A csigák iránti érdeklődése onnan származik, hogy ötévesen kapott egy rokonától néhány szép csigaházat. De mi, vagy ki orientálta a tudományos pálya felé?
Amikor megkaptam a szép, színes tengeri csigaházakat, elkezdtem velük foglalkozni. De akkor még gyűjtöttem lepkéket, bogarakat is, sok minden érdekelt. A tudomány felé Erőss Zoltán, egy középiskolai tanár terelt, akivel egy biológiaversenyen találkoztam. Az Óbudai Gimnáziumban tanított, most már nyugdíjas egyébként, ő is csigakutató, és olyan magával ragadó volt az egyénisége és a tudása, hogy én is elkezdtem szárazföldi csigákkal foglalkozni.
Tehát ha Erőss Zoltán lepkékkel foglalkozott volna, lehet, hogy most egy ismert lepkésszel beszélgetnénk?
Ez azért érdekes, mert nemrég egy kutatás részeként interjút készítettem az összes olyan magyar kutatóval, aki valamilyen fura csoporttal foglalkozik, és a válaszadók többsége úgy lett kutató, hogy egy tanáruk azt mondta nekik az egyetemen, hogy semmiképp se lepkéket kutassanak, mert az unalmas – kezdjenek el foglalkozni bélférgekkel vagy hasonló különlegesebb csoporttal. Lepkészből, bogarászból amúgy is mindig van elég: a lepkék és a bogarak nagyok, színesek, viszonylag könnyen meghatározhatók, viszont
néhány milliméteres talajlakó férgekkel az ember nem kezd foglalkozni szerelemből.
Ha valakit szakmailag ráraknak egy sínre, azon elindul, elolvas pár cikket, és máris jobban ért a különleges fajokhoz, mint bárki más – ez nem rossz érzés.
De azért attól, hogy valaki szereti a csigákat, és elolvas pár cikket, még nem feltétlenül lesz belőle világszerte ismert kutató.
Ez annyira igaz, hogy létezik egy Magyar Malakológiai Társaság, körülbelül húszan vagyunk a tagjai. Van köztünk urológus, de ő is gyerekkorától a csigákkal foglalkozott, van növénygenetikus és olyan is, aki műszaki területen csinált karriert – csak annyi a közös bennünk, hogy mindig is szerettük a csigákat. A többiek azonban máshogy képzelték el a szakmai életüket, nem gondolták, hogy ebből meg is lehet élni.
Ha már szóba került a malakológia, azaz az állattan puhatestűeket tanulmányozó ágazata, beszéljünk egy másik idegