A Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán az erkélyen magyar zászlót cibált a szél. A tömeg egyszerre megállt s követelte, hogy a néptől idegen népköztársasági címert tépjék ki a zászló szövetéből. A fiatalasszony egy-kettőre kinyírta az ollóval a szégyenteljes címert, a tömeg éljenzett és vonultunk tovább, a Rádió felé. (…). A tömeg hangulata egyre emelkedett, egyetlen lesújtani akaró ököllé forrt össze a hatalmasság
– idézte Pataky Dezső Geometriai jegyzetek címmel ellátott, de valójában az 1956-os forradalom eseményeit rögzítő naplóját Mihályfi-Tóth Alex egy egyetemi tanulmányban. Pataky családi ereklyeként őrzött, a nagyközönség számára teljes terjedelmében nem ismert naplójához sok szempontból hasonló diáknapló állít emléket a debreceni forradalom hangulatának is. Ez utóbbi napló szerzője, a forradalom idején 17 éves Zsoldos János naplójáról, amit a Debreceni Református Kollégium egykori diákja a születésnapján, október 19-én kezdett írni, még a szerző későbbi felesége, családja sem tudott. A füzetet, amelyről szerzője egy családi anekdota szerint úgy akarta, hogy száz évig senki ne olvashassa, végül a testvére hozta nyilvánosságra, miután János és a naplóját a haláláig őrző édesanyja már nem élt. Zsoldos naplójából kiderül, hogy mire az eredetileg betiltani szándékozott, majd végül mégis engedélyezett fővárosi diáktüntetés délután háromkor elkezdődött, Debrecenben már elszabadultak az indulatok, és a kiszámíthatatlanná vált tömegben az első halottját is Debrecenben szedte a forradalom. Zsoldos kivételesen érzékletesen dokumentálta, hogyan változott a tömeg hangulata a forradalom első napján.
A debreceni diák számára 1956. október 23-a átlagos hétköznapnak indult, mint írja, „felmentünk iskolába, tanultunk, feleltünk”. A bejegyzést valamikor a nap végén író diák szerint aztán „a 12 órás szünetben minden megváltozott. Az udvaron megjelent három egyetemista, a központi feljáró ajtajához hívták az egész bandát, egy rövid beszédet mondtak, hogy csatlakozzunk az egyetemisták tüntetéséhez, az igazgatónk elengedett bennünket.” A szöveg közepe táján Zsoldos az eufória pillanatairól így írt:
Énekeltük a Himnuszt, a Szózatot, a Kossuth-nótát, Gábor Áront, s közben a következőket kiabáltuk, ahogy a torkunkon kifért: »Rabok tovább nem leszünk! Szovjeteket vonják (egyik fele a tömegnek: rúgják) ki! Nem tanulunk oroszt! Álljon közénk mindenki, ki a népet szereti! Új választást, több pártot! Bíróságra Rákosit! Szabad sajtó, szabad nép, visszahozzuk Nagy Imrét!« (…) A vége az lett, hogy a munkások összetörték a bent levő nagy címert és csillagot; azután hozzánk csatlakozva befele vonultunk a városba. Az utcákon a járdán sokan álltak, s boldog mosoly volt látható arcukon. Láttam nem egy olyan asszonyt, aki sírt. A rendőrök, katonák nagy része szintén velünk érzett.
Végül azonban ez is megváltozott. A bejegyzés azzal zárul, hogy „az ávósok, katonák és rendőrök egy része a tömeget körülfogta. Ez körülbelül nyolc óra előtt tíz perccel volt. Eleinte nagy volt az ijedelem. Én is futkostam összevissza egy darabig, egy cukrászdába is beszaladtam, de kihajítottak. Lövöldöztek összevissza, óriási hangzavar volt. Hiába énekeltük a Himnuszt, a géppisztolyok, puskák hangjai nem hallgattak el.”
Tömeg és pszichózis
Az 56-os magyarországi tüntetéseken, valamint az azokból eszkalálódó zavargásokban és utcai harcokban összeverődött tömeg viselkedéséről Standeisky Éva történész írt tanulmányt, amelyből az derül ki, hogy a forradalom első óráira a szemtanúk egybecsengően, mint afféle spontán népünnepélyre emlékeznek, ahol diákok és munkások vonultak az utcára. Később azonban, amikor az ünneplő tömeghez hozzácsapódtak az utcán bámészkodók, a kalandvágyók és a „lumpenek”, az így felduzzadt tömeget az események egy adott pontján hatalmába kerítette a tömegpszichózis. Standeisky leírása szerint „személyiségük része lesz a tömegtestnek, a közös élmény narkotizáló hatása alá kerülnek. Valahol elcsattan egy pofon, kitör a verekedés, eldördül egy lövés. Rémhírek kapnak lábra. A demonstrálók a józanság és az önkívület határán sietnek szónokot látni, szobrot dönteni. Fellazulnak az erkölcsi fékek. Ismeretlenek ölelgetik egymást, a rossz eltűnésének lehetősége optimistává teszi az embereket.”
