Józan ésszel föl nem fogható lezserséggel ellenőrzi az állam a borsodi kohászat újjászervezésére kiadott közpénzek néhány tételének felhasználását. Néhány százmilliócska utat talált a magánzsebek felé. Nehéz megérteni, miért bízták rá az egész ÁPV Rt.-t egy olyan tisztségviselőre, aki az egyik jelentős részfeladatában kudarcot vallott.
Alába sem érte a földet, úgy kipenderítették állásából néhány hete az Ózdi Acélművek (ÓAM) Kft. ügyvezető igazgatóját, Szőke Tibort. A tulajdonos Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. vezetői a jelek szerint megunták az álmodozást az ózdi kohászat feltámasztásáról, s tulajdonosi jogaikkal élve a legkeményebb eszközt alkalmazták a cégvezetővel szemben.
1994 decemberében a kormány rendkívüli ülésen határozott a borsodi vaskohászat korszerűsítéséről (Figyelő, 1994./51-52. szám). A Horn-kabinet feltételesen elfogadta a Szőke által képviselt tervet: a meglévő ózdi hengerműhöz vásároljanak egy vadonatúj elektrokemencét, a kettő kiadna egy évi 400 ezer tonna köznapi (jobbára beton-)acél gyártására alkalmas sort. A program 9 milliárd forintos költségéből 2,5 milliárdot vállalt az állam, 6,5 milliárdra pedig egy év alatt piaci befektetőt kellett volna találni. Az ÓAM Kft. vezetői üzleti stratégiát építettek arra a feltételezésre, hogy egy év leforgása alatt sikerül befektetőt találni az ózdi acélmű feltámasztására (Figyelő, 1995./ 11. szám). Biztos, ami biztos, az elektrokemencét egy olasz cégtől megrendelték. Az ÓAM Kft. ügyvezető igazgatója pedig nyakába vette a nagyvilágot, s kereste a befektetőket. 1996 tavaszára kiderült: sehol senki, aki – legalábbis az ÁPV Rt. másfél milliárd forintos alaptőke-emelési kísérlete mellett – az ózdi acélműbe fektetne. Így a következő állami támogatás feltétele nem teljesülhetett. A sikertelenség miatt Szőkének mennie kellett.
Az ózdi acélműindítás kudarcának elemzésekor kevés figyelem irányult arra, hogy egyáltalán miféle stratégia alapján hajkurászták az állam emberei a befektetőket. A korabeli dokumentumok szerint az ÓAM Kft. jogelődje, az Ózdi Acélmű (ÓA) Rt. négy éve 25 millió forintos honorárium fejében reorganizációs tanulmányt rendelt, majd vásárolt egy kanadai szakértő cégtől (H.A.T.C.H. Co.). Az ÓA Rt. nem úszta meg a felszámolást, s ennek során az ÁV Rt. megegyezett a felszámoló Co-Nexus Rt.-vel abban, hogy az ÓA Rt. teljes vagyonát összesen 1,5 milliárd forintért felvásárolja. A kanadaiak tanulmánya ekkoriban nem számíthatott valami kurrens cikknek, mert az anyagot külön adták el: a két évvel korábban 25 millióba került dokumentáció 81 000, azaz nyolcvanegyezer forintért az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium többségi, valamint egy Bolyky János nevű magánszemély kisebbségi tulajdonában lévő Covent Rt. tulajdonába került. A Covent rövid idő múltán már az ÁV Rt. mellett résztulajdonosa volt az ózdi reorganizációra szervezett Ózdi Acélárugyár Kft.-nek, amely szintén az ÓAM Kft. jogelődje volt. A Covent és az ÁV Rt. képviselői elhatározták a kanadai tanulmány aktualizálását, ami 5 millió forintba került; a Covent ennek egyharmadát fizette ki. 1994 végére a H.A.T.C.H. Co. elkészült a munkával. A cégiratok tanúsága szerint a Covent Rt., kizárólag saját tulajdonaként feltüntetve, beapportálta a tanulmányt az ÓAM Kft. jogelődjébe – egy vagyonértékelés szerint 31 millió forint értékben. A legcifrább az, hogy ezek után az ÁV Rt. közpénzen gazdaggá tette a Covent Rt.-t. Az állami akarat szerint egyszemélyes állami tulajdonú kft.-ként meg kellett alakítani az ÓAM Kft.-t, ki kellett vásárolni a Covent Rt.-t. Ezzel a Covent, s benne a tulajdonrészét folyamatosan növelő Bolyky János az általa szűk 2 millió forinton vett kanadai tanulmányért 31 milliót kasszírozott attól az államtól, amely azt eredetileg maga is kemény milliókért vette.
