Az új törvény szerint a dél-koreai munkaadók az eddig (hagyományosan) szinte elbocsáthatatlan alkalmazottakat könnyen az utcára tehetik, és a bérharcok alatt sztrájktörőket alkalmazhatnak. Heti 56 órás határig (!) az eddiginél rugalmasabb beosztásban dolgoztathatják alkalmazottaikat, ezzel csökkentve a munkabérköltségeket. Az ország független szakszervezeti szövetségének működését pedig nem azonnal – ahogyan eredetileg tervezték -, hanem csak három év múlva fogják engedélyezni. Ez még a kormányhoz közel álló munkavállalói képviseletek számára is elegendő ok volt arra, hogy részt vegyenek az általános sztrájkban.
A szöuli hatalom birtokosainak konfliktus-kurzusa mögött válság rejlik. A gazdaság 1996 óta alig több mint évi hat százalékkal nő – ez egy olyan küszöb, amely alatt a látványos GDP-növekedéshez szokott „kistigrisek” már csődhullámmal kénytelenek szembenézni. A bérek annyira elszakadtak a produktivitástól, hogy a vezető menedzserek szerint még Nagy-Britanniában is olcsóbban termeltethetnek, mint az otthoni – immár 20 márkáig terjedő – ipari órabérrel.
A Die Zeit gazdasági szakértője, Uwe J. Henser szerint a német helyzettel való összehasonlítás nagyon is időszerű. A dél-koreai ipari konglomerátumok gyors ütemben viszik külföldre beruházásaikat. A Daewoo az egyik legnagyobb külföldi munkaadóvá lép elő Vietnamban; a Hyundai Észak-Kínába helyezi át a hajóépítéshez szükséges acélgyártást; az LG-csoport Walesben épít félvezetőgyárat – Dél-Korea öt legnagyobb konszernje 2005-ig közel százmilliárd márkát akar befektetni külföldön, elsősorban az olcsó bérű ázsiai országokban.
Önmagához mérten a többi „kistigris” növekedése is megtorpant. Thaiföld gazdasága tizenkét év óta 1996-ban mutatta a legkisebb növekedést. Bangkok tőzsdéje, egyéves meredek zuhanás után, öt év alatt 1997 elején produkálta a legalacsonyabb részvényárfolyamokat. Tajvan elektronikai exportja, mely a sziget legfontosabb bevételi forrása, 1996 első fél évében 13 százalékkal esett vissza. A legjobban még Hongkong és Szingapúr gazdag szolgáltató gazdaságai birkóznak meg az 1995-ösnél ott is alacsonyabb növekedés hatásaival.
Részben a konjunktúra lanyhulása akasztotta meg a tigrisek futását. A számítógépes chipek és egyéb elektronikai építőelemek árainak esése dollármilliárdjaiba került az ázsiai cégeknek: az európai vevők vásárlóereje stagnált, és 1996-ban, devizális okok miatt, még az Egyesült Államokba irányuló export is visszaesett. De megkoptatta a tigrisek körmeit a szerkezetváltás is: most először küzdenek a felnőtt ipari országokéhoz hasonló problémákkal.
A hagyományos ágazatok kivándorolnak. Tajvanból nemcsak a textil-, fa- és bőripari cégek települnek ki, hanem már a számítógépek egyharmadát is a Kínai Népköztársaságban szerelik össze. A sziget legnagyobb elektronikai konszernje, az Acer több mint százmillió márkáért a Fülöp-szigeteken épít gyárat, és nemzetközi szolgáltatásait is onnan bonyolítja majd le. A tajvani kormány kétségbeesetten – ám eddig eredménytelenül – próbálja megfékezni a tőkeexportot, hogy megóvja a munkahelyeket.
Thaiföldön jóval alacsonyabbak a bérek, mint Tajvanon, de még így is háromszor olyan magasak, mint Kínában vagy Indonéziában. A rendkívül exportfüggő Thaiföld 1996-ban 50 százalékkal kevesebb cipőt és textíliát tudott exportálni, mint egy évvel korábban. Ezeknek az ágazatoknak a vállalatai most szívesebben invesztálnak olcsóbb országokba. A televízió-gyártás és a chip-ipar viszont, Dél-Korea és Tajvan tőkeexportja miatt, ugyanúgy növekszik, mint korábban.
Sajátos, gördülő gazdasági folyamatról van szó. Miközben a kelet-ázsiaiak felfelé másznak a jóléti létrán, mindig újabb konkurensek nőnek fel hozzájuk: először Malajzia, majd a Fülöp-szigetek, ma pedig Vietnam és legfőképpen Kína. A dél-koreai vagy tajvani gyártóknak ezért szabadulniuk kell a bérintenzív termékektől, és maguknak kell nagy értékű technológiákat kifejleszteniük. A konszernek előtt nincs más út, mint a karcsúsítás; nem véletlen, hogy Dél-Koreában elsősorban ezek kényszerítették ki a radikális munkajogi reformot.
Tajvan elektronikai vállalatai sem akarnak többé csak tömegtermékeket szállítani. Céljuk: saját nevük alatt kifejleszteni csúcstechnológiát hordozó termékeket, s közvetlenül rivalizálni a japán és amerikai konkurensekkel. Ma már a világon eladott számítógép-modemek több mint fele a szigetről származik. Az Acer most speciális terminált fejleszt ki az Interneten bolyongók számára. Mindez természetesen a munkaerő-piaci keresletet is módosítja. Thaiföldön még a menedzserek és mérnökök hiányoznak; Tajvanon már mindenekelőtt a tervező és marketing-szakemberek, akik nélkül csak nehezen tudják eladni a magas technológiát. A tigriseknek ezért rugalmassá kell tenniük képzési rendszerüket, sürgeti Michael Walton, a Világbank vezető közgazdásza, hogy a fiatal munkavállalók is magasabb béreket kaphassanak. (Az ENSZ szerint 1994-ben már az ázsiai diákok közel fele külföldön végezte egyetemi tanulmányait.)
Az ázsiai boom-országokban a felsőoktatási rendszerhez hasonlóan az infrastruktúra sem tudott lépést tartani a fergeteges fejlődéssel. Délkelet-Ázsiának – világbanki becslés szerint – 2004-ig 1500 milliárd dollárt kell fordítania az infrastruktúrára, különben elakad a növekedés.
Ha a tigrisek leküzdik nehézségeiket, új, „nagy ugrások” következhetnek. Még szkeptikus közgazdászok is azt várják, hogy a növekedési ráták kétszer olyan magasak maradnak, mint Nyugaton. Kenneth Curtis, a Deutsche Bank ázsiai vezető közgazdásza úgy fogalmaz: „a takarékossági kedv, a Japánból érkező egyre több befektetés, valamint az infrastrukturális programok gondoskodnak majd arról, hogy Kelet-Ázsia a világ többi részét is magával húzza”. Az olyan emberek számára, mint az amerikai Harvard-közgazdász Jeffrey Sachs, a tigrisek helyzete nem „ázsiai csoda”: „A helyes politikának köszönhetően a hetvenes évek alacsony színvonaláról gyorsan növekedtek. Azonban a jólléttel a jóllakottság is elérkezett. A leggazdagabb tigriseknek meg kell békülniük egy alacsonyabb növekedési rátával.”
