A kibocsátáskorinál csaknem tizenháromszor gyengébb dollárárfolyammal “ünnepli” augusztus elsején esedékes félszázados születésnapját a forint. E jubileumi szeplő nagyrészt a kilencvenes évek értékvesztésének a következménye. S ha hinni lehet az előrejelzéseknek, alig néhány év múlva a kétszáz forint/dolláros árfolyamhatárt is sikerül áttörnie manapság meglehetősen hányatott sorsú fizetőeszközünknek.
Tizenegy forint hetvennégy fillér. Ennyit ért a dollár 1946. augusztus elsején. Egészen más volt a magyar fizetőeszköz helyzete akár csak egy nappal korábban, amikor a második világháborút követő magyarországi hiperinfláció a tetőfokára hágott. Minden idők legnagyobb pénzromlásának csak az új hazai egyenértékes bevezetésével sikerült megálljt parancsolni, amelynek során – a jobbára csak a csillagászok által értelmezhető – átváltási arányok mellett a forint egységét 400 quadrillió pengővel tették egyenlővé. Bár ez az átszámítási kulcs a készpénzre és a pénztartozásokra vonatkozott, a pengő beváltásából csak csekély mértékben került forint a forgalomba. A forintkibocsátás korlátozása pedig elérte célját: a defláció hatására a termelő vállalatok, a nagy- és kiskereskedők kénytelenek voltak a raktáraikban szunnyadó jelentős árukészleteket piacra dobni.
Hatvan forint. Ez az érték már az 1968-as év hivatalos dollárárfolyamát jelöli, amely az elszámolások egységességét célzó árfolyamrendszeren alapult. Lévén, hogy az aranytartalmaknak közgazdasági jelentőségük nem volt, az azok arányából adódó árfolyamok sem működhettek az 1946-tól a gazdasági reformévig terjedő időszakban. A forint dollárral és rubellel szembeni kurzusait fiktív és ezért változatlan aranytartalma szerint kezelték, ami egyszersmind az árfolyamnak a devizagazdálkodásból való kizárását is feltételezte. A külkereskedelmi termékek folyamatosan változó áraival szemben a hazai kereskedelem ellenértékeit rögzítették, az árkülönbözetet pedig az export- és importcégek az állami költségvetéssel tételesen számolták el.
Az 1968-ban kialakított magyar árfolyamrendszer megtartotta és kiindulópontnak tekintette a forint 1946-ban megállapított és azóta változatlan aranyparitását (a hazai szakzsargonban elterjedt nevén: a devizaforintot) mind a dollárral, mind a rubellel szemben. A devizaforintra rakódott rá az úgynevezett pótlékolt árfolyam, amelyet a fogyasztói árszínvonalak összevetése alapján határoztak meg, s 155,5 százalékos mértéke utólag, a kereken 30 dolláros nem kereskedelmi forintárfolyamból visszafelé számítva jött ki. A pótlékhoz hasonlóan állapították meg az ártényező nagyságát is, valamint a kereskedelemben működő árszorzót, a valuta-kitermelés alapján. A konvertibilis, illetve a szocialista relációban elfogadott árszorzó és a pótlékolt árfolyam hányadosaként növekedett a dollár értéke további 100, a transzferábilis rubelé pedig 20 százalékkal. Így vált tehát a “zöldhasú” 60 forinttal egyenlővé.
Ám nem sokáig cserélt gazdát ezen az értéken a forint a külkereskedők között. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) ugyanis – a kormánnyal egyetértésben – 1968 és 1982 között rendre felértékelte a forintot az amerikai valutával szemben, mondván: a magyar gazdaság kivitelének és behozatalának mértéke nem függ az aktuális árfolyamtól, azaz a forint erősödésével nem csökken az export, miközben az import egyre gyarapszik. (Igaz, a Magyarország fő külkereskedelmi partnerének számító szocialista országokban is meglehetősen kismértékű volt a kimutatott infláció.) A sorozatos felértékelések melletti döntésüknél ugyanakkor az illetékesek azt a tankönyvi logikát sem hagyták figyelmen kívül, hogy ezáltal kordában tartható a hazai belső árszínvonal emelkedése.
Időközben, 1976-ban az addig is csak a statisztikusok által használt devizaforintot, a hazai fizetőeszköz aranytartalma deklarálásának megszüntetésével, eltörölték. Hasonló sorsra jutott a pótlék és az ártényező is, árszorzó helyett pedig az immár az átlagember számára is jóval emészthetőbb kereskedelmi árfolyam fogalma lett – igaz, csak átmenetileg – az uralkodó.
A nyolcvanas évek elejének nemzetközi adósságválsága azonban Magyarországot sem hagyta érintetlenül. A külső forráskényszeren szinte egyedüliként enyhíteni hajlandó Nemzetközi Valutaalap (IMF) viszont dollármillióiért cserébe a fizetőképesség fenntartását célzó intézkedéseket várt el frissen felvett tagjától. Ez utóbbiak körébe pedig természetesen sehogyan sem fért bele a forint mesterséges felértékelése.
