A kilencvenes évek közepére az állami vagyon jó részét – az országok többségében több mint 50 százalékát – magánkézbe adták Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon, Kirgíziában, Moldáviában, Szlovéniában, a Balti államokban és Oroszországban. Az új tulajdonosok köre és az alkalmazott privatizációs módszerek azonban országonként lényegesen eltérőek.
Az átmeneti gazdaságokban immár hét éve minden idők legnagyobb tulajdoncseréje zajlik az állampolgárok és kormányaik között. Az olyan országokban, mint Szlovénia, Moldávia, Románia vagy Kirgizisztán a magánszektor a semmiből fejlődött ki, hogy mára meghatározza gazdaságukat. Egykor elképzelhetetlen tulajdoni formák mára megszokottá váltak: felvirágoznak a magántelevízió-állomások Romániában és Ukrajnában, hogy csak két meglepő példát említsünk; Litvánia nemzeti légitársasága magánrészvényesek kezében van; a magánnyugdíj-rendszerek pedig növekvő részét képezik a cseh állampolgárok társadalombiztosítási védettségének. Szinte valamennyi kelet-európai országban mindenütt a magánszektor vált a jobb életszínvonal zálogává.
Hét év elteltével elmondható, hogy a privatizáció segítette a piacgazdaság körvonalainak kialakítását, ám itt az ideje részletesen is megvizsgálni a hatásait. Az átalakuló gazdaságok polgáraira – dacára a tulajdonosváltásnak – jellemző a nagyvállalatok reformjával szembeni ellenállás. Nem csoda, hiszen sok esetben a privatizáció során nem váltak valóra a szerkezetváltásra vonatkozó szigorú döntések. A sokszor zavaros tulajdoni viszonyokat csak tovább komplikálja, hogy az állam bizonyos vállalatokban jelentős tulajdoni hányadot vont ki a privatizáció alól. Még a Cseh Köztársaságban is – amelyet privatizációs bezzegországként emlegetnek – számos magánkézbe adott cégnek sikerült elkerülnie azokat a reformokat, amelyeket az ország tömeges privatizációs programjának kidolgozói előirányoztak.
A legtöbb átmeneti gazdaságú országban a magánosítás ellen felhozott gyakori érv, hogy az átlagpolgárok többségét nehéz meggyőzni a privatizáció előnyeiről. Például Borisz Jelcin a választások közeledtével menesztette legsikeresebb miniszterét, Anatolij Csubaiszt, az egykori privatizációs cárt, csupán azért, hogy lecsendesítse a privatizáció eredményeivel elégedetlenkedőket. Romániában pedig Ion Iliescu az elnökségért folytatott utolsó rohamát a “Nem árusítjuk ki az országunkat” populista/etatista szlogenre alapozta.
Ex-kommunisták, poszt-kommunisták, volt és jövendő kommunisták; a jelzőtől függetlenül, az egykori uralkodó pártok örökösei számára a privatizációval szembeni elégedetlenség volt az egyik tényező, amely visszavezette őket a hatalomba Lengyelországban, Magyarországon vagy Litvániában. Csak a Cseh Köztársaság, Moldávia és Észtország privatizációs élharcosainak sikerült hatékony választási gépezetet építeni a sikeres privatizációs stratégiák alapjaira.
Sokan azt remélték, hogy ha a privatizáció révén megfosztják a kormányt az üzleti döntéshozataltól, akkor ezzel nem csak a magánszektor kibontakozását segítik elő, de magát az államot is hatékonyabbá teszik csökkentett szerepvállalása révén. Az államháztartás reformjának hiánya valóban kulcskérdés. Egyes miniszterek úgy tekintették a privatizációt, mint a költségvetési deficit megszüntetésének legjobb eszközét, mások pedig a társadalombiztosítás hiányának felszámolását remélték tőle. Hogy csak egy példát említsünk: Macedónia az összes privatizációs bevételének 15%-át, vagy a privatizált cégek részvényeinek egyenértékű százalékát az országos nyugdíjalapok számára tartja fenn.
