Ha nincs akkora szerencsénk, hogy a közelünkben legyen egy kutya, amire ráfoghatjuk a szervezetünkből gáz formájában távozó kellemetlen szagokat, legtöbbünk azt a megoldást választja, hogy embertársaitól szeparált helyekre vagy magányos perceire tartogatja azok szélnek eresztését. A végtelenségig viszont nem lehet tartogatni, akár napi másfél liternyi is kikívánkozhat belőlünk, aminek biológiai mélységeiről alább olvasható kezdettel megjelent cikkünkben adunk magyarázatot:
Komoly, érett felnőtt ember nem viccel a szellentéssel, vagy csak nem vallja be. Mert tudja jól, a puki azért siklik ki halk sercenéssel, közepes sóhajtással vagy nagy dérrel-dúrral, mert így működik a szervezetünk, akkor van baj, ha bent marad.
Hogy ez a baj mekkora lehet, arról az a nő bővebben is tudna mesélni, aki sebészeten kötött ki, miután szégyellte a barátja előtt, hogy neki is emberi teste van, de a társadalmi normák mégis megkövetelik a visszafogottságot (és hogy ez mennyire így van, arról pedig annak az evakuált edzőteremnek a története tesz tanúbizonyságot, ahol egy súlyemelőnő elszellentette magát, ami igen kedvezőtlenül hatott egy társára; vagy az az American Airlines járat, amelynek egy utas szellentései miatt kellett visszafordulnia).
Ideális esetben – legalábbis orvosi szempontból – a baktériumok által termelt bélgáz helye inkább a szabadban van, mint a testünkön belül, amire többek közt egy, a Nők Lapjában idézett sebész ad magyarázatot.
Karan Rajan, a közösségi médiában nagy népszerűségnek örvendő orvos arra hívja fel a figyelmet, hogyha nem engedjük ki a bélgázt, az megfeszítheti a végbél körüli szöveteket, ami pedig súlyos emésztőrendszeri betegségekhez vezethet. Ami ennél is nyomasztóbb, hogy a visszatartott gázok végül megpróbálhatnak a szájunkon keresztül távozni – a jellegzetes hang ilyenkor nem kerül elő, de a szagoktól és az egészségünkre gyakorolt káros hatásoktól ebben az esetben sem tarthatjuk magunkat távol.
A szellentés tulajdonképpen gáztermék, egy rakás kémiai anyag végeredménye, és amikor bent tartjuk, a gáz bizonyos százaléka a vastagbél falán, a bélfalakon keresztül távozik, majd a véráramba, végül pedig a tüdőbe kerül, ahol a salakanyagok kilégzésre kerülnek. Tehát szó szerint kilélegezzük a szellentést
– idézte Karan Rajant a Nők Lapja.
Korábbi cikkünkben már mi is említést tettünk erről a jelenségről, ahol egy másik szakértő, Clare Collins nyilatkozta, miszerint „túl hosszan tartani azt jelenti, hogy a bélgáz felhalmozódása végül egy kontrollálhatatlan fingként szabadul ki.”
Tehát: ha egy módunk van rá, engedjünk a testünket a maga természete szerint működni, azonban, ha tartós változás lépne fel a szellentési szokásainkban (például megváltozik azok szaga vagy gyakorisága), mindenképp keressünk fel egy orvost, hiszen ez akár súlyos betegségekre is utalhat.
