(Figyelő, 1996/19. szám)
A cikkben szereplő két cég együttműködését tulajdonképpen sikeres talpon-, illetve piacon maradási összefogásnak lehet ítélni. A kettejük közötti megállapodás alapján a termelők nem kerülnek olyan nehéz helyzetbe, mint manapság a hazai sertéstenyésztők többsége.
Viszonylag kevés figyelmet kapnak azok a gazdák, akik úgy kezdik el a nyarat, hogy nyakukon maradt a tavaszi hízósertés-állományuk, mert nem tudtak még önköltségi szintű felvásárlási árat kiharcolni maguknak. Nem vagyok az állami atyáskodás híve, de ebben az esetben azt mondom: nem ártana elgondolkodni azon, hogy a túlhizlalt sertésekből már eleve nem nyerhető piacképes, jó minőségű hús, az ilyen terméket nem lehet jól eladni; a vágóhidak, húsfeldolgozók már nem számíthatnak jó szezonra, talán tovább csökkentik a munkaerő létszámát, azoknak segélyt kell fizetni stb. Szóval minden hasonló, közvetett kiadással is számolva talán még kifizetődőbb lenne, ha az állam a megfelelő súlyban lévő hízók eladásához nyújtana némi szubvenciót, s ezzel hozzájárulna az egész vertikum forgásban tartásához.
A cikkükben bemutatott húsipari példákon kívül vannak más példák is, amelyek sajnos más képet mutatnak. A Dunántúl néhány nagy húsfeldolgozó üzemében előfordult, hogy a privatizáció során az új tulajdonosok nem szakmabeliek, ami nem is lenne baj, ha a cégvezetést a szakmából válogatnak, de ennek kevés jele van. Ebből rengeteg felvásárlási és finanszírozási vita származik, s az üzemek mintha nem vennék észre, hogy ők maguk is rosszul járnak, ha a sertéstenyésztő is rendszeresen rosszul jár.
