Az Európai Unióval társult közép-európai országok belépésének előkészítésében kulcsszerepe van a mezőgazdaságnak. Ezért kapta az EU Bizottsága azt a “leckét” az állam- és kormányfők 1994. évi Esseni Csúcstalálkozóján, hogy dolgozzon ki stratégiát az EU és a belépésre váró országok mezőgazdasági kapcsolatainak erősítésére.
A kelet-európai országok közül a Bizottság jelentése egyedüliként emeli ki Magyarországot, mint ahol az EU-val az agrárkereskedelem mérlege pozitív. Igaz – és ezt már mi tesszük hozzá -, a kilencvenes évek legelejének 6:1-es magyar-EU export-import aránya négy év alatt 2:1-re csökkent. Az elmúlt év előzetes adatai alapján talán ismét bízhatunk abban, hogy ez a hányad kedvezőbbé válik.
A strukturális kérdések között mindenekelőtt a birtoknagyságot, az üzemméretet veszi górcső alá a jelentés. A tulajdonviszonyok megváltoztatása csak Lengyelország és Szlovénia számára ment viszonylag simán. Lengyelországban ugyanis korábban nem kollektivizálták a mezőgazdaságot, Szlovéniában pedig a művelt terület 90 százalékát kisparaszti vagy melléktevékenységként fenntartott gazdaságokban hasznosították. E két országtól eltekintve a jelentés a birtokszerkezet reformját olyan folyamatnak tekinti a kelet-európai országokban, amelyben meghatározó a földpiac kialakulása és működése, valamint a tulajdon jogi rendezése. A korábbi centralizált állami és szövetkezeti vállalatok és a túlságosan kicsi egyéni vagy magángazdaságok közötti nagy különbség csökken. Középtávon ezekben az országokban mégis a szövetkezetekre és társulásokra vár jelentősebb szerep a mezőgazdasági termelésben, míg a kisgazdaságok feladata csupán a saját szükségletek kielégítése és a helyi piacok ellátása.
A szerkezeti átalakulás másik “vonulata” a helyi integráció kialakítása vagy újraszervezése. Az átmeneti évek után végre nyereségessé kell tenni a mezőgazdasági termelést, amiben pedig az agrobiznisz egyéb szereplőinek versenyképessége is szerepet játszik. A kelet-európai országok élelmiszeripara azonban nem éppen korszerűségéről és magas jövedelemtermelő képességéről ismert. Másrészt ott, ahol a feldolgozóipar vagy a kereskedelem monopolhelyzetre tör, a mezőgazdaság szereplőinek össze kell fogniuk, hogy alkupozíciójukat javítsák.
A jelentés megállapítja: bár a jövedelmekkel együtt a mezőgazdasági termékek iránti kereslet is növekszik majd, a termelés várható bővülése ellenére botorság lenne azt hinni, hogy a közép-európai országok agrártermelése valaha is eléri az átalakulás előtti szintet. Ennek okát a bizottság főleg a tőkehiányban, a gazdaságok részben túldimenzionált, részben atomizált szerkezetében, valamint a munkaerő elöregedésében, a képzettség, a piacgazdaságra való felkészültség hiányában, a feldolgozóipar, a kapcsolódó vertikum kialakulatlanságában látja.
Az infláció és a növekvő kereslet miatt várhatóan csökken az élelmiszerárak különbsége a kelet-európai országok és az Európai Unió között. Az agrártámogatásokban azon országoknak, amelyek nemzeti pénzben vállalták a támogatások csökkentését, nehézséget okoz a GATT-megállapodás végrehajtása. (Ezt mi, magyarok ugyancsak érezzük.)
A jelentés nyugtázza, hogy a kelet-európai országokban a vámok – bár magasabbak, mint az átmenet előtt voltak – a legtöbb ország és termék esetében még így is alacsonyabbak, mint az EU határain belül.