A privatizációtól az alkalmazottak és cégvezetők tulajdonrészt reméltek, a nyugdíjasok és állami alkalmazottak kompenzációra vártak, az államosítás előtt volt tulajdonosok régi jogaik visszaállítását követelték, az átlagemberek pedig szimplán csak egy darabot akartak a zsákmányból.
Ilyen elvárások mellett elkerülhetetlen volt a kiábrándulás. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb közgazdász a privatizációtól olyan valódi tulajdonosok kialakulását remélte, akik a volt állami vagyont sokkal hatékonyabb módon fogják felhasználni, mint az állam. A politikusok azonban felismerték, hogy a magánosítás sokkal inkább a hatalomról szól, mint a hatékonyságról, és a folyamatot a maguk hasznára igyekeztek fordítani.
Fehér elefántok
A legtöbb gazdasági átmenettel küzdő ország vezetője azt hitte, hogy elegendő az államtól megvonni tulajdonosi jogait, felszabadítani a magánvállalkozás erőit és az ipar egy csapásra fellendül. Azzal azonban nem számoltak, hogy a források helytelen elosztása és a rossz gazdálkodás évei beágyazódtak a gazdaság “részvénytőkéjébe”: a cégek gyakran a semmi közepére voltak telepítve, távol a nyersanyagoktól és a szakképzett munkaerő forrásaitól, sok vállalat vagy túl kicsi, vagy túlzott mértékben “vertikálisan integrált” volt (ami azt jelenti, hogy megpróbáltak minden alkatrészt maguk előállítani azért, hogy ne kelljen beszállítókra támaszkodni), jellemző volt a nehézipar túlsúlya, elsődleges volt a mennyiség, keveset törődtek a minőséggel.
A kommunista örökség tehát nem vált automatikusan működőképessé pusztán a tulajdonosváltástól. A kapitalizmus legfőbb varázsereje nem a dolgok működtetésében rejlik, hanem abban, amit Joseph Schumpeter “kreatív rombolásnak” nevezett, vagyis azt a képességet, hogy a versenyképtelen cégeket kiűzi a piacról. Így hát az átmeneti gazdasággal rendelkező országok azzal, hogy utat engedtek a kapitalizmusnak, egy nagytakarítás kellős közepén találták magukat: az 50 vagy még több év alatt létrejött működésképtelen cégek szanálására volt szükség. Valamennyi posztkommunista gazdaságra ránehezednek az ipari dinoszauruszok, de természetesen nem azonos mértékben. Az átmenet fájdalma pedig egyenesen arányos annak a “kreatív rombolásnak” a mértékével, amit a piaci erők képesek kifejtetni a korábbi állami szektorra. Minél nagyobb azon cégek aránya, amelyeknek nincs létjogosultsága az új körülmények között, annál kevesebb eredményt lehet remélni a privatizációtól. Bármely politikai erő is legyen hatalmon, be kell zárni az átszervezhetetlen, értékelvonó cégeket, ha nem akarják, hogy azok a gazdaság más, dinamikusabb szektorai számára szükséges forrásokat szívjanak el. Ezért az, hogy privatizálják-e vagy sem ezeket a fehér elefántokat, nem a potenciális hatékonyságukat érintő döntés (ami nincs), hanem annak kérdése, hogy az éppen hatalmon lévő kormány képes-e megfizetni bezáratásuk politikai árát. A privatizáció – ha komolyan az állami beavatkozás és szubvenció visszavonulásával jár együtt -, szükségszerűen sok céget nagyon gyorsan csődbe fog vinni (és már csődbe is vitt). Ami tehát hosszú távon mindenkinek érdeke: egy karcsúbb, hatékonyabb gazdaság -, az rövid távon sok fájdalmat okoz sokaknak.
