Nem mindegy, hogy melyik bíróságon keresi a gyógyírt vélt vagy jogos sérelmére az ügyfél. A perek tömege azt mutatja, hogy néhány társasági jogi alapkérdésben a rendes és a választottbíróságok gyakorlata szöges ellentétben áll egymással.
Társasági törvényünket – amely javarészt német minta alapján készült – születése óta jó néhány kritika érte. Ez nem meglepő, hiszen az akkoriban teljesen új jogi szabályozást nem lehetett próbatesztnek alávetni. A szakmai viták lecsengése után azonban újabb problémák jelentkeztek. Nem annyira a törvénnyel, mint inkább annak értelmezésével van baj. A perek többsége azt mutatja, hogy a bíróságok egy sor alapkérdésben egymással ellentétes gyakorlatot követnek. (A gazdasági jogalkotás és jogalkalmazás általános kérdéseivel foglalkozik Műhely rovatunk egyik írása a lap 43-44. oldalán.)
Egyes ügytípusokat nem csak a rendes, hanem a választottbíróságok elé is lehet venni. Gyakran előfordul, hogy a rendes bíróság rövid úton elutasítja azt a kereseti kérelmet, amit mondjuk a választottbíróság előtt minden nehézség nélkül meg lehetne nyerni. Ez természetesen fordítva is igaz lehet.
Szegediné Sebestyén Katalin ismert társasági jogász a kialakult gyakorlattal kapcsolatban példaként említi a kétszemélyes kft.-k kizárási szabályait. Régóta folyik a vita, hogy egy kéttagú korlátolt felelősségű társaságban kizárhatja-e egyik tag a másikat. (A kérdés furcsának tűnhet, de az élet sok ilyen ügyet produkált már.) A választottbírósági tapasztalat az, hogy az ilyen kizárást nem lehet elfogadni, az arról szóló határozatot semmisnek kell tekinteni. A rendes bíróságok előtt folyó ilyen típusú ügyeknél viszont ezzel ellentétes ítéletek születtek.
A bíróság érvelése szerint ugyanis a törvény nem tesz utalást arra, hogy mekkora tulajdoni hányadra van szükség a kizáráshoz. Így akár az egyszázalékos kisebbségi tulajdonos is kellemetlen perceket okozhat társának. Egyszerűen csak annyit kell tennie, hogy a napirendi pontok között a kizárást is feltünteti, és a taggyűlésen egymaga kiszoríthatja kellemetlenné váló partnerét. Még a szavazást sem nehezíti meg semmi, ugyanis a bírósági állásfoglalások szerint a napirendi pontokkal érintett tag nem vehet részt a szavazásban, tehát a taggyűlés egyhangúlag kizárja az egyik tagot.
Felmerülhet a kérdés: határozatképes-e egyáltalán a másik tag nélkül a taggyűlés? Erre az bírói válasz, hogy az érintett, ezért a szavazásban részt nem vevő tagot a határozatképesség vizsgálatakor sem kell figyelembe venni. Aki el akarja kerülni ezt a csapdát, az nagyobb eséllyel veheti fel a harcot, ha mondjuk a társasági szerződésben kiköti egy olyan választottbíróság kizárólagos illetékességét, amely nem az általánosnak nevezhető rendes bírósági gyakorlatot követi ítélkezési gyakorlatában.
A társasági törvény értelmezésének egy másik neuralgikus pontja a határozatképesség számításánál bukkan fel. A választottbíróságok eddigi gyakorlata az abszolút törzstőkét veszi alapul. Eszerint a minősített többséghez szükséges szavazati hányadot a taggyűlésen megjelentektől függetlenül, a cég abszolút tőkéjéhez viszonyított tulajdoni hányad alapján kell megállapítani. Például, ha az adott cég taggyűlésén megjelent tulajdonosi kör a szavazatok 61 százalékát birtokolja, akkor ugyan határozatképes a taggyűlés, minősített, azaz “kétharmados” döntéseket azonban nem hozhat. Az indoklás az, hogy az ilyen határozathoz az összes lehetséges szavazatból kell kiindulni.
A rendes bíróságok ezt másképpen látják. A már eddig meghozott ítéletek azt mutatják, hogy az ő ítélkezési gyakorlatuk a megjelent vagy képviselt tulajdonosokra koncentrál. Ha egyszer a cég szavazatainak több mint felét birtokló, a taggyűlésen megjelent tulajdonosi kör alapján megállapítható a határozatképesség, akkor a továbbiakban a minősített többséghez a megjelentek kétharmadának a voksa is elegendő. A gyakorlat egyébként – úgy tűnik – a választottbíróságokon elfogadottnak mondható megoldáshoz áll közelebb. Ugyanis kétségkívül nagyobb garanciát, biztonságot nyújt az, ha a fontos döntéseket minél szélesebb konszenzussal hozzák meg az adott társaságban.
A társasági törvénnyel kapcsolatos ügyeknek is – miként a jogvitáknak általában – az a rákfenéjük, hogy az ügymenet lassú. Éppen ezért érthető – és szakmai körökben elfogadott – az a vélemény, amely a választottbíróságok szerepkörének bővítését célozza. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke is többször jelezte már, hogy a gyorsabb eljárást az egyes ügycsoportok választottbíróságokhoz történő átterelgetésével lehetne elérni. Ez idáig azonban csak kevesen éltek a bíróság választásának lehetőségével. A tendencia mégis az, hogy a választottbíráskodás egyre elfogadottabb, és egyre szívesebben veszik igénybe.
