Gazdaság

Csendes ulti

A nagy szakszervezeti tömörülések és a kormány között létrejött egyezség minden eleme megvalósult. A kormány lemondott a munkavállalói tb-járulék kétszázalékos emeléséről, s az adókulcsok módosítása során elfogadta a szakszervezetek javaslatát, így az MSZOSZ és a SZEF szája íze szerint alakulhatott az szja mértéke az egyes jövedelemcsoportokban. A közszférában a kormányzat belement a 19,5 százalékos béremelésbe, aminek megvalósításáról aláírtak egy többé-kevésbé elfogadott megállapodást az érintettek. Azt ugyan kevés szakszervezet mondta ki, hogy a képviselőik által feltételesen szignált papír teljes egészében megfelelne számára, de a lényeg nem a nyilatkozatokban, hanem a tettekben mutatkozik meg, márpedig a közszférából nem hallatszik komoly sztrájkfenyegetés.

Manapság mindenki újratárgyalna, egyeztetne, konstruktív lenne. Az asztal körül ülőkben kialakult az érdekegyeztetési kényszer, de tárgyalási igyekezetükben azt is összekavarják, ami már világosnak tűnt. A meghatározó tényezők közül ráadásul a SZEF túlságosan széttagolt ahhoz, hogy a csúcsvezetés bármit is nyugodtan aláírhatna. A közszférában az öltözőből jöttek vissza a munkavállalók, hogy újra fogást keressenek a kormányon. Már nem háború, még nem béke. Ezzel azonban könnyen kihúzhatja a kabinet az 1996-os évet.

A munkaadói szervezetek, amelyeknek a tárgyalások során a kormányzat semmiféle engedményt sem tett, a sorozatos arculcsapások után meglepően könnyen megállapodtak a minimálbérről és a versenyszféra 19,5 százalékos, ajánlott átlagos béremeléséről. Utóbbit ugyan nem kötelező betartaniuk a munkáltatóknak, de erre garanciát az átfogó ár-bér megállapodás sem adott volna.

A tárgyalások fókuszába állított, két százalékosnál nem nagyobb reálbércsökkenés ezek után akár meg is valósulhat. Feltéve persze, hogy a kormány 19,9 százalékos inflációs prognózisa helyes. A tapasztalatokból okulva erre nem érdemes mérget venni, annyira azonban ez is beválhat, amennyire biztos a 19,5 százalékos béremelkedés a versenyszférában. Végül is a részalkukban mindenki vállalta azt, amit a tervezett nagy ár-bér megállapodás kirótt volna rá, senki sem mondta, hogy a nagy alku hiányában az eddig ígértek semmisek. A kormány – fenyegetése ellenére – nem lépett vissza a négyszázalékos reálbércsökkentéshez, és a szakszervezetek sem álltak újra a bérpozíció-romlást elutasító startvonalukhoz. Az egyezségek tehát élnek.

Addig nincs is gond, amíg a kötelezettségeket betartják, és a tervszámok teljesülnek. Viszont minden dominó borulhat, ha bármelyik elem eldől. Akkor ugyanis a felek, főként a kormány értelmezésén múlik, hogy az egyes alkukban vállaltak összetartoznak-e, bár nem egy papíron írták alá őket. Ettől függ, hogy az egyikben bekövetkezett változás után hajlandóak-e módosítani a másikat is. Az eredeti megállapodás-javaslatból az a rész hiányzik, ami meghatározná: mit kell csinálni, ha az alku felborul; mikor kell tárgyalni, mikor lehet sztrájkolni. Ennek hiányában mindenki azt tehet és mondhat, amit akar, és újrakezdődhet az érdekegyeztetési dagonyázás, sztrájkfenyegetéssel fűszerezve.

Nem kell azonban könnyeket hullatni, hogy nem koccantak össze a pezsgőspoharak a nagy-nagy ár-bér megállapodás aláírása után. E nélkül is megvalósulhat az, amiért létrejött volna. Ez egy bizalmi üzlet, amiben a papír sem segít sokat, ha a felek között újra megfagy a levegő. A csendes ulti is ulti. Csak akkor van baj, ha megfogják.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.