Egy vékony, fekete, gallérra csíptethető nyakkendő: csupán ennyit, továbbá ezernyi megválaszolatlan kérdést hagyott maga mögött az amerikai történelem egyik legmerészebb és legtitokzatosabb bűnözője, D. B. Cooper. Bár 2016-ban azt írtuk róla, amennyiben él még, megnyugodhat, hiszen 45 év után végleg lezárta az ellene indult nyomozást az FBI, most úgy tűnik, mégis fény derülhet a kilétére – az 1971-ben még jelentéktelennek tűnő nyakkendőnek köszönhetően.
A banditalegenda
D. B. Cooper 1971-ben a legendás vadnyugatot idézte meg az amerikaiaknak, csak éppen a vonatrablást repülőgép-eltérítésre cserélte, a Coltot pedig egy bombának látszó tárgyra. Merész volt, hidegvérű, felkészült, és rendelkezett minden tudással és képességgel, ami őrültnek tűnő terve végrehajtásához szükségeltetett. Nem bántott senkit, sőt, kifejezetten udvarias volt, csak egy nagy halom pénzzel köddé vált, így minden adott volt, hogy az emberek ne a gátlástalan gaztevőt, hanem a romantikus hőst lássák benne.
A máig ismeretlen, akkor nagyjából a negyvenes évei közepén járó, kreolos arcbőrű, sötét öltönyt, fekete kabátot és kalapot viselő, napszemüveges férfi 1971. november 24-én, a hálaadást (november harmadik csütörtökje) megelőző napon egy fekete diplomatatáskát lóbálva sétált be az oregoni Portland repterére, és készpénzért vásárolt magának egy csak odaútra szóló jegyet Seattle-be, a Northwest Orient Airlines 305-ös járatára.
A férfi a becsekkolásnál a Dan Cooper nevet adta meg, de később egy újságíró nagy sietségében véletlenül egy másik bűnügy D. B. Cooper nevű gyanúsítottjának nevét írta a gépeltérítőről szóló első cikkbe. A sztori hatalmas szenzáció volt, a gyanúsított neve gyorsan megragadt az emberek fejében, így később már nem volt esély a korrekcióra.
A Northwest Boeing 727-esének – Coopert is beleértve – 36 utasa volt, a személyzet hat főből állt. A gép a tervezett időben, délután három előtt tíz perccel szállt fel. Cooper a gép farokrészében, a legutolsó sorban ült. Nem sokkal a felszállás után rendelt magának egy bourbont és egy 7Up üdítőt.
Florence Schaffner légiutaskísérő is a gép végében ült, a személyzet tagjai számára fenntartott lehajtható ülésben, amikor Cooper diszkréten átnyújtott neki egy darab papírt. A nő biztos volt benne, hogy már megint egy magányos üzletember telefonszámát kapta meg, ezért anélkül ejtette a retiküljébe a levelet, hogy belepillantott volna. Cooper ekkor odahajolt hozzá és a fülébe súgta:
Kisasszony, jobb, ha elolvassa azt az üzenetet. Bomba van nálam.
Schaffner sápadtan halászta elő a táskájából a papírt, melyen fekete filctollal, csupa nyomtatott nagybetűvel írva a következő szöveg állt: „Kisasszony, egy bomba van az aktatáskámban, kérem, üljön ide mellém.”
A nő Cooper mellé ült, visszaadta neki a levelet, és arra kérte, hogy mutassa meg neki a bombát. A férfi felnyitotta a diplomatatáskát, amelyben Schaffner
Cooper bezárta a táskát, majd arra kérte a nőt, jegyezze fel a követeléseit, majd menjen a pilótafülkébe és közölje azokat a gép kapitányával.
Egy kis késés
A magányos géprabló azt kérte, hogy a repülő folytassa az útját, és szálljon le Seattle-ben. Ott küldjenek fel a gépre 200 ezer dollárt (mai árfolyamon számítva nagyjából másfél millió dollárt, vagyis félmilliárd forintot) készpénzben, különböző címletekben egy hátizsákban, illetve két pár ejtőernyőt.
Amint Schaffnertől megtudta, mi a helyzet, William A. Scott kapitány mindenről beszámolt rádión a seattle-i légi irányításnak. A torony azonnal kapcsolatba lépett a rendőrséggel, az FBI-jal, valamint a légitársaság vezetőségével.