Az, hogy az érintett dolgozók többségének kevés vagy semmilyen beleszólása sem volt azokba a döntésekbe, amelyek megpecsételték iparáguk sorsát, csak még nehezebbé teszi számukra a szerkezetváltás folyamatának elfogadását. Nem meglepő hát, hogy a legtöbb kormány hozzáállása a privatizációhoz a legjobban Mozart Don Giovanni operája parasztlányának szavaival írható le: “szeretném, de félek megtenni.”
Félreismert privatizáció
A kreatív rombolás a legtöbb posztkommunista országban mindeddig nem a privatizációnak volt köszönhető, legalábbis nem a hivatalos programoknak, hanem a makrogazdasági reformnak. A valuták stabilizálásának és az állami költségvetés rendbetételének érdekében a kormányoknak jelentősen csökkenteni kellett a korábban oly bőkezűen osztott állami szubvenciókat. Az orosz ipari támogatások 1992 és 1994 között a GDP 32 százalékáról 6 százalékra zuhantak. Amíg 1986-ban Lengyelország a GDP 16 százalékát költötte vállalatai támogatására, az az összeg 1992-ben már csak 3,3 százalékot tett ki. A megnyirbált támogatások költségtakarékossági intézkedésekre kényszerítik a menedzsereket: Magyarországon és a Cseh Köztársaságban a 150-200 legnagyobb cég 57 százalékkal illetve 32 százalékkal csökkentette alkalmazottainak számát 1989 és 1993 között. Ebből a szempontból nézve a legtöbb átalakulóban lévő ország ipari termelésének visszaesése jórészt a rossz hatékonyságú ipari termelés csökkentésével és a felduzzasztott állami szektor szükséges zsugorításával magyarázható.
Nyugat felé tekintve, a privatizáció kipróbált mechanizmusait keresve nyilvánvaló, hogy Mrs. Margaret Thatcher a példakép, hiszen ő hozta divatba elsőként a privatizációt. Néhány nagy állami cég, mint a British Telecom, a másodlagos piacon remélhető árnál olcsóbb értékesítésével bevételt teremtett a költségvetésnek (ezzel lehetővé téve a kormánynak, hogy bőkezűbb legyen, mint amit a költségvetési konzervativizmus egyébként megengedne) és új részvényesek millióit teremtette meg, akik az ő Konzervatív Pártjának szilárd támogatóivá lettek. A politikusok gyorsan tanulnak, így hát Brazíliától Mexikón át a Fülöp-szigetekig, valamint a spanyol szocialistáktól a franciákig hamarosan követték Nagy-Britannia példáját. Amikor Németország keleti és nyugati fele egyesült, a keleti iparvállalatok értékesítését egy erre a célra létrehozott speciális ügynökségen, a Treuhandanstalton keresztül bonyolították le. Tekintettel a privatizáció majdnem töretlen sikerére, szinte természetes volt a kelet-európai új kormányok számára – nyugati tanácsadóiktól bátorítva, akiknek Thatcher magánosítási akciója volt a példa -, hogy ezt tekintsék a számukra is követendő útnak.
Mennyiség és minőség
Nem is tévedhettek volna nagyobbat. Ahol léteznek a piac intézményei, a privatizáció csupán néhány állami tulajdonú vállalat részvényeinek értékesítését jelenti. Nagy-Britanniában az állami vállalatok, még ha kevésbé hatékonyak is, de alapvetően a környező kapitalista kultúra termékei voltak. Privatizációjuk noha nagy feladatot jelentett, de meglehetősen szokványos műveletnek volt tekinthető. Nem sokban különbözött ugyanis egy családi kézben lévő vállalat nyilvánossá tételétől, vagyis a befektetők széles körének történő részvénykibocsátástól, amikor több befektetési bank is készenlétben állt, hogy aláírja a kibocsátást és a papírokat eladja a nagyközönségnek.