A Covent azonban nem ezt az egyetlen bombaüzletet kötötte az állammal. Az ÓAM Kft. megalapítása előtt az ÁV Rt. valami rejtélyes oknál fogva megfeledkezett arról, hogy az acélmű működéséhez nélkülözhetetlen földgázcsatlakozó és villanyelosztó ingatlanokat is megvásárolja. A Covent Rt. résen volt: összesen 12 millió forintért megszerezte az ingatlanokat, s mivel azok valójában kizárólag az acélmű kiszolgálására alkalmasak, rövidesen apportként bevitte az ÓAM jogelődjébe – 90 millió forintos értéken elismertetve az apportot az ÁPV Rt.-vel. A cég egyszemélyessé alakításakor az ÁV Rt. ezt a tételt is engedelmesen kivásárolta. Semmi, a közvélemény előtt ismert körülmény nem magyarázza, hogy az ÁV Rt. miért nem maga hajtotta végre az ingatlanvásárlási manővert, miért fogadta el a Covent Rt. közbeékelődését. A Figyelő értesülései szerint a tranzakcióban érintettek közül többen kifogásolták az állami pénz meglehetősen nagyvonalú kezelését, de az ÁV Rt. néma maradt. Az ágazatért felelős vezető, Kocsis István a jelek szerint nem találta furcsának az eset körülményeit, noha személy szerint hozzá is fordultak Ózdról magyarázatért. Hiába.
Kocsis István kipróbált személyiség. Tavaly októberben a Népszabadság terjedelmesen foglalkozott a borsodi reorganizáció egy másik esetével, a Diósgyőrben történtekkel. (Hogyan érdemes társulni az államal? Népszabadság, 1995. november 20.) A történet rekontstruálható része első fejezetében az egykori December 4. Drótgyár (az egyetlen ilyen az országban) átalakítása után 51-49 százalékos arányban egy privátcég, a Metaltrade Kft. (egy szlovákiai acélipari cég itteni leányvállalata) és az ÁV Rt. megalakította a D&D Kft.-t. A már említett 1994. decemberi kormánydöntésben a kisebbségi tulajdonos állam vállalta, hogy kifizeti a cég egyik környezetvédelmi problémájának megoldási költségeit, s első részletként rögtön folyósít 200 millió forintot. A többségi tulajdonos magáncégnek egy fillért sem kellett az asztalra tennie. 1995-ben azonban kiderült, hogy a környezetvédelmi programot nem kezdték el, noha az ÁV Rt. a 200 milliót sebtiben átutalta. Méghozzá részletes szerződés nélkül. Egy nyilatkozatban ugyan rögzítette, hogy mire szánja, de konkrétabb, jogilag egyértelműbb eszközt nem talált arra, hogy biztosítsa a környezetvédelmi beruházást.
A Népszabadság cikke annak idején rámutatott, hogy a 200 millió forinttal voltaképpen kedvezményezett Metaltrade tulajdonosai nem mások, mint Szokai Imrének, az ÁPV Rt. elnökének 1994 végéig volt üzlettársai egy másik, Estol nevű Kft.-ben. Rekonstruálható részlet, hogy a környezetvédelmi beruházás azóta is “áll”. Rekonstruálható az is, hogy Kocsis István az ÁPV Rt. vezérigazgató-helyetteseként 1996 elején úgy írt alá egy ÁPV-s határozatot, hogy abban önmagában rendben lévőnek találta a 200 millió forint átutalását, s a D&D Kft. felelősségi körébe tartozónak ítéli, hogy mi történik a pénzzel. Szokai Imre a Népszabdság-cikk idején – nem akarván kabátlopási ügybe keveredni – nem kívánt érdemben reagálni az információkra, viszont ki-emelte, hogy állami megbízatásakor felszámolta minden összeférhetetlen érdekeltségét.
Az eset nehezen rekonstruálható részleteihez tartozik, hogy az 1994 végéig fennállt szoros kapcsolat mennyiben vált kárára Szokai egykori közvetlen üzlettársainak a 200 millió forint szokatlanul gyors és jogi garancia nélküli folyósítása idején. Azt is nehéz lenne kibogozni, hogy ebből a 200 millióból mennyit használtak fel a Metaltrade tulajdonosai, amikor a nevezetes Pekó Művek felszámolásakor gépsort vásároltak. S talán tényleg nem itt kell keresni a választ arra a kérdésre sem, hogy parlamenti körök miért tartják üstökösszerűen gyors pályafutásnak Szokai egykori cége, az Estol ügyvezetőjének, Székely Árpádnak Suchman Tamás melletti tanácsadói felbukkanását, akinek a cége egyébként a tárca nélküli miniszter tolmácsolási feladatait is szervezi.
“…abszolút elfogadható választásnak tartom” – nyilatkozta Szokai a Magyar Nemzetnek Kocsis István ÁPV Rt.-vezérigazgatóvá történt kinevezéséről. Az új vezérigazgató a napokban nyilatkozva hangsúlyozta: gyorsítani kívánja a privatizációs és vagyonkezelői ügymenetet. Az eddigi lassú tempóban is előfordult, hogy néhány százmillió forintnak mellénézett. Mi lesz, ha gyorsabban gyalulnak? Több lesz a forgács.