Mivel a Portland és Seattle közötti repülőút alig félórás, a hatóságoknak nem volt sok idejük a töprengésre. Sejtették, hogy Cooper ki akar majd ugrani a gépből, ám, mivel a férfi több ejtőernyőt kért, úgy gondolták, valószínűleg egy túszt is magával akar vinni, ezért nem merték megkockáztatni, hogy működésképtelen ejtőernyőket küldjenek neki.
Donald Nyrop, a Northwest Orient elnöke habozás nélkül engedélyezte a pénz kifizetését Coopernek, egyúttal arra utasította a gép személyzetét, hogy az utasok biztonságát szem előtt tartva mindenben engedelmeskedjenek a géprablónak. Scott kapitány arra kérte Florence Schaffnert, hogy maradjon a pilótafülkében, és minden részletre kiterjedően jegyezze le az eseményeket. Egy másik légiutas-kísérő, Tina Mucklow vállalta, hogy hátramegy Cooperhez, és közvetít a géprabló és a pilóták között.
Cooper később még annyival egészítette ki a követeléseit, hogy landolás után azonnal tankolják meg a gépet, illetve Mucklow legyen az, aki leszáll a gépről, és felviszi neki a pénzt meg az ejtőernyőket. A kapitány bejelentette az utasoknak, hogy egy kisebb műszaki probléma miatt késéssel landolnak majd. A gépnek közel két óráig kellett Seattle fölött köröznie, hogy odalent összeszedjék a pénzt.
Cooper azt kérte, hogy Mucklow mindvégig üljön mellette.
A férfi és a nő kedélyesen elviccelődtek, mintha csak egy bárban ismerkedtek volna meg. Cooper csak akkor sértődött meg egy kicsit, amikor Mucklow elmondta neki, hogy ő minneapolisi, majd rákérdezett, hogy a férfi hol él. A nő gyorsan elnézést kért, Cooper pedig úgy döntött, nem haragszik meg.
Scott kapitány délután fél hat előtt hat perccel értesítette Coopert, hogy a pénz és az ejtőernyők megérkeztek a reptérre. A 305-ös járat huszonkét perccel később landolt.
Borravaló
A pilóták a géprabló utasításait követve a központi termináltól távolabb állították le a gépet. Cooper kérésének megfelelően a pénzt és az ejtőernyőket egyetlen ember vitte a repülőhöz, Mucklow egyedül szállt ki és vette át a pénzeszsákot, majd vitte el Coopernek a gép hátuljába.
Miután Cooper belenézett a táskába, ígéretéhez híven megengedte, hogy az összes utas elhagyja a gépet.
Az elképedt Mucklow azt mondta, nagyon köszöni, de sajnos a cég belső szabályzata miatt nem fogadhat el borravalót az utasoktól, és visszaadta a pénzt Coopernek. Később mindhárom légiutas-kísérő azt mondta, Cooper megpróbált nekik pénzt adni az általa okozott kellemetlenségek miatt, de mindannyian visszautasították ugyanarra a céges szabályzatra hivatkozva.
Mucklow még kétszer szállt ki a gépből az ejtőernyőkért. A nő egy színes képekkel illusztrált használati utasítást is kapott az ernyők mellé, amit át is nyújtott volna Coopernek, a férfi azonban mosolyogva közölte, hogy semmi szüksége rá.
A tankolás elhúzódott, mert az első, majd a második tartálykocsival is gondok akadtak, végül egy harmadikkal kezdték el feltölteni a gépet. Cooper azonban azért volt dühös, mert a pénzt nem hátizsákban, hanem egy vászonzsákban kapta, így improvizálnia kellett. Végül fogta az egyik ejtőernyős zsákot, kivágta belőle a kupolát és abba gyömöszölte bele a pénzkötegeket.
Florence Schaffner közben megkérdezte, hogy nem hagyhatnák-e el a légiutas-kísérők is a gépet, mire Cooper azt felelte:
Ahogy a hölgyeknek tetszik.
Schaffner és a kolléganője, Alice Hancock azonnal leszálltak a gépről, Mucklow azonban maradt.
Cooper egy idő után megunta a tankolás körüli késlekedést, és követelte, hogy a gép mielőbb szálljon fel.
Újra a levegőben
Felszállás után a gép délkelet felé, Mexikóváros irányába tartott. Scott kapitány közölte Cooperrel, hogy a férfi feltételeinek betartása mellett a felvett üzemanyag legfeljebb ezerhatszáz kilométer megtételére elegendő, ha Mexikóba akarnak jutni, le kell szállniuk útközben. Megegyeztek, hogy a nevadai Renóban tankolnak majd.
