Az idén folytatódott a hazai bankrendszer és a piac átrendeződése. A privatizációkkal immár döntő fölénybe került külföldi tulajdonú pénzintézetek további teret nyertek. Velük szemben a nagy- és a kisbankok nagyjából azonos mértékben veszítettek piaci részesedésükből. Az ügyfelek és a hatóságok viszont elégedetten nyugtázhatják, hogy az elmúlt évek viharait követően 1996-ban a bankrendszer egészének működése biztonságosabbá vált.
A Mezőbanknak nyújtott állami segítséggel a bankkonszolidáció általános értelemben is befejeződött, s teljesen kizárt, hogy a magántulajdonban lévő bankok ezután állami tőkejuttatásban részesüljenek – “indította útjára” a bankrendszert az év legeslegelején, az Agrobank és a Mezőbank összevonását szentesítő közgyűlésen Bokros Lajos akkori pénzügyminiszter (Figyelő, 1996/2. szám). Kis túlzással megváltásként hatott e bejelentés. Amellett ugyanis, hogy szakmai berkekben szinte mindenki elismerte a bankkonszolidáció szükségességét, egyúttal már jó ideje sürgette is annak lezárását.
Ez hivatalosan az Agrobank-Mezőbank kettősnek az ominózus közgyűlésen nyújtott 9,3 milliárd forintos tőkeinjekcióval be is következett. Noha máig nem tisztázott, hogy a sikeres privatizáció érdekében a Magyar Hitel Bank (MHB) kétes követeléseinek garantálására adott 5,6 milliárd forintos (igaz, értesüléseink szerint valószínűleg csak mintegy 3 milliárd értékben beváltandó) állami garancia (Figyelő, 1996/46. szám) még a nagy magyar konszolidáció történetét duzzasztja-e, vagy inkább Bokros idézett kijelentésének azon része vált valóra, miszerint “a korábbi kormánydöntésekből eredően a költségvetés még számolhat garanciavállalással”.
Akár jelképes is lehet, hogy az utolsó konszolidációs bankókat egy kisbank kapta meg. E pénzintézeti kör tagjainak sorsa ugyanis igen heves vitákat gerjesztett, a bankrendszeren belül és kívül egyaránt. Mindenesetre az 1994 nyarán kormányra került koalíció arra voksolt, hogy a konszolidációk mielőbbi lezárását követően a piac döntse el, melyik kisbank maradjon életben. Az elmúlt év vége felé már egyre többször szavakban is kinyilvánított verdikt szellemében a létükben leginkább fenyegetettek közül – miután tőkéjét gyakorlatilag már három évvel korábban elveszítette – elsőként az Iparbankház rendkívüli közgyűlése döntött a pénzintézeti tevékenység fokozatos megszüntetése mellett. Bár az örök optimizmus jegyében még további két hónapig várták, hátha egy befektető megveszi a bankot, végül második nekifutásra, június 30-án megkezdődhetett az Iparbankház felszámolása.
Ennek módjaként egyébként a hazai bankrendszer történetében először választották a – bankfel-ügyeleti szakzsargonnal – csendes kivezetést. Ennek lényege, hogy a pénzintézet ellen nem indítanak azonnal felszámolási eljárást, hanem az aktív műveleteket beszüntetve a bank fokozatosan szűkíti tevékenységét, csökkenti betétállományát, értékesíti eszközeit, s leépíti hitelportfólióját. Az akció – az eszközök értékesítése után – végül mintegy 1,1 milliárd forintjába kerül az Országos Betétbiztosítási Alapnak (OBA), s rajta keresztül az abba hozzájárulást kötelezően fizető bankoknak, továbbá az ez irányú veszteségeit általában előbb-utóbb szintén a pénzintézetekkel szemben valamilyen formában érvényesítő Magyar Nemzeti Banknak.
Más módon tűnik el a piacról az ugyancsak évek óta senyvedő Dunabank. Az alig néhány nappal korábban a Bankár Kft. szakembereivel megerősített új igazgatóság ez év elején még kapott egy újabb lehetőséget, hogy privatizációval, esetleg reorganizációval vagy az eszközök értékesítésével mentse a még menthetőt. Bár többen is hajlottak volna a tőkeemelésre, a bank átvilágítása után villámgyorsan letettek e szándékukról. Így végül a negyedik lehetőség vált valósággá: a bankról leválasztott értékesebb részek (lakossági betét, vámpénztár és bankkártya üzletág) pályázat útján, egy csomagban a holland tulajdonú ING Banké lett.
