Ha a külföldiek számára történő részvényértékesítések nem képesek elsöprő privatizációt produkálni, legalábbis nem gyorsan, akkor mi képes? Néhány magáncég az állami vállalatok tengerében nem jelentette azt a döntő áttörést az állami tulajdonú vállalatok körében, amire szükség volt. Akkor hát hogyan lehet megteremteni a magáncégek “kritikus tömegét”?
A lakosság széles körének történő osztogatás volt az akkor még Csehszlovákia vezetői által úttörőként alkalmazott privatizációs módszer. (A szlovákok a “bársonyos válás” után örökölték a sémát, de a szlovák függetlenség óta a kormányok sora Vladimir Meciar vezetése alatt mindent megtett, hogy kibelezze a programot és visszacsinálja hatásait.)
A cseh séma szerint minden felnőtt állampolgár névleges összegért vásárolhatott privatizációs utalványokat (vouchereket). Ezeket az utalványokat azután privatizált vállalatok részvényeire lehetett átváltani egy gigantikus, többlépcsős árverésen, amelynek során vállalatok százait egyidejűleg kínálták fel. Ennek eredményeképpen az állami cégek többségének privatizációjára sor került. Egy magánszemély részt vehetett az árverésen vagy beválthatta utalványait részvényekre egy befektetési alapban, amely azután ezt az “utalvány tőkét” használta fel, hogy nagyobb részvénycsomagokért licitáljon sok árverésre kerülő vállalatban. Meglepő és az átmeneti gazdaságú országokban egyedülálló, hogy a cseh programban a bennfentesek nem részesültek különleges elbánásban. És – ugyancsak egyedülálló módon – nem zárták ki a programból a legértékesebb állami vállalatokat sem; a cégeknek nem volt más választása, mint a privatizáció. Ez pedig valóban vonzóvá tette az utalványokat, amelyek nem hordoztak felpuffasztott monetáris névértéket. Az ok, amiért szinte minden felnőtt cseh a részvételt választotta az volt, hogy tekintettel a felkínált vagyon magas értékére, sok privatizációs alap egy év alatt a tízszeresnél is nagyobb megtérülést tudott ígérni.
Vaclav Klaus miniszterelnök szilárdan elkötelezte magát a piac döntésszabadsága mellett, s ennek köszönhette sikereit. A tömeges privatizáció néhány egyszerű, de fontos feltételezésen alapult. Így lényeges volt, hogy az állam ne próbáljon meg pénzt csinálni a privatizációból: ez lassítja a folyamatot és – kivéve ahol monopóliumokat adnak el, mint a távközlés – számos esetben meg is buktatja. (Az, hogy a csehek nem voltak megterhelve súlyos kormányzati adósságokkal, mint Lengyelország és Magyarország, könnyebbé tette számukra ezen buktató elkerülését.) Az államot a lehető leggyorsabban ki kellett zárni az üzleti döntéshozatalból és egy olyan rendszert kellet hagyni a helyén, amely elég nyílt ahhoz, hogy a maga útján fejlődjön ki. Nem volt szabad tehát megengedni, hogy az az állami tulajdonos, amely 50 éven keresztül nem volt képes vállalatait működtetni, most zsákutcába vigye a privatizációjukat azzal, hogy megpróbálja azok későbbi struktúráját kialakítani.
A befektetési alapok feladata az volt, hogy megtegyék azt, amit az állami bürokraták nem tettek volna meg: döntsék el, hogy mely vállalatokat és kinek kell eladni, találják meg a minősített stratégiai befektetőket”, irányítsák a szerkezetváltást, vagyis teremtsék meg a valódi üzleti vállalkozásokat.
