Hangos, élő zene, körülbelül százötven-kétszáz ember, zsúfolt tánctér. Egy első ránézésre magányosnak tűnő nő ül az egyik sarokba tolt sörpadon.
„Húsz éve voltam először moldvai táncházban, az Almássy téren. Erdélyiek a gyökereim, tehát a moldvai ritmusra jobban rá tudok hangolódni. Az Állatorvosi Egyetemről jártam át a szomszédba, tök jó csütörtöki kikapcsolódás volt. Amikor túl voltam egy nagyobb szakításon, mindig akkor jöttek intenzívebb táncházas időszakok – ilyenkor egyszerre mozgok, tombolok, jól érzem magam, és jó a társaság.”
– Eljössz egyedül is, vagy csak barátokkal?
– Egyedül is. Itt nem sokáig maradsz egyedül.
Az „itt” jelen esetben a Kobuci Kert, ahol a Bivaly Zenekar és a Csürrentő Együttes lépnek fel, de lehetnénk most a Marczibányi téren is, ahol aznap szintén szezonzáró ünnepséget tartanak – és ez csak egy álmos csütörtök este. Tavaly nyáron meglátogattuk Népilányt, tehát Markó Fruzsina youtubert és családját a sóskúti erdő mélyén, aki népzenetanárként egy táncházban találkozott először a hangszerkészítőként dolgozó későbbi férjével, és mára együtt nevelik kislányukat. Azóta foglalkoztatott a kérdés:
Szabad egy táncra?
Nem reprezentatív kutatásunk első alanya például hamarabb nevezné magát rockernek, táncházak mellett metálkoncertekre jár pogózni. A kamaszlányát nevelő negyven körüli nő párkapcsolatai is inkább a vadabb zenei közegből kerültek ki, a néptánc számára „mindfulness”, stresszoldásra szolgál:
Ilyenkor nem tudok azon gondolkodni, mi nyomaszt, mert akkor elrontom a lépést. Elragad a ritmus, a zene, a mosolygás, és a jelenben vagyok.
Viszont a tánc társasági műfaj, ami szerinte okozhat félreértéseket.
„Itt nem illik visszautasítani egy felkérést, ahhoz szélsőséges ok kell, míg latin táncoknál érthető, ha nemet mondasz. Az viszont a fiúkban okozhat némi zavart, mikor egy lány sok felkérésre mond igent. De mindent meg lehet beszélni, és általában nagyon udvariasak és tisztelettudóak az emberek.”
Két asztallal odébb, egy vegyes nemi összetételű, huszonéves társaság is rendszeres látogatója ezeknek az eseményeknek, habár csak nyaranta jönnek, mivel Erdélyben élnek. Ők népzene mellett magyar altert hallgatnak, legutóbb Дeván voltak, legközelebb Analog Balatonra mennek. Egyikőjük sem profi táncos, de mint mondják, itt épp ez a jó: sosem érezték úgy, hogy nagyon lemaradtak volna a többiekhez képest, a közösség megtartja őket – csoporttáncoknál szó szerint is –, és szívesen táncolnak idegenekkel. Egyikük gyógyszerészként dolgozik, őt kérdem:
Megvárod, amíg táncolni hívnak?
– Persze. Odaállok a szélére, és egyből felkér valaki.
Ennyi?
– Ennyi.
Az a harminc másodperc, amíg egyedül ácsorogsz, nem feszélyez?
– Nem, állnak ott mások is.
És ha őket hamarabb kérik fel, mint téged?
– Az nem baj.
Beszélgetés közben folyamatosan cserélődnek a tánctéren az emberek, az este felére nagyjából fele-fele arányban láthatók táncosok és asztaloknál ülő csoportok. Következő alanyunk egy szintén huszonéves, ámde egyedül söröző fiú. Egy barátját várja – aki Ivan & The Parazolról érkezik –, de egyedül is eljött volna, még úgy is, hogy frissen műtött térdével csekély az esély, hogy ma táncoljon. Máté osztja az erdélyi csapat véleményét abban, hogy komolyabb előképzettség nélkül sem akadály a részvétel, bár időnként „türelmesnek kell lenni” a ballábasokkal, főleg, ha az ember fáradt. Egy haverjával kezdett el „random helyekre járkálni”, amiket nem ismert, és így jutott el két évvel ezelőtt élete első táncházába: „Ő már egyszer volt a Budapest Parkban, mondta, hogy jó a buli, van oktatás, meg csoportos tánc, szóval nem kell tudni táncolni. Körtáncokba szinte mindig beállok, de már a páros táncoknál is van olyan stílus, amire fel merek kérni másokat.”
Simán felkérsz bárkit?
– Azért nem bárkit, de ma több olyan táncot láttam, amibe szívesen beálltam volna.
És tánc közben magabiztosan mozogsz?