Nem újkeletű az EU közös agrárpolitikai rendszerének bírálata. A kelet-európai országok csatlakozása az amúgy is szövevényes rendszer működését csak még áttekinthetetlenebbé tenné, mondja a jelentés, ezért azt az új tagországok felvétele előtt egyszerűsíteni kell. Hogy ez konkrétan mit jelent, arról egyelőre nem sokat lehet tudni. Az előterjesztés három lehetséges “forgatókönyvet” vázol fel a közös agrárpolitika megreformálására: a jelenlegi helyzet fenntartását, egy radikális reformot, vagy az 1992. évi reform folytatását.
A bizottság úgy vélekedik, hogy a status quo fenntartása csak időleges megoldást kínálna: legfeljebb kitolná a közös agrárpolitika reformjának időpontját. Ez a megoldás megnehezítené a csatlakozást, torzulásokat okozna a termelésben. Mindezek tetejébe még túl drága is lenne, mivel a jelenlegi szabályok értelmében a régi és az új tagállamok termelői egyformán részesednének valamennyi pénzügyi támogatásból és juttatásból.
Tisztán közgazdasági szempontból a második lehetőség, a radikális reform helyes lenne ugyan, mert e szerint nem lenne termelési támogatás, nem lennének kvóták, hanem csak fokozatosan csökkenő közvetlen jövedelemtámogatások, valamint a környezet állapotának megőrzését elismerő nemzeti, esetleg közösségi támogatások. Ám ez olyan társadalmi következményekkel és környezeti kockázattal járna, hogy szintén nem tűnik járható útnak.
Marad tehát a harmadik lehetőség: az 1992-es reform továbbfejlesztése. Ez azt jelentené, hogy az ártámogatások tovább csökkennek, a kompenzációkat szükség szerint fizetik, és a közvetlen támogatásokat több formában fenntartják. A reform az integrált vidékfejlesztési politikát: a vidék termelőerőinek összehangolását, az ottani foglalkoztatás sokszínűségét, a valódi vidéki vállalkozói tevékenység elterjedését is támogatná. Az elképzelések szerint a reform lehetővé tenné az egész “rendszer” működésének egyszerűsítését; a piacpolitika és a jövedelemtámogatási elvek egyértelmű szétválasztását; a szub-szidiaritás elvének jobb érvényesülését.
Vitatatható a Bizottságnak a kompenzációs támogatásokkal kapcsolatos megállapítása, amely szerint az 1992. évi reform értelmében e segítség a közép-európai országok termelőinek nem járna. Igaz, ezek helyett az átmeneti időszakban központosított támogatást kapnának – az adományozók számára is kedvező – például kollektív marketing-intézkedésekre vagy beruházásokra.
A közép-európai országok csatlakozását elősegítő intézkedések általános céljai – a mezőgazdasági termelő és feldolgozó kapacitások szerkezet-átalakítása, modernizációja és diverzifikációja, valamint a vidéki infrastruktúra javítása – mellett a bizottság végre konkrét javaslatokat is a tanács elé tárt.
A bizottság javaslata szerint az EU mutasson készséget a beviteli kvóta további emelésére és például valamennyi kvótás termék vámjának 20 százalékra való csökkentésére. (Igaz, az utóbbi csak gesztusértékű, mert a GATT-vámosítás a legtöbb terméknél egyébként is szükségessé teszi a vámcsökkentést.)
Valódi kedvezményt jelentene viszont, ha a kelet- és közép-európai országok termékei az EU piacaira már most a GATT-ban lekötött, az ezredfordulóra esedékes, csökkentett vámokkal jutnának be. A zöldség- és gyümölcsfélék beléptetési korlátainak enyhítése vagy a ki nem használt kvóták “átjárhatóvá” tétele a kedvezményezettek között szintén segítség lenne.