Ezzel szemben az átmeneti gazdaságú országokban a privatizációnak rendszerváltozást kellett jelentenie: feladata volt, hogy bevezesse a tőkepiac intézményét, lehetővé tegye a valódi vagyonértékelést, valamint megteremtse azt a környezetet, amelyben normális piaci tranzakciókra kerülhet sor. Amíg nagy sikerként könyvelték el néhány nagy cég eladását Thatcher hivatali idejének első tíz éve alatt, addig egyedül Oroszországnak kétszázezernél több állami vállalatot kellet privatizálnia, Lengyelországban mintegy nyolcezer, Üzbegisztánban háromezer, Lettországban és Szlovéniában ezerötszáz, Moldáviában ezerháromszáz, de még az apró Észtországban és Macedóniában is közel ezer volt a magánosításra váró cégek száma. Bármilyen becslés szerint is a brit modellt követve a privatizációnak Kelet-Európában néhány évszázadig kellet volna tartania.
Birtokon belül
A politikában az indulási előny nyolcvan százalék győzelmet jelent, és rendszerint a legjobban szervezett csoportok a nyerők. Az átmeneti gazdaságú országokban a birtokon belül lévőket mozgósították először: a privatizáció előtt álló vállalatok munkásait és vezetőit, akik úgy érezték, hogy jogosultak a tulajdon átvételére. A privatizáció furcsa fintora, hogy azok az országok, melyek még a kommunista időkben megpróbálták decentralizálni az ellenőrzést, azt látták, hogy a későbbi privatizációs erőfeszítéseik inkább ártottak ezeknek a reformoknak, nem pedig segítették azokat. A decentralizálás nagyobb hatalmat ruházott a vállalati vezetőkre és munkásokra és megengedte nekik, hogy kapcsolatok hálózatát építsék ki más cégekkel. Idővel kialakult egy összetartó lobby a bennfentesek érdekeinek támogatására. Amikor ezek a speciális érdekkörök megszilárdultak, a későbbi kormányok majdnem lehetetlennek találták, hogy visszatáncoljanak és visszanyerjék a hatékony ellenőrzést az állami vállalatok felett.
A szokásos csel körülbelül így zajlott: egy téglát gyártó állami vállalat vezetője alapított egy céget az egyik családtagja nevére, amelynek nagy mennyiségű téglát adott el gyári áron vagy áron alul. Közben elintézte, hogy az állami cég pénzt kölcsönözzön az új vállalatnak a vásárláshoz. Ezután az új vállalat eladta a téglát piaci áron, visszafizette a kölcsönt és tetemes haszonra tett szert. A folyamat évekig tartó ismétlése révén jelentős profitot lehetett realizálni. Eközben azonban az állami céget nem lehetett megállítani a lejtőn, így áron aluli privatizációjára kellett sort keríteni, amit viszont a volt vezető nyert meg, s még a kormányzat járt jól, hiszen megszabadult az egyik veszteségtermelő vállalatától.
Persze, a bennfentesség nem eredendően elítélendő. Sok nyugati vezetéselméleti szakember úgy tartja, hogy ha a menedzserek egyben cégük egy részének tulajdonosai is, ez a hatékonyság és a nyereség növelésére ösztönzi őket. Ezenkívül a menedzsereknek, és még inkább az alkalmazottaknak sokféle érdekeltsége van a cégben, mindenekelőtt az alkalmaztatásuk. A kelet-európai országokban a probléma abból a tényből fakad, hogy rendszerint egy kis szeletnél többet birtokolnak a saját cégükből és nincsenek alávetve külső felügyeletnek. Mindehhez járul, hogy a túlduzzasztott személyi állományú cégek alkalmazottai és alkalmatlan vezetői veszítenének a legtöbbet egy valódi szerkezetváltásból, ami természetesen elbocsátásokkal járna. A szerkezetváltás megbukik, ha a cégben az igazi hatalmat nem a tőke érdekeinek védelmére elkötelezett emberekre ruházzák. Valószínűtlen, hogy ezek a bennfentesek lennének, akiknek ellentmondó érdekei határozzák meg piaci magatartásukat.