A cseh privatizáció fő problémája az alapok tulajdonosi struktúrája, vagy pontosabban a menedzsment vállalatoké, amelyek rendszerint teljes ellenőrzést gyakorolnak felettük. Bizonyos szempontból könnyű megérteni, hogy mi történt. A tömeges privatizáció egy logisztikai rémálom volt, az utalványok szétosztásának szükségességével, az egyedi állampolgárok részvételre való meggyőzésével és annak biztosításával, hogy a privatizált vállalatok nem fognak kisrészvényesek ezreinek vagy éppen millióinak a kezében kikötni. Ez utóbbi volt a legaggasztóbb, mert a széttöredezett tulajdon majdnem egyenlő a semmilyen tulajdonnal.
Annak biztosítására, hogy megbízható befektetési alapok jöjjenek létre, a csehek megengedték a meglévő állami bankoknak, hogy privatizációs alapokat hozzanak létre és menedzseljenek. A vezércsel bevált, abban az értelemben, hogy a folyamat sima volt és az utalványtulajdonosok 70 százaléka az utalványainak az alapoknál történő letétbe helyezését választotta. De ennek az árát meg kellett fizetni. Türelmetlenül törekedve arra, hogy elszigeteljék magukat a külső ellenőrzéstől, és egyetlen lendületes húzással a lehető legtöbb cseh cég fölött megszerezzék az ellenőrzést, a bankalapok utalványaik jórészét azonnal bankrészvények vásárlására használták fel.
Egyeseket nem zavarja a cseh bankok hatalma, rámutatva arra a tényre, hogy az ország hagyományosan az univerzális banküzlet német példáját követte, amelyben a pénzintézetek pénzt is kölcsönöznek vállalatoknak és vállalati ellenőrökként is szolgálnak. Azonban noha ez a modell évtizedekig jól szolgált Németországban, vajon valóban ez a megfelelő az új cseh körülményekhez is? Elméletileg az ilyen tulajdonosságnak jól kell működni, mert a cégekre vonatkozó információkat a cég és a bank közötti szoros hitelezési kapcsolatokon keresztül szerzik, továbbá a vállalati igazgatóságokban elfoglalt székeken keresztül valósítják meg, lehetővé téve a bankok számára a vállalati vezetők figyelemmel kísérését és a részvényesek számára a kockázataik csökkentését. Ezt mondja az elmélet.
A gyakorlatban ezektől a kapcsolatoktól a régió közgazdászainak megremegnek a térdei. Először is fennáll a gyanú, hogy a cseh befektetési alapok arra használják fel hatalmukat, hogy a vállalatokat rávegyék pénzügyi szolgáltatások vásárlására az alap bankár gazdájától ahelyett, hogy tevékenységük szerkezetét alakítanák át. (Litvánia azzal próbálja meg visszaszorítani ezt a kockázatot, hogy megtiltja bankok részvénytulajdonosságát a befektetési alapokban.) Másodszor, a rendszer bennfentes kereskedést szül és gátolja az átláthatóságot, ami következésképpen hátráltatja a tőkepiacok fejlődését. A Prágai Tőzsde árai gyakran rejtélyesek és a legtöbb kötés magánúton történik. Az alapok belopakodva előzetes betekintést nyernek a vállalati könyvekbe és befektetési döntésekbe azokon a székeken keresztült, amelyekkel a vállalat igazgatóságokban rendelkeznek és gyakran a kis részvényeseik javára manipulálják a piacot. Harmadszor, az anyaintézményeiktől átvett bürokratikus kultúrájukkal, a bankszülte alapok közismerten lusták. Következésképpen, a menedzserek továbbra is eladják a részvényesek érdekeit az alkalmazottakéval vagy más érdekeltekével szemben.
De a cseh kísérletnek talán a legnagyobb veszélyét az állami tulajdon bankokban meglévő továbbra is magas szintje jelenti. A Nemzeti Vagyonalap (NFP) gyakran a bankok legnagyobb részvényese, 48 százalékban a Komercni (az ország legnagyobb) és 40 százalékban a Ceska Sporitelna bankoké. A Ceskoslovenska Obchodni banknak még több az állami kötöttsége: 20 százalék az NFP tulajdonában van, 20 százalék a Pénzügyminisztériumé, 27 a Cseh Nemzeti Banké és 24 százalék a Szlovák Nemzeti Banké.