További kereskedelmi, piaci könnyítések szükségessége is felvetődött a jelentésben, erre azonban a javaslattevők a termelői árszintek közötti különbség és az egyes ágazatok “érzékenysége” miatt egyelőre nem látnak lehetőséget. (Véleményünk szerint ezzel szemben az EU és a közép-európai országok közötti agrárkereskedelemben olyan egyenlőtlen helyzet alakult ki, hogy a kereskedelmi mérleg egyelőre a kilátásba helyezett valamennyi kedvezmény bevezetése esetén sem változna jelentősen.)
Nem meglepő, hogy az érintettek az exporttámogatást is saját érdekeik szerint ítélik meg. A bizottság a közép-európai országoknak eladott EU-termékek (magyar részről is kifogásolt) támogatását is erénynek tünteti fel, mondván: ezáltal olcsó importhoz jut a vásárló ország. Szó sem esik az ezen az úton megvalósítható piacszerzési törekvésekről… A közép-európai országokban a támogatásból adódó esetleges piaci zavarokat kétoldalúan rendezhetőnek tartják. Fordított esetben, a Keletről jövő exportról szólva viszont óva intik kereskedelmi partnereiket a támogatás növelésétől, sőt, “a versenyképesség javítása érdekében” annak csökkentését javasolják. (Eközben az unióba érkező olcsó import vámjai és a lefölözések – mára a kiegyenlítő vámok – óriási bevételhez juttatják a brüsszeli költségvetést és a kereskedőket.)
A mezőgazdasági szerkezetpolitikában a jövőben ismét a birtokviszonyok kerülnek a középpontba. A jelentés szükségesnek tartja a privatizáció befejezését és azt, hogy a kormánypolitika közreműködésével gazdasági alapokon szelektálódjanak a különböző típusú gazdaságok. A Bizottság is siettetné a kisgazdaságok integrációját.
A magyarok számára hízelgő a jelentés azon része, amely a nagyvállalati, részvénytársasági tulajdont és a külföldi beruházásokat javasolja. Sürgeti a további földtulajdon bejegyzésének befejezését és a birtoklevelek kiosztását, az adásvétel, a bérleti rendszer, a lízingelés jogi feltételeinek megteremtését, a vidéki hitelfelvételi lehetőségek javítását.
Figyelemre méltó javaslatot tett a Bizottság a csatlakozás előtti idők modernizációs programja címén. A közép-európai országok csatlakozása előtt kívánatosnak tartja egy, az EU által finanszírozott mezőgazdasági strukturális program létrehozását. Ez összecseng a jelentésnek azzal a megállapításával, hogy a társult országoknak nem ár- és jövedelem-szubvencióra, hanem a szerkezet-átalakítást elősegítő támogatásra van szükségük. Ezek sorában első lehet a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termeléssel összefüggő tevékenységek belső koherenciáját megvalósító támogatás. A jelentés javasolja, hogy ez a folyamat a helyi kezdeményezésekből kiinduló integrált vidékfejlesztéssel párosuljon.
A Bizottság hasznos javaslatot tett az érintett országoknak, amely szerint azok illetékes hivatalainak, szervezeteinek már a csatlakozást megelőző időszakban ki kellene dolgozniuk az EU-finanszírozás hasznosítását célzó stratégiai programjaikat.
Az EU és a közép-európai országok politikai és állami szervezeteinek eddigi, többnyire kétoldalú párbeszédét a Bizottság szerint a különböző gyakorlati kérdésekkel foglalkozó szakmai szervezetek, egyesületek többoldalú, közös érdekű konzultációinak kell felváltaniuk. Ehhez az EU kész technikai, pénzügyi támogatást is adni például a piac- és kereskedelempolitikára; egyes mezőgazdasági struktúrák fejlesztésére; az élelmiszer-gazdaság modernizációjára; vidékfejlesztésre; az oktatásra; valamint az EU és a kelet- és közép-európai országokbeli nem állami szervezetek együttműködésére.
