.
A közvetett támogatási rendszer kialakításának első lépését jelenti, hogy az idei adótörvény már lehetővé teszi a K+F-ráfordítások 20 százalékkal növelt összegének leírását az adóalapból. A következő lépés az adókulcsok értékének megőrzése, valorizálása lehetne. Az Európai Unióban alkalmazzák az adómentes beruházási tartalék módszerét is. Részben ezzel, részben a korszerű amortizációs rendszerrel elérik, hogy a nemzetgazdaság bruttó beruházásainak 70-80 százalékát adómentes forrásból (költségként elszámolható pénzekből) fedezik. Idehaza ez az arány nem éri el a 40 százalékot, ami az élesedő nemzetközi versenyben hátrányosan érinti a magyar vállalatokat. A kis- és középvállalkozói körön a kockázati tőke segíthetne igazán, hiszen nem visszafizetendő hitelre, hanem tőkére lenne szüksége.
A jövőben az elsőrangú cél az, hogy az ösztönző intézkedésekkel a vállalkozások K+F-kiadásai az államét meghaladó ütemben növekedjenek. Csak így érhető el ugyanis, hogy a vállalati és az állami ráfordítások elérjék a GDP másfél százalékát – ami már nemzetközi összehasonlításban is elfogadható.
A műszaki kutatás-fejlesztés közvetlen támogatását szolgáló egyetlen központi forrás (Kmüfa) reálértékben az elmúlt nyolc-kilenc évben több mint 90 százalékkal csökkent; a költségvetés támogatása 1995-ben a GDP 0,36 ezreléke (1,86 milliárd forint), tavaly pedig 0,4 ezreléke (2,7 milliárd forint) volt. Ez csak néhány célterület támogatásához elegendő. A kiválasztás szempontjainál érdemes figyelembe venni a nemzetközi tapasztalatokat.
A kormányzat szerepvállalása országonként, régiónként, sőt a világpolitika alakulásától függően is eltérő. Az Egyesült Államokban például a kilencvenes évekig nagy volt a kormány szerepvállalása a K+F finanszírozásában, amit elsősorban a nemzetbiztonsági célú tevékenységek indokoltak. A világpolitikai helyzet megváltozásával azonban az állami részesedés számottevően csökkent. Japánban viszont hagyományosan az üzleti világ ráfordításai a meghatározóak. Svájcban, Svédországban, Írországban és Nagy-Britanniában is döntően az üzleti élet finanszírozza az innovációt. Írországban viszont a nyolcvanas években tudatos gazdaságpolitikával növelték 37,7-ről 64,5 százalékra a vállalkozói szféra K+F ráfordításának arányait. Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban a vállalkozók kevesebb mint 50 százalékkal járulnak hozzá a teljes K+F-ráfordításhoz.
Magyar szemszögből különösen Finnország példája izgalmas. A Szovjetunió összeomlása, a keleti piacok elvesztése csaknem olyan mértékű kihívások elé állította ezt a kis észak-európai államot, mint Magyarországot vagy térségünk bármely országát. A válságmenedzselés során itt a kutatás-fejlesztést még ilyen körülmények között is támogatandó prioritásként kezelték. A teljes K+F-ráfordítás aránya a GDP-hez képest 1991-ben 2,1, 1993-ban 2,2 százalék volt. 1990 és 1995 között a finn költségvetés szinte egyetlen olyan tétele volt a kutatás-fejlesztés, amely folyamatosan növekedett. Az első csökkenés tavaly mutatkozott, ezt azonban a kormány deklaráltan átmeneti jelenségnek tekinti, és az EU-ba történt belépés okozta hirtelen megnövekedett pénzügyi terhek ideiglenes kompenzálási szükségletével magyarázza.
Európa kisebb országai láthatóan elkötelezték magukat az innovációra épülő gazdasági növekedés mellett. Magyarország tehát válaszút elé érkezett: vagy sodródik a perifériára, vagy mozgósítja tartalékait, erőforrásait és a gazdasági fejlődés útjára lép. A világpiacon versenyképesnek lenni erős tudás- és technológiai bázis nélkül nem lehet. A gazdaság modernizációs fejlődési pályára állítása tehát nem spórolható meg. Ahogy az elmúlt héten közzétett Modernizációs Charta 1997 aláírói fogalmazták: csak ha képzettség, kutatás, innováció, szervezés folytán növekszik a munka termelékenysége, akkor juthat több mindnyájunknak.