Az utasszállítót két F-106-os vadászgép és egy Lockheed T-33-as sugárhajtású gyakorlatozó repülőgép követte. Mindhárom S-alakú útvonalakat járt be, hogy tartani tudják a lépést a lassan haladó utasszállítóval, illetve, hogy Cooper ne vehesse őket észre.
Felszállás után Cooper utasította Mucklow-t, hogy nyissa le neki a gép hátsó lépcsőjét, de a nő rettegett, hogy ki fog zuhanni, ezért kérlelni kérte a férfit, hogy ne kelljen megtennie. Cooper egy rövid vita után végül azt mondta, majd ő megcsinálja, és a pilótafülkébe küldte a légiutas-kísérőt. Mielőtt magára hagyta az utastérben, a nő könyörögni kezdett Coopernek, hogy vigye magával a bombát is, mire a férfi azt mondta, ne izguljon: vagy elviszi a bombát, vagy hatástalanítja.
Mucklow elindult a pilótafülke felé, majd, amikor visszafordult, hogy Cooper utasításának megfelelően behúzza az első és a turista osztály közötti függönyt, látta, hogy a férfi a derekához kötözi a zsákot, amibe a pénzt tette. Ez volt az a pillanat, amikor D. B. Coopert utoljára látták.
Este nyolc körül gyulladt föl a vörös fény a pilótafülkében, ami jelezte, hogy kinyílt a hátsó ajtó. Nyolc óra tizenhárom perckor a gép farka picit megemelkedett, a pilóták korrigálták az irányt. A gép ekkor Portland északi külvárosainak közelében járt.
Hiábavaló hajsza
A Northwest Orient 305-ös járata este tizenegy után néhány perccel, lenyitott hátsó lépcsővel landolt Renóban. Az FBI és a állami rendőrség emberei készenlétben álltak, de nem merték megközelíteni a gépet, mert nem tudták, hogy Cooper, illetve a bombája a fedélzeten vannak-e még. Scott kapitány ellenőrizte az utasteret, majd – miután jelentette, hogy nyoma sincs a gépeltérítőnek – az FBI tűzszerészei is átvizsgáltak mindent.
A hatóságok minden eszközt bevetettek, hogy kézre kerítsék a géprablót. A gépen hatvanhat részleges ujjlenyomatot rögzítettek, tanúk tucatjait hallgatták ki Portlandben, Seattle-ben és Renóban, fantomképeket készítettek az elkövetőről, magas jutalmat tűztek ki a nyomravezetőnek, de hiába.
Túl sok volt a változó ahhoz is, hogy pontosan meghatározzák, hol landolhatott Cooper. A kísérőgépek pilótái semmit sem láttak az esős időben, a 305-ös járat pedig kézivezérléssel repült, így nem voltak meg az ugrás pillanatának pontos adatai.
Az FBI és a helyi rendőrségek emberei hatalmas területeket fésültek át, farmokat, lakóházakat kutattak át, heteken keresztül pásztázták repülőgépekről és helikopterekről a kérdéses területet, tengeralattjáróval vizsgálták át a 61 méter mély Merwin-tavat, de semmit sem találtak.
J. Edgar Hoover FBI-igazgató 1971 decemberében a légierő segítségét kérte: egy SR-71 Blackbird kémrepülőgép ötször fotózta végig a 305-ös járat útvonalát, hátha az elemzők valamilyen nyomra bukkannak, de ez a módszer sem vezetett eredményre.
D. B. Coopernek ugyanúgy nem akadtak a nyomára, ahogy a pénznek sem, amit magával vitt. A hatóságok először pénzintézeteknek, kaszinóknak és hasonló, nagy készpénzforgalmat bonyolító helyeknek adták meg a Coopernek átadott bankjegyek sorozatszámait, majd 1972-ben a sajtóban is nyilvánosságra hozták a listát.
Ennek annyi eredménye lett, hogy két svindler hamisított sorozatszámú bankjegyekkel próbált meg harmincezer dollárt kicsalni egy újságírótól egy exkluzív interjúért egy ál-Cooperrel.
Az, hogy a váltságdíjból egyetlen bankjegy sem került elő, mindenesetre azt a teóriát erősítette, hogy D. B. Cooper meghalt.
