Idefelé jövet az Orbánhegyi és a Németvölgyi utak találkozásánál szálltam fel a buszra. Ha jól tudom, ott lett volna élete első randevúja.
Azt a környéket jól ismertem, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium diákja voltam. Elsősök voltunk a barátnőmmel, akkor ismerkedtünk össze két fiúval. Randevúzni akartunk velük, én még tizennégy se voltam. Moziba készültünk.
Épp csak az időpont nem volt a legszerencsésebb: 1956. október 23.
A két utca sarkáról le lehetett látni a Böszörményi úti villamosvonalra. Láttuk, hogy lógnak a szerelvényekről az emberek, és ez nem volt szokványos. Valaki azt mondta, hogy már a Magyar Rádió épületénél is rengetegen vannak, tüntetés kezdődött – és így már mi sem mertünk moziba menni, hisz ki tudta, mi lesz ebből.
Bepótolták a randit később?
Nem. Talán iskola után összefutottunk velük, de amiatt nagyon jó volt ez a találkozás, mert a két fiú remek volt matematikából, és amikor dolgozatot kellett írni, szóltunk, hogy segítsenek. Nagyon helyesek voltak, tényleg segítettek. Ami viszont még megmaradt erről az időszakról, az a Vas utcai épület, ahol a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai is tüntettek nem is olyan régen: akkor viszont, 1956-ban, ahogy az akkori diákok mesélték, Csurka István és Holl János álltak ott fegyverrel a kezükben, mert védték az épületet, nehogy az egyház visszavegye. Ez ma már szinte hihetetlennek hangzik, hiszen a rendszerváltás után Csurka más politikai nézetet képviselt.
Jól sejtem, hogy azokban az időkben nemhogy az Orbánhegyi útig, de még a kapun se nagyon engedték ki a szülei?
És ez érthető döntés is volt a részükről, nehéz idők jártak.
Térjünk vissza a jelenbe: amikor elkezdtük egyeztetni az interjút, először azt írta, összecsaptak a feje fölött a hullámok, másodszor pedig azt, hogy továbbra sem rózsás a helyzet, ugyanis az ideje nem lett több. Szeretnék ennyire elfoglalt lenni az ön korában! Ez lenne mindennek a titka?
Nem tudom megmondani, ugyanakkor nagyon fontos, hogy az embernek legyen dolga, hogy tudja, számítanak rá. Ha várják, ha szeretnének vele dolgozni. Pláne annak nagyon fontos, aki szereti a munkáját.
Rögtön ezt a cukrászdát jelölte meg interjúhelyszínnek, ahol most ülünk. Szabadidejében szeret beülni kávézni és beszélgetni a barátaival?
Nem igazán. Tudja, épp azon gondolkodtam idefelé jövet, hogy huszonéves koromban sokkal több dolgom volt, mint most, de sokkal jobban ráértem. A barátnőimmel el tudtunk menni kávézni, úszni, futni, dumálni, összegyűlni, pletykálni – most viszont egyáltalán nincs időm.
A barátnők megvannak még?
Egy részük. Az utóbbi hetekben három olyan ismerősömet elvesztettem, akik fontosak voltak. A legjobb barátnőm pedig egy éve ment el. Ez nehéz, mert az ember megérzi, hogy belekerült abba a korba, amikor már sok veszteség éri, érheti. Így hát maga sem tudja, mit hoz a holnap.
Szörényi Szabolcs halálhíre hogy érintette? Tartották a kapcsolatot?
Régóta nem találkoztunk, de rosszul érintett. Szabolcs volt a Sehallselát Dömötör, az Almaszósz, a Pató Pál úr dörmögő hangja, és írt nagyon sok dalt is nekem. Békés természetű ember volt, rengeteget segített, csak kérni kellett.
Az ön naptára nemcsak gyerekkoncertek, hanem színházi munkák miatt is tele van: a Vígszínházban több darabban játszik, és jönnek az adventi gyerekkoncertjei is. Nem fordult meg a fejében, hogy otthagyja a színpadot, hogy csak az éneklésre koncentráljon? És így talán több ideje lenne a családra, barátokra is.
Nem gondolkodom ilyesmin, habár tegnap két próbánk volt, délelőtt és délután is. Ma reggel pedig folytattuk. Persze ha jó szerepet játszik az ember jó darabban, jó kollégákkal, jó rendezővel, akkor nem fárasztó, inkább izgalmas.
Nagyon hosszú pálya az öné, telis-tele szép sikerekkel. Viszont manapság a nőknek már negyvenes-ötvenes éveikben szembe kell nézniük a mellőzöttséggel a színházban. Ütközött valaha ilyen akadályokba?
Természetesen igen, hál’ istennek a koncertjeimen legalább nem. A színházban sokan vagyunk, mindenki szeretné a maga tortaszeletét megkapni – és mindenkire figyelemmel kell lenni. Nekem viszont nincs már annyi időm, hogy figyelemmel legyek mindenre. A jövő évben leszek hatvan éve a Víg tagja, az nagy évforduló. Nem is tudom, volt-e már ekkora.