A gazdasági adatok hozzáférhetőbbé tételével 1981-ben ismét elkerülhetetlenné vált a magyarországi árfolyamrendszer lényeges módosítása a konvertibilis valutákkal szemben. Ennek során a külön kereskedelmi és nem kereskedelmi helyett végre egységes árfolyamot vezettek be Magyarországon. A hazai gazdaság szereplői kénytelenek voltak megbarátkozni a valutakosár fogalmával. Még ha a “mélyebb érzelmeket” valamelyest nehezítette is, hogy 1991 decemberéig, azaz a jegybanktörvény hatálybalépéséig – finoman szólva – nem volt mindenki számára hozzáférhető a forint árfolyamát meghatározó képlet és számítási módszer. Mint ahogy a valutakosár összetételére is legfeljebb fogadásokat köthettek a játékos természetű gazdálkodók.
A forinthoz hasonló nem konvertibilis nemzeti valuták árfolyamát ugyanis nem a piac, hanem a központi bank állapítja meg. 1991 decemberéig a magyar külkereskedelmi forgalom elszámolásának devizaszerkezete alapján eltérő, de legalább 1 százalékos súlyú külföldi fizetőeszközök kerültek a valutakosárba. Persze a kosárhoz rögzített forint árfolyama a különböző valutákkal szemben – a nemzetközi keresztárfolyamokat követve – napról napra változott. Ami viszont nem zárta ki, hogy a forintárfolyamot időnként – bizonyos gazdaságpolitikai céllal – átértékeljék.
Ám a korábbi kizárólagos felértékeléssel szemben 1982-től megfordult az irányzat: 1995 márciusáig több mint húsz alkalommal értékelték le a forintot, igaz, kevés kivételtől eltekintve mindössze néhány százalékkal. A legnagyobb mértékű, 15 százalékos ilyen akciót 1991 januárjában hajtotta végre az akkor Surányi György által először irányított jegybank. Ezenkívül az említett időszakban mindössze egyszer, 1989 decemberében történt kétszámjegyű (pontosan 10 százalékos) devalválás. Ettől a mértéktől alig elmaradó, ám lélektani szempontból mégis gondosan alacsonyabb: 8, illetve 9 százalékos az 1994. augusztusi, illetve 1995. márciusi leértékelés volt. Az általános devalválási hullám az elmúlt közel másfél évtizedben mindössze egy évben, jobban mondva egyetlen hónapban tört meg: 1989 júliusának közepétől augusztus közepéig hetente jóval kevesebb mint egy százalékkal erősítették mesterségesen a forintot. Ez persze nem jelenti azt, hogy 1982-t követően ne értékelődött volna fel a forint a külföldi valutákkal szemben, hiszen éppen ezért is volt szükség a leértékelésekre, legfeljebb azok mértéke – megint csak gazdaságpolitikai céllal – nem mindig billentette vissza az elsősorban az exportőrök által kívánt szintre a forint árfolyamát.
A hazai árfolyam-politikában újabb mérföldkövet jelentő, előre meghirdetett csúszó-leértékelés 1995. márciusi bevezetésének nem titkolt célja az induláskor jelentős, már említett 9 százalékos árfolyamszint-kiigazítással megnövelt versenyképesség folyamatos fenntartása és ezen keresztül a forint elleni spekuláció lecsillapítása volt. Az elmúlt évben egyébként – az MNB számításai szerint – összesen 29,86 százalékkal értékelték le a forintot a valutakosárral szemben. Ennek következtében jelentősen mérséklődtek a forint leértékelésére vonatkozó várakozások, megszűnt a devizapiaci spekuláció a forinttal szemben. Tavaly január végétől március közepéig a bankközi devizapiacon a forint jegyzése az MNB plusz-mínusz 2,5 százalékos intervenciós sávjának felső széléhez ragadt, s a jegybank jelentős mennyiségű devizát kényszerült eladni forint ellenében. A csúsztatás óta viszont az árfolyam gyakorlatilag az MNB intervenciós sávjának alján van, azaz a bankok bankja folyamatos devizavásárlóvá avanzsált a forint ellenében.
A valutakosárral szembeni leértékelés, valamint a Magyarország külkereskedelmében fontos országok valutáival szembeni dollárgyengülés forintleértékelő hatása eredményeként végbement több mint 30 százalékos nominál effektív forintleértékelődés igencsak javította a versenyképességet. Ugyancsak az előre meghirdetett árfolyam-politika eredményei között könyvelhető el a hazai inflációs várakozások mérséklődése. Igaz, a nagyarányú devalválás kétségtelenül fűtötte is a pénzromlást, ami a 28,2 százalékos tavalyi inflációs rátában tükröződött.
A forint értékvesztésének legkézzelfoghatóbb jelei az egyre növekvő címletértékben forgalomba hozott érmék és bankjegyek (lásd külön írásunkat). Nem véletlen, hogy az 1990-ben debütált 5000 forintos után – az MNB szándékai szerint – jövőre már minden bizonnyal kezünkbe foghatjuk az új 10 000 forintost is. Így legalább nem kell vaskos forintkötegeket magunkkal cipelnünk, ha bármilyen okból mondjuk dollárt kívánunk vásárolni. Hiszen az 1990-ben még az 1968. évi kiindulóérték közelében lévő zöldhasú – további 1 százalék körüli havi csúszó-leértékelést feltételezve – az ezredfordulón már több mint háromszorosát, azaz 200 forintot ér majd. Ez pedig – pestiesen szólva – már nem semmi.