Arról, hogy a csoportokba verődött emberek együtt másképp viselkednek, mint a csoportot alkotók egyesével tennék, már a 19. század végén megszülettek az első tudományos igényű elméletek. A tömeglélektan egyik első, máig hivatkozott teoretikusa Gustave Le Bon francia polihisztor 1895-ös, 1913-ban magyarul is kiadott Psychologie des Foules (A tömegek lélektana) című korszakalkotó művében nem hagy sok kétséget afelől, hogyan viszonyult a tömegbe verődött emberekhez. Le Bon szerint egy ilyen helyzetben „a tudatos személyiség megszűnésével és a tudattalan személyiség előtérbe nyomulásával” kell számolni, a tömeget alkotó emberek elveszítik önmagukat, „a tömegben lévő egyén csak porszem a többi porszemek közt, mit a szél tetszése szerint ragad magával.”
Bár Le Bonétól eltérő alapokon, ösztönszerű, állatias viselkedést tulajdonított a sokaságban összeverődött embereknek Sigmund Freud bécsi orvos, a pszichoanalitika megalapítója, valamint 1920-as munkájában William McDougall brit szociálpszichológus is. Freud tanítványa, a kollektív tudattalanról iskolateremtő elméletet felállító Carl Gustav Jung pedig egy bonmot szerint egyenesen azt állította egy interjúban, hogy „ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk, és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz.” A náci Németországból a második világháború idején menekülni kénytelen Theodor Adorno ezzel szemben úgy vélte, hogy a tömeghatás nem spontán események láncolata, hanem a tömeg élén álló vezető által irányított folyamat, amelyhez a tömegben annál könnyebben tud kapcsolódni valaki, minél nagyobb a belső szükséglete egy erős kezű vezető követésére.
A második világháború borzalmait kutató szociológusok és szociálpszichológusok, élükön Stanley Milgram és Philip Zimbardo amerikai pszichológusokkal, kísérleti körülmények között próbálták igazolni, hogy a csoportnyomás vagy a csoport tagjaira nagy hatással bíró tekintély bárkiből szadista gyilkost faraghat. Milgram 1963-as, világhírű autoritás-kísérlete alapján bizonyítottnak látta, hogy az emberek túlnyomó többsége akár halálos áramütést is vezetne másokba, ha erre utasítást kap. Zimbardo pedig, ugyancsak világhírű, 1971-es börtönkísérlete után bizonyítottnak vélte, hogy a közösség nyomására a legtöbb ember képes gyűlölni és kínozni másokat. Bár a maguk idejében óriási hatásuk volt, és az eredményeik megkérdőjelezhetetlennek tűntek, az ezredforduló után mind Milgram, mind pedig Zimbardo kísérleteit rengeteg kritika érte.
Minden út a kommunizmushoz vezet
Nemcsak a tömeglélektan kísérleti kutatói, hanem az első hipotéziseket felállító Le Bont is háborús élmények sarkallták a néplélek boncolgatására. Az eredetileg orvosként végzett, de karriert inkább kulturális antropológusként és szociológusként építő Le Bon, miután harcolt a francia-porosz háborúban, első kézből szerzett tapasztalatokat az 1871-ben kikiáltott párizsi kommünről. A párizsi népfelkelés és a munkástanácsok azt követő, mindössze 60 napig tartó uralma alapjaiban határozta meg mindazt, amit a tömegek működéséről később papírra vetett. A francia polihisztor aggodalommal figyelte a korabeli Franciaország társadalmi osztályai között egyre inkább elmélyülő ellentéteket, mind a szárnyát bontogató marxizmust, mind pedig a munkásosztály ébredését fenntartásokkal kezelte. Mint a tömegek lélektanáról szóló eszmefuttatásában írja, a nép egyszerű gyermekeiből álló tömegek célja „alapjában fölforgatni a mai társadalmat, és visszavinni abba a primitív kommunizmusba, amely rendes állapota minden emberi társaságnak a civilizáció kezdetén. A munkaidő meghatározása, a bányák, vasutak, gyárak, termőföld kisajátítása; az összes termények egyenlő elosztása, az összes felsőbb osztályok kiküszöbölése az alsóbb néposztályok javára” azok a követelések, amelyekkel a tömeg ezt elérni igyekszik.