A legrosszabb esetben akár két további bank is búcsút inthetett volna a piacnak. Az ugyancsak jelentős tőkehiánnyal küszködő Agrobank és Mezőbank felszámolása azonban becslések szerint legalább 35 milliárd forintba került volna. Ezért a Magyarországot időnként hasznos szakmai tanácsokkal is ellátó Világbank egyet nem értése ellenére a kormány a két rossz közül végül a kevésbé kedvezőtlennek tűnő megoldást választotta: a furcsa párost eggyé olvasztva próbálja vonzóvá tenni a befektetők szemében.
Erre, mármint a privatizációra azonban még egy kicsit várni kell. Bár a Mezőbank igazgatósága március 31-ig annak rendje és módja szerint elkészítette privatizációs stratégiáját (Figyelő, 1996/13. szám), amelyet aztán több menetben pontosított, a magas felek – vagyis a konszolidációs kötvények fejében a tulajdonosi jogokat gyakorló Pénzügyminisztérium, illetve a magánosításért felelős Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. – még nem jutottak dűlőre egymással, hogy a pénzintézetben lévő állami tulajdonhányadot vagyonkezelésbe adják vagy értékesítik.
A legközelebb mégis a Takarékbank áll a privatizációhoz. A magánosítás nem kevesebb mint öt külföldi befektető érdeklődését is felkeltette, melyeknek a 700 millió forintos alaptőke-emelés mellett opciót kell biztosítani a jelenleg kisebbségi tulajdonos takarékszövetkezeteknek, hogy utóbbiak – pénzügyi helyzetük megerősödésével – többségi tulajdonosokká válhassanak.
Az anyabankba, a Kereskedelmi és Hitelbankba (K&H) való beolvadás törölte ki a pénzintézetek névjegyzékéből az év első napján az Ibusz Bankot. Ugyancsak ekkor adott túl a BKD Bankban lévő 26 százalékos érdekeltségén a K&H, így juttatva fele-fele arányú részesedéshez a két másik tulajdonost: a francia Banque Nationale de Parist (BNP) és a német Dresdner Bankot.
Az említetteknél jóval meglepőbb volt a Kereskedelmi és Hitelbank júliusi húzása, mellyel az addig száz százalékos tulajdonában lévő Merkantil Bankot az egyik, ha nem a legnagyobb hazai riválisának, az OTP Banknak értékesítette. Vélhetően persze ez a lépés is a privatizációra való felkészülést szolgálta, melynek stratégiáját ugyan – a többi, állami tulajdonban maradt konszolidált bankhoz hasonlóan – a K&H vezetősége is március 31-ig készítette el, mégis a legjobb esetben is csak a jövő tavasszal válhatnak a befektetők (szakmaiak és pénzügyiek egyaránt) tulajdonossá, az összességében legalább 60 millió dolláros alaptőke-emelés révén.
A magunk mögött hagyott évben ugyanis a “márciusiak” közül csak a Magyar Hitel Bankot sikerült privatizálni, noha a konszolidáció nem titkolt célja az volt, hogy a bajba jutott pénzintézeteket minél előbb eladható állapotba hozza. Igaz, az MHB magánosítása még a legoptimistábbak – s tegyük hozzá: a menedzsment – várakozásait is felülmúlta. A holland ABN-Amro Bank 89 millió dolláros (valamivel több mint 14 milliárd forintos) vételi ajánlata nemcsak a hazai bankprivatizáció rekordja, de a közlép- és kelet-európai banki befektetések közül is a legnagyobbak közé tartozik.
A bankprivatizáció két évvel ezelőtti első alanyában, a Magyar Külkereskedelmi Bankban pedig ma már egyetlen fillérnyi állami tulajdon sincs. Bár kicsit furcsa előzmények után – a kizárólag a külföldi tulajdonosok számára kiírt tenderen csak a két német társaság indulhatott, hiszen az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alapszabálya nem teszi lehetővé a versenytárgyaláson való részvételt (Figyelő, 1996/8. szám) -, de a Bayerische Landesbank végül májusban hozzájutott a hőn áhított többségi tulajdonhoz.
Hosszas huzavona után került pecsét augusztus végén arra a szerződésre, amelyben az orosz Gazprombank megvette az ÁPV Rt., illetve a Central European Development Company egyenként 50-50 százalékos részesedését az Általános Értékforgalmi Bankban.
Az úgynevezett “előre menekülés” stratégiáját követő pénzintézetek egyébként legnagyobb arányban a vegyes bankok közül kerültek ki – derül ki az Állami Bankfelügyelet (Baf) éves jelentéséből. Tovább növelték már tavaly is 27 százalékos részesedésüket az ügyfélkihelyezések terén, valamint az éven belüli ügyfélkövetelések részpiacán elért 36 százalékos pozíciójukat. A vegyes bankok portfóliója továbbra is igen jó minőségű. Ez persze korántsem újdonság. Az viszont annál inkább, hogy az olyan, eddig tisztes távolból figyelő elit pénzintézetek is, mint a CIB Bank, a Citibank és a Unicbank, egyre inkább megcélozzák a lakosságot. Előbbi kettő már közvetlenül is kapcsolatba került a magánszemélyekkel, a Unicbank pedig a Mezőbank megvételével kezdi az offenzívát.
