Nem mindenkinek jut olyan gyerekkor, amilyet megérdemelne. Olyan szülőkkel, akik figyelnek rá, biztonságot adnak neki, és akik mellett nem kell kiérdemelnie a szeretetet. Az elrabolt gyerekkorunkkal szembenézni akkor sem feltétlenül könnyű, ha a szüleink még élnek.
Hiszen attól, hogy mi már ki tudjuk mondani, mi fájt, és mi hiányzott, még nem biztos, hogy ő is hajlandó lesz meghallgatni minket, elismerni a felelősségét vagy bocsánatot kérni.
A múlt feldolgozásának közepén pedig bekövetkezhet az, amire talán egyáltalán nem készültünk fel: az anyánk vagy az apánk még azelőtt meghal, hogy bármit sikerült volna rendezni vele.
Vajon mi történik ilyenkor a bennünk maradt sérelmekkel? Mi van, ha a halálhír nem azt a fájdalmat váltja ki belőlünk, amelyet egy szülő elvesztésekor elvárnánk magunktól? Ha továbbra is dühösek vagyunk, vagy éppen megkönnyebbülünk? És meg kell-e bocsátanunk neki pusztán azért, mert meghalt?