Kecsegtető bevétel
Szembesülve a gazdaságok szerkezeti átalakításának mindenek feletti szükségességével, valamint a spontán privatizációk által feltámasztott politikai viharral, a kormányoknak meg kellett fékezni az elszabadult folyamatokat, méghozzá gyorsan. Szükség volt nemzeti privatizációs politikára. Ezek kidolgozása során a kormányok hamarosan válaszúthoz értek: választani kellett az állami iparvállalatok nagy részének külföldi befektetők részére történő eladása és a populista elosztogatás között.
A részvények értékesítése nagybefektetők számára több jelentős eredménnyel is kecsegtet, többek között a kiürült államkasszák feltöltésének lehetőségével. Sok kormány hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy lépést tartson a monumentális adósságszolgálatokkal, melyeket a régi kommunista rezsimek kusza hitelfelvételei a nyakukon hagytak. Mások (köztük a legfontosabb Lengyelország), nem fizettek, de továbbra is nagy összegekre volt szükségük, hogy fenntarthassák a szociális juttatások korábbi mértékét. Az az elgondolás, hogy a privatizáció segítheti a költségvetés egyensúlyának fenntartását azonban az átmeneti gazdaságokban igen veszélyes elképzelés. Még ha sikerülne is feltölteni az államkincstárt, ezzel éppen abból a magánszektorból szívnák el a szűkösen rendelkezésre álló tőkét, amelyet a privatizáció révén kellene megteremteniük. A privatizáció folyamatában a magánszektornak kell gyarapodnia és nem az államkasszának.
A legtöbb állami vállalat esetében azonban a privatizációból szerzett nagy bevételek reménye álom volt csupán. Az elegendő készpénzzel rendelkező potenciális vevők ugyanis külföldiek, akik gyakrabban potenciálisak, mintsem ténylegesek. A természetes monopóliumok és néhány nagy valószínűséggel jövedelmező iparág cégei, mint távközlés, közlekedés vagy a televízió, a külföldi befektetők – a régió naiv hitével ellentétben – nem törekedtek megvenni az egykori kommunista államok büszkeségeit, az ipari dinoszauruszokat. Az átmeneti gazdaságú országok közül egyedül Magyarország vonzott elegendő közvetlen külföldi befektetést ahhoz, hogy egy kis különbséget tegyen a privatizációs programjában, de a legtöbb külföldi befektetés még itt is közművekbe és zöldmezős beruházásokba áramlott, nem pedig a hagyományos posztkommunista nagyvállalatokba. Más országokban, főleg a FÁK országaiban, a külföldi befektetés még mindig szánalmasan kevés és valószínűleg az is marad, amíg nincs kellő bizalom a reformok iránt és amíg valódi privatizációval és törvényi védelemmel meg nem teremtik a magángazdaságot.
Kiárusítás
A külföldiek részére történő eladás politikailag is kényes ügy. A felkínált vagyonok rendszerint keveset érnek, ha egyáltalán érnek valamit. És mégis, ha alacsony az ár, az eladást végző bürokratákat elkerülhetetlenül azzal fogják vádolni, hogy külföldieknek elvesztegetik a családi ezüstöt és hogy velejükig korruptak.