Ismétlés
Fél évvel D. B. Cooper géprablása után, 1972. április 7-én a gépeltérítés szinte pontról pontra megismétlődött. Egy férfi bombával fenyegetőzött egy Boeing 727-es fedélzetén, csak kétszázezer helyett félmillió dollár váltságdíjat követelt, amit meg is kapott. Az elkövető ugyanolyan utasításokat adott a pilótáknak, mint D. B. Cooper, majd a utahi Provo térségében ejtőernyővel kiugrott a gépből.
A tettest ezúttal két nap alatt elfogta az FBI. A 29 éves Richard McCoy, a pilótának is kiképzett vietnámi veterán a Nemzeti Gárdánál szolgált. Egy autós buktatta le, aki értesítette a rendőrséget egy gyanús stopposról, akit a gépeltérítést követő órákban vett fel a kérdéses területen.
McCoyt meggyanúsították, hogy ő volt D. B. Cooper is, ám sziklaszilárd alibije volt: az eredeti gépeltérítés idején Las Vegasban mulatott.
Bár a rendelkezésre álló tények és bizonyítékok alapján sokkal valószínűbb, hogy McCoy csak másolta Coopert, sokan kitartanak amellett, hogy csak ő követhette el az eredeti géprablást is. McCoy 1974-ben, egy FBI-ügynökökkel vívott tűzharcban halt meg, három hónappal azután, hogy néhány rabtársával egy filmbe illő akcióval megszökött a börtönből.
Talált pénz
Majdnem kilenc évvel a géprablás után, 1980 februárjában egy Brian Ingram nevű, nyolcéves fiú három viharvert pénzköteget talált a Columbia folyó partján, miközben tűzrakáshoz ásott gödröt a Washington államban fekvő Vancouver közelében, ahol a családjával kirándult.
A kétszáz híján hatezer dollárnyi készpénzt a család beszolgáltatta a hatóságoknak. Gyorsan kiderült, a kötegek azok közül valók, amelyeket D. B. Coopernek adtak át évekkel korábban Seattle-ben.
A kötegeken még az eredeti gumigyűrűk feszültek, és a bankjegyek is abban a sorrendben követték egymást, ahogyan a bankból kiadták őket. Két köteg érintetlen volt, egyből azonban hiányzott tíz darab húszdolláros.
A szakértők évekig próbáltak rájönni, hogyan és mikor kerülhettek a pénzkötegek oda, ahol megtalálták azokat. Vizsgálták, hogy a bankjegyek mennyi időt tölthettek vízben és mennyit a talajban, milyen messziről hozhatta őket a folyó sodrása, illetve az valószínűbb-e, hogy a pénzt szándékosan ásták el, vagy az, hogy véletlenül került a megtalálása helyszínére.
Soha senki sem tudott megnyugtató magyarázatokat adni ezekre a kérdésekre, ahogy arra sem, mi történt a többi pénzzel, a tíz hiányzó húszdollárossal, vagy arra, hogy a megtalált pénz azt bizonyítja-e inkább, hogy Cooper túlélte az ugrást, vagy épp az ellenkezőjét.
A megtalált, összesen 290 darab bankjegyből tizennégyet tartott meg bizonyítékként az FBI, a maradékon 1986-ban egyenlő arányban osztozott a megtaláló Brian Ingram és a Northwest Orient biztosítója, a Royal Globe Insurance. Ingram 2008-ban tizenötöt bocsátott árverésre a Cooper-bankjegyek közül. A licitálók több mint 37 ezer dollárt fizettek értük.
Cooper-nap
Ahogy telt az idő, úgy vált egyre színesebbé D. B. Cooper legendája. A Washington állam délnyugati csücskében fekvő, alig ezer állandó lakost számláló Ariel nevű városka vegyesboltként és kocsmaként is funkcionáló üzletében rendezett be 1971-ben ideiglenes főhadiszállást az FBI. Huszonöt évvel később ugyanott rendezték meg az első D. B. Cooper-napot: sörrel, zenével, tűzijátékkal, D. B. Cooper-es emléktárgyakkal és D. B. Cooper hasonmásversennyel. A több száz résztvevőt vonzó ünnepséget azóta is minden évben megtartják, november harmadik szombatján.
Az elmúlt fél évszázad alatt sokan próbálták D. B. Cooper legendáját ugródeszkaként használni a hírnév felé. Egy nő például azt állította, hogy a géprablás után ő fogadta a súlyosan sérült gépeltérítőt, akivel egymásba szerettek. Egy férfi évtizedekkel később azzal állt elő, hogy a bátyja a halálos ágyán bevallotta neki: ő volt D. B. Cooper.
