Több mint négyéves recesszió után a japán gazdaság végre kilábalni látszik legújabbkori történelmének leghosszabb stagnációs időszakából. A termelő és szolgáltató ágazatok visszatérnek a szolid, ha nem is látványos növekedési pályára.
A recesszió az ország egyik legfájdalmasabb élménye volt azóta, hogy 30 évvel ezelőtt a világ vezető gazdaságává vált. Ez nem egyszerűen a kieső termelésben és kieső jövedelemben mérhető veszteséggel (eddig a GDP mintegy 6 százaléka) magyarázható, hanem sokkal inkább azzal, hogy most először rendült meg a bizalom a japán gazdasági rendszer alapjaiban.
Sokan a japán kapitalizmus sajátos jellegének tulajdonították a japán ipar páratlan sikerét. A korábbi recessziók rövidek és jelentéktelenek voltak, és hamarosan visszaállt a korábbi növekedési ütem. Ennek a mostani hanyatlásnak a súlyossága azonban – számos nyugati közgazdász szerint – végveszélybe sodorta a sajátos japán rendszert: a vállalati harmóniát, az összefonódó üzleti kapcsolatokat, a dolgozók védelmét és a kormányirányítást hangsúlyozó, módosított formájú kapitalizmust.
Gerard Baker, a japán gazdaság neves elemzője a Financial Times hasábjain megjelent tanulmányában felveti a kérdést: megváltozott-e a japán gazdaság az utóbbi évek eseményeinek hatására? Elkezdi-e befogadni a máshol alkalmazott erőszakos változatot?
A japán rendszernek sokféle sajátossága van, amelyek közül a közgazdászok hármat emelnek ki.
– A vállalati struktúra. A gépezet szíve a japán vállalat. A nagyvállalatok hagyományosan óriási ipari-pénzügyi csoportosulásokhoz tartoznak, részvényeik jórészt a csoport többi tagjának tulajdonában vannak. Közvetlenül azok a pénzintézetek finanszírozzák őket, amelyekkel bizalmas kapcsolatban vannak. Ez tükröződik a hatalmas bankrendszerben. Ez a sajátosság az ipar egészének egységet, stabilitást és a hosszú távú tervezés előnyeit biztosítja.
– A vezetési rendszer. Mivel csak korlátozott számú befektető törekszik a rövid távú befektetési hozamok maximalizálására, a vállalatok jobban összpontosíthatnak más célokra. A hivatalos megfogalmazás szerint a vállalatok nemcsak a részvényesek érdekeit tartják szem előtt, hanem a munkavállalókéit, a vevőikét és a “társadalomét”. Ennél is fontosabb, hogy a munkaerő az össznyereségnek hagyományosan sokkal nagyobb hányadát veszi fel, mint más országokban. Ennek a legfontosabb eleme (volt) az egész életre szóló foglalkoztatás.
– A kormány szerepe. Jóllehet a számadatok szerint a japán állami szektor a világon a legkisebbek közé tartozik, a valóságban a magánszektor hivatalos és (gyakrabban) nem hivatalos szabályozókon keresztül mindig is sokszorosan együttműködött a kormánnyal.
Ezeken a területeken tényleg történt változás. A recesszió ugyan nem szakította el a japán vállalatokat összekötő szálakat, de kicsit meglazította azokat. Az utóbbi években több fontos vállalat nyilvánosan csökkentette a testvérvállalatokbeli érdekeltségeit. A nagy pénzintézetek, leginkább életbiztosítók, de bankok is, a recesszió okozta nyomásra hivatkozva, fokozatosan adják el részvényeiket.
Ennek tükrében a vállalati pénzügyek is változóban vannak. Az utóbbi öt évben a vállalatok hitelfelvételénél egyre kevésbé függenek fő bankjuktól. Ehelyett inkább a tőkepiacok felé fordultak. Az 1980-as években a vállalatok külső finanszírozási igényeik 85 százalékát elégítették ki a bankok. 1991-re ez az arány 75 százalékra esett vissza. És az ezt követő részvénypiaci összeomlás ellenére azóta is tovább csökken.
Arra is egyértelmű bizonyítékok vannak, hogy az egyes ipari csoportosulásokon belüli vállalatok jóval kisebb mértékben kereskednek egymással. A rokonvállalatok, az egyik legnagyobb japán kereskedőház vezető tanácsadójának szavaival élve “egyre lényegtelenebbek”.
Ezek a változtatások még nem jelentenek “forradalmat”, de jelentik a fordulat kezdetét. Módosulnak a vállalati szokások, de Japán sem a vállalati tulajdonviszonyok, sem a finanszírozás tekintetében nem áll közel az amerikai modellhez. Ott a részvények majdnem kétharmadát többé-kevésbé közvetlenül magánszemélyek birtokolják és a vállalati külső finanszírozási igények több mint felét az értékpapírpiacokon keresztül elégítik ki.
Ezekkel az arányokkal összevetve, Japán az utóbbi években csak foltozgatta saját modelljét.
A japán vállalatoknál sokat beszéltek a foglalkoztatási gyakorlat változásáról. Azt hangoztatták, hogy a recesszió miatt megszűnt az egész életre szóló foglalkoztatás garanciája. A valóság azonban más: a változás csak részleges.
Igaz: a vállalatoknál példátlanul megszigorították a bérköltségeket. A jen 1991 és 1995 közötti gyors felértékelődése arra kényszerítette a cégeket, hogy számos termelési egységüket külföldre vigyék: ezt nevezik a japán ipar kiürítésének. A felértékelődés a japán vállalatokra belföldön is nyomást gyakorolt, mivel az alacsonyabb importköltségek leszorították az árakat.
A jelek azonban arra utalnak, hogy a japán vállalatok többsége egyelőre “hagyományosan” reagált erre, a rugalmas költségeiket érintő szorításra. Noha a munkanélküliség sohasem látott szintre, 3,5 százalékra emelkedett, a növekedés elsősorban a friss diplomások körében jelentkezik, akik nehezebben találnak maguknak állást. Ennek az a magyarázata, hogy a vállalatok az új felvételeket korlátozták és nem a meglévő létszámot csökkentették. Az igazi nagyvállalatok a recesszió tanulságai ellenére jórészt kitartanak az egész életre szóló foglalkoztatás mellett.