Az, hogy a vállalatok ezreit belföldi vevőknek értékesítsék, önmagában is nevetséges gondolat, hiszen, elég megnéznünk az átmeneti gazdaságok belföldi megtakarításait. A magánvagyonokat, amelyek mindenkor szűkösek voltak egy olyan rendszerben, amely számára a magántőke ellenzése létezésének alapja volt, még szánalmasabbá tette a posztkommunista infláció. Például Lengyelországban, ha az emberek 1990-ben megtakarításaik felét költötték volna a privatizált cégek részvényeire (ami teljesen irreális feltételezés, mert az új magánszektor összeomlását jelentette volna), a lengyel állami cégek könyv szerinti értékének csupán 5-8 százalékának megfizetésére lett volna elegendő pénzük. Ha tehát a belföldi értékesítésnek az állami szektor nagy részének privatizációját kellett volna eredményezni, akkor az árakat igencsak le kellett volna szállítani. Ez pedig nem más mint osztogatás a társadalom egy kiválasztott csoportja számára, akiknek megadatik, hogy potom pénzért szerezzenek állami vagyont. Az pedig magától értetődik, hogy ez felhívás mindenféle politikai patronázsra és a nyílt korrupcióra.
Lassú üzletmenet
A privatizáció bármelyik változatát tekintve – legyen az tender, árverés, MEBO, vagy IPO – meglehetősen lassú folyamat. A gondosan előkészített nyilvános részvény-felajánlások Lengyelországban, a rááldozott temérdek idő és erőfeszítés dacára alig több, mint két tucat privatizációt eredményeztek. Annak ellenére, hogy elsődleges állami célkitűzésként kezelték, Romániában csak egyetlen vállalatot sikerült ily módon privatizálni. A Világbank felmérése szerint Magyarországon, Litvániában és Szlovéniában ugyanilyen elszomorítóak az IPO-k eredményei. Más módszerek egy kicsit jobban működnek, de az eredmények továbbra sem meggyőzőek. A részvényértékesítésekről folyó tárgyalások ugyancsak véget nem érőek és ezt a problémát még jobban komplikálja az eladók kiválasztása. A privatizációs programok központjában az egész régióban az átmenet kezelésére speciálisan felállított kormányzati privatizációs ügynökségek állnak, amelyek hasonló inkompetenciától és politikai beavatkozástól szenvednek, mint a kormányzat bármely más része.
Az üzleti ügyeket – a vállalatok eladása kétségkívül üzleti, méghozzá nehéz tevékenység – irányító kormányokkal kapcsolatban az egyik probléma, hogy a politikai célok szinte mindig legyőzik a gazdaságiakat. A politika azt diktálja, hogy azokat a cégeket, amelyek magánkézbe adása nagymértékű elbocsátásokkal jár, ne privatizálják. A politikusok gyakorlata továbbá azt bejelenteni, hogy egyes vállalatok túl értékesek vagy “stratégiaiak” ahhoz, hogy magánkézbe kerüljenek. Romániában például a dohányfeldolgozás, a tömegközlekedés de még a tankönyvkiadás is “érzékeny” iparággá vált, amely nem privatizálható. Szlovákiában a kormány a gazdaság számos szektorát – távközlés, posta, gáz, olaj, villamosság, haditechnika, közművek, gyógyszeripar, erdészet, víz, de még egy lótenyésztő farm is – stratégiai fontosságúnak ítélte, így azok nem adhatók 100 százalékig magánkézbe. Összességében 150 milliárd szlovák korona értékű állami vagyont – az állami vállalatok privatizáció előtti értékének közel 40 százaléka – helyeztek ilyen speciális védelem alá. Az érintett cégek közül számos elkerüli a privatizációt, másokban a kormány arany részvényeket fog megtartani, amelyek révén a kisebbségi állami tulajdonlás ellenére is biztosítható lesz ezek működtetése.
Tekintettel a fenti korlátokra, nem meglepő, hogy csak Magyarország – a jelentős külföldi befektetések révén – és Észtország privatizálta gazdaságának számottevő részét eladásokon keresztül. A többi országra jellemző, hogy az a kevés, amit magánkézbe adtak, az is rendszerint potom pénzekért kelt el vállalatvezetőknek és politikai cimboráknak. Albániában a privatizációt elméletileg nyílt árveréseken kellett volna lefolytatni. Egy nemrég készült tanulmányban tiranai közgazdászok ezzel szemben azt állítják, hogy a vizsgált árveréseken 239 cég közül csak nyolcat adtak el ténylegesen ilyen módon, a többi 231-et ez alól kivonták és kevésbé átlátható módszerekkel adták magánkézbe, főként az elnök leendő politikai támogatói számára.