Az államszocializmus fájdalmas valóságába végül nem igazán a marxi alapelveket átültető közép-kelet-európai rezsimek és a proletárdiktatúrát 1917-től életbe léptető, majd 1922-től megszilárdító Szovjetunió kommunista pártjai kitűnő érzékkel konszolidálták a hatalmukat épp a tömegrendezvények segítségével. Azzal, hogy a szigorú rendben megszervezett felvonulásokkal, koszorúzásokkal, állami tömegrendezvényekkel teremtett rítust, és ezzel párhuzamosan – 1956-ban pedig egyértelműen és látványosan – megtorolta a nép spontán szerveződését, a diktatúrát működtető központi hatalom néhány év alatt minimálisra csökkentette a tömegek spontán szerveződésének veszélyét. A jelentésétől és még inkább a jelentőségétől megfosztott több tízezres tömegrendezvényeken zászlókkal, léggömbökkel vonuló, vidám és mosolygó emberek hirdették a szocializmus felsőbbrendűségét.
Miközben a május elsejét, a munka ünnepét 1891-es kihirdetésétől kezdve világszerte ünnepelték, Magyarországon 1946-tól nemzeti ünneppé, egyúttal a leglátványosabb rítusteremtő tömegrendezvénnyé avatták. Az első nemzeti május 1-jéről az ország összes említésre méltó sajtóterméke hírt adott, az Alföldi újság például 1946. május 3-án arról számolt be, hogy „sorakozott a hatalmas tömeg, a színes felvonulásra. Elől felállottak az iskolások. Az eszme, a munka ünnepélye már az ifjú szívekben él. Aki végignézte ezt a nagyméretű tömeget, amint fegyelmezetten, szocialista módra ez alkalommal kijött az utcára, meggyőződhetett arról az erőről, amit a dolgozó társadalom képvisel.”
A tömegpszichózis ezer arca
A proletárdiktatúra gondosan koreografált és központi utasításra diákok, tanárok, hivatalnokok, munkások statisztálásával előadott tömegjelenetei, valamint Adorno és kortársai mindenesetre megkérdőjelezték Le Bon finoman szólva is túlzó megállapításait, miszerint „a tömegeknek csak a rombolásra van erejük”. Ráadásul a felvonulásos tömegrendezvények hagyománya még csak nem is volt újkeletű. A római katolikus egyház az első körmeneteket a 4. század idejére, az akkor még gyermekéveit élő kereszténység üldöztetésének a végére datálja.
Mint a keresztény ünnepek sorában annyi mindennek, a körmeneteknek is pogány előzményei voltak. A katolikus hagyományok szerint az első húsvéti körmeneteket Libériusz pápa rendelte el, az eredetileg a termények megóvása érdekében Mars és Ceres istenek tiszteletére tartott áldozati ünnep kiváltására. Ekkor már Jeruzsálemben is voltak hagyományai a virágvasárnapi körmenetnek, amely az 5. századtól Nyugat-Európában is terjedni kezdett.
Az egyházi tömegrendezvények emelkedettsége, a politikai tüntetések kiszámíthatatlansága, a kommunizmus felsőbbrendűségét hirdetni hivatott megrendezett tömegjelenetek olyan sokban különböznek egymástól, hogy a 20. század utolsó harmadában a szakemberek nekiláttak a különböző funkciójú, illetve eltérő érzelmi töltetű tömegek tipizálásának. Herbert Blumer amerikai szociológus például megkülönböztetett alkalmi, hagyományos, kifejező és cselekvő tömeget. Az alkalmi tömeg nem más, mint teljesen véletlenül egy helyen, például egy pályaudvaron vagy egy bevásárlóközpontban összeverődött emberek összessége. Ezzel szemben a hagyományos sokaságot alkotók már közös céllal gyűlnek egybe adott helyen és időben, de az így kialakult tömegnek sincs semmilyen közös identitása. A közös cél is kimerül például egy színházi vagy egy egyetemi előadás meghallgatásában, vagy épp egy nyári fesztiválon való részvételben.
A kifejező tömeg viszont már azért gyűlik egybe, például egy húsvéti körmeneten vagy egy közéleti tüntetésen, hogy kifejezze azt az érzelmet, amelyen a sokaságot alkotó emberek – legyen az öröm, düh, elkeseredettség, remény – osztoznak. Végül a tömegnek ez a fajtája válhat cselekvővé, egyúttal agresszívvá és kezelhetetlenné. Ez történt 1956. október 23-án, de ez történt a zabolázhatatlan tömeggel a forradalom ötvenedik évfordulóján is, ahol az 1956-os eseményeket kiváltó okokhoz képest egy bagatell ürügy is elég volt az események eszkalálódásához. Blumer szerint egy szikra, a tömeget a kritikus pillanatban a végletekig hergelő szónoklat hatására is átalakulhat a tömeg egyik kategóriából a másikba, ahogyan egy kellően kijózanító szónoklat vagy éppen – amint az történt 1946 és 1990 között az összes május elsején – a megszokás koreográfiája, a hatékonyan sulykolt propaganda és az információáramlás tökéletes kontrollja is kordában tarthatja emberek százezreit is.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/tomeg
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