Az ügyben több száz gyanúsított neve merült fel, de senkire sem sikerült rábizonyítani a gépeltérítést, hiába próbáltak az FBI-on kívül önjelölt szakértők, műkedvelő kutatók és amatőr nyomozók százai a rejtély nyitjára akadni.
Legendavadászok
Az FBI washingtoni irodája 2016-ban jelentette be, hogy végleg lezárja az ügyet. Egy közleményben azt írták, ideje, hogy pont kerüljön a szervezet történetének leghosszabb, legkimerítőbb nyomozásának végére, és helyette más, szintén még lezáratlan ügyekre koncentráljanak. Hozzátették: a bizonyítékokat megőrzik, de további külsős információkat nem fogadnak az esetleges nyomravezetőktől, hacsak valaki nem rendelkezik perdöntő bizonyítékkal a tettes kilétére nézve.
A Netfilx 2022 nyarán mutatta be a Merre jársz, D. B. Cooper? (D. B. Cooper: Where Are You?!) című dokumentumfilm-sorozatát, amelyben a leginkább a History és Discovery Channel dokumentumműsoraiból ismert, rejtélyes bűnügyekre szakosodott Eric Ulis is felbukkant (a sorozatról írt kritikánkat itt olvashatják).
Ulis azt mondja, az áttörést Cooper felcsatolható nyakkendője, illetve az azon talált DNS-bizonyíték hozza el az ügyben.
Egy Tom Kayne nevű tudós 2009-ben és 2011-ben is megvizsgálta a nyakkendőt. Egy különleges eljárással részecskéket, bizonyos fémek és vegyi anyagok molekuláit, illetve polleneket nyert ki a szövet szálai közül, majd elemezte azokat. Bár a vizsgálat nem hozta el a várt eredményt, Kayne hermetikusan elzárta a mintákat, amiket most újra elővesz.
Ulis és Kayne azt állítják, nemrég rájöttek, hogy a nyakkendőből kinyert részecskék között DNS-minták is lehetnek, és igazuk volt. Azt ígérik, még idén megalkotják D. B. Cooper DNS-profilját, és minden kétséget kizáróan kiderítik, ki is volt ő valójában.
A páros tisztában van vele, hogy több tucatnyi különböző DNS-minta is lehet a nyakkendőn, de biztosak benne, hogyha mindegyikből DNS-profilt készítenek, és folyamatosan kizárják közülük azokat, akik a nyakkendővel az elmúlt évtizedekben érintkeztek, végül eljutnak D. B. Cooper DNS-éig. Bár az eljárás hosszadalmas és költséges, Ulis azt mondja, nincs szüksége az FBI segítségére.
Ulis úgy jutott el hozzá, hogy Kayne egy különleges, a repülőgépgyártásnál használt titániumötvözet részecskéit fedezte fel a Cooper nyakkendőjéből kiszűrt anyagmaradványok között. Az ötvözetet a pittsburgh-i Crucible Steel nevű cég gyártotta, így Ulis szerint szinte biztosra vehető, hogy D. B. Cooper a Crucible-nél dolgozott, a korabeli alkalmazottak közül pedig csak Petersenre illik rá a gépeltérítő személyleírása.
Petersen lányát, Julie Dunbart valósággal letaglózta, amikor Ulis néhány éve azzal a kérdéssel kereste meg, elképzelhetőnek tartja-e, hogy a 2002-ben elhunyt édesapja volt D. B. Cooper.
Dunbar azt mondja, az apja tipikus átlagember volt, nem valamiféle kalandorzseni. A személyiségében semmi sem utalt rá, hogy akár egy apró bolti lopást is elkövethetett volna, nemhogy egy hidegvérű gépeltérítést. Ráadásul nem volt katonai múltja, és közelébe sem került az ejtőernyőzésnek. A nő hozzátette, gyerekkorában, a családban soha senki sem beszélt D. B. Cooperről, ő is csak néhány éve, egy dokumentumműsorban hallott először a gépeltérítőről.
Dunbar azonban úgy érzi, nincs más választása, mint együttműködni Ulisszal. Vince Petersen neve elterjedt a médiában, mint a D. B. Cooper-ügy egyik lehetséges gyanúsítottjáé, ezért a nő akár egy DNS-vizsgálaton is hajlandó részt venni, hogy bebizonyíthassa apja ártatlanságát.