Nagy kenések, kis nyereségek
Az állami vagyon értékesítése során a kormányoknak kicsiben kellene gondolkodniuk, hiszen az üzletek, éttermek és egyéb szolgáltató vállalatok privatizációja rendszerint sikeres volt. Hogy miért? Noha ezekben az esetekben is előnyt élveztek a bennfentesek, ám a tulajdonjog és a vezetés elkülönítése az ilyen kis üzleti vállalkozásoknál nem kívánatos. E vagyontárgyak másodlagos piaca gyorsan kialakult, s így a bennfentesek számára lehetővé vált, hogy új szerzeményeiket olyasvalakinek adják el, aki valóban érdekelt a működtetésben. Ahol nem működött a kisprivatizáció, mint például Oroszországban, az állam korlátot szabott a továbbadásnak, az alkalmazottak elbocsátásának és az üzleti tevékenység megváltoztatásának.
A kiskereskedelemmel foglalkozó cégek gyors privatizációja azonnal számottevő hasznot hozott: 1990-ben, kevesebb, mint egy évvel a kommunizmus összeomlása után, például háromszázezernél több magánkereskedés működött Lengyelországban. A sivár állami üzletek üres polcaikkal utad engedtek a ragyogóan kifestett magánüzleteknek, amelyek kielégítik a fogyasztók régóta elfojtott igényeit. Az ilyen egyéni és családi vezetésű üzletek hamarosan ötletessé és fürgévé váltak a források újraelosztásában, valamint a korszerűbb üzleti módszerek bevezetésében.
Az esélyekkel ellentétben, néhány átmeneti gazdaságú országban a privatizáció azt mutatja, hogy a kapitalista gazdaság széles struktúrája (történelmileg szólva) a vártnál sokkal gyorsabban felépíthető. Valóban, a privatizáció, az állami vállalatokra kifejtett egyre nagyobb hatásával, valamint a magánszektor folyamatos erősödésével, jelentősen hozzájárul ahhoz a hirtelen növekedéshez, amit egyes átmeneti gazdaságú országok most átélnek.
Az indulásnál a demokrácia előny volt, nem pedig hátrány. Ez szokatlan, hiszen a régóta fennálló demokráciákban a kemény gazdasági gyógymódok lakossági támogatását gyakran csalókának tartják. Kétségtelen, hogy Észtország, a Cseh Köztársaság, Oroszország, Albánia és Moldávia rendelkezett azzal a luxussal, hogy privatizációs programjaik legkeményebb részeit széles demokratikus támogatás mellett kezdeményezhették. Ma már világosan látszik, hogy a privatizáció valamennyi országban számos független intézményt szült – részvénypiacokat, bankokat, részvényeseket és egyéb magánvagyon tulajdonosokat -, ami idővel tovább fogja erősíteni a szabadpiacos demokráciát.
A régióban a privatizáció születésétől fogva félelmetes feladat volt. Ha sikeres, el fog szakadni a kapcsolat az állam és a gazdaság között; ha elbukik, maga a kommunizmusból való átmenet kerül veszélybe. A lecke, amiről a legtöbb kormány azt mondja, hogy megtanulta: egy erőteljes magánszektor létfontosságú az országaik jövőbeni jólétéhez és a privatizáció elengedhetetlen eszköz ezen cél eléréséhez. A lecke, amit eddig még egyiküknek sem sikerült teljesen megoldani: miként vegyék rá az újonnan privatizált tulajdonosaikat, hogy elkezdjenek igazi tulajdonosként viselkedni. Ezt a kódot még meg kell fejteni.