De egyre jobban izmosodik a többi külföldi érdekeltségű pénzintézet is. Június végén nyitotta meg budapesti leánybankját a mérlegfőösszegét tekintve Németország 1., Európa 2., s a világ 10. legnagyobb bankja, a Deutsche Bank (DB). Ma ugyan az itteni érdekeltség alaptőkéje még csak a január elsején hatályba lépő hitelintézeti törvényben (Figyelő, 1996/49. szám) minimálisan megkövetelt 2 milliárd forint, ám valószínűleg nem kell sokáig várni a DB aktivitásának növelésére, ehhez pedig többek között megfelelő tőkeháttér szükséges. Ez különösen annak fényében megjósolható, hogy a mérlegfőösszege alapján szintén nem “kispályás” – a világon 14., Európában 5. legnagyobb – ABN-Amro Bank az MHB megvásárlásával immár több mint 70 tagból álló országos fiókhálózat tulajdonosának vallhatja magát. De már a szövetkezetek csúcshitelintézeteként ugyancsak Németország első 10 bankja közé sorolt DG Bank is megérkezett Magyarországra, s jelenlétét a Takarékbank megvételével kívánja tudatosítani versenytársaiban.
Mindezek ismeretében (a helyhiány miatt korántsem minden külföldi bankokot említettünk) nem kell nagy bölcsesség annak kijelentéséhez, hogy a Magyarország májusban elnyert OECD-tagsága nyomán 1998. január elsejétől kötelezően biztosítandó fióknyitási szabadság már nem is hoz majd látványos átrendeződést a hazai bankpiacon. A számításba jöhetők szinte mindegyike megvetette már a lábát Magyarországon. Még ha akadnak is olyanok, akik nem be-, hanem kivonulnak, mint tette azt februárban a francia Banque Indosuez, amikor magyarországi leányát eladta a koreai Hanwha Banknak (Figyelő, 1996/6. szám).
Noha 1996 első felében sem változott lényegesen a pénzintézeti szektor korábbi szegmentáltsága – állapítja meg a Baf, hiszen az öt legnagyobb kereskedelmi bank továbbra is a piac több mint felét uralja -, egyre növekszik a külföldi befolyás a magyar bankrendszerben (lásd külön írásunkat). Persze a meglehetős tőkehiánnyal küszködő bankok a megváltó mannát ma még jóformán csak az országhatáron túlról várhatják – hangzik el gyakran a logikusnak tűnő magyarázat. Ám a külföldi befolyás erősödése nemcsak a tulajdonosi struktúrát, hanem a vegyes bankok aktivitásának nagyságrendjét, illetve azok arányának módosulását tekintve is igaz.
Főként akkor, ha a kevés szóba jöhető magyar befektető nem ér célba. A Budapest Bank százszázalékos tulajdonában lévő Polgári Bankra ugyan akadt volna vevő, ám a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank által toborzott, s soraiban kizárólag magyar befektetőjelölteket tudó konzorcium végül nem nyerte el az Állami Bankfelügyelet tetszését, valójában máig nem tisztázott okokból.
Kevesebb szó esett az előzőekben az úgymond “tradicionálisan” magyarnak számító bankokról, a két vezető lakossági pénzintézetről. S ez nem véletlen. Az OTP Bank tartja meggyőző fölényét a magánszemélyek kiszolgálásában, sőt, annak egyes részterületein (lásd fogyasztási hitelezés), a Merkantil Bank megszerzésével a jelek szerint még erősíteni is képes. Így legfeljebb a versenyben elkövetett lépéshibák bosszanthatják a bank vezetőit, amelyeket a Versenyhivatal idei három elmarasztaló ítélete, köztük fennállásának legnagyobb összegű bankbírsága is tudatosít.
A Postabank is meglehetős csendben tevékenykedik. Azt pedig megszokhattuk, hogy a hallgatagokról előbb-utóbb különböző mendemondák kapnak lábra. Mindenesetre a tények azt mutatják, hogy a Postabank 75 millió dolláros őszi szindikált hitelfelvételének jegyzői köre igen tekintélyes. Ami viszont akár azt is bizonyíthatja: a híresztelésekkel ellentétben nem is volt olyan nagy érvágás, hogy a bank a jelek szerint mégsem jut hozzá az ÁPV Rt. nem kevés forrást biztosító kisebbségi portfóliójához.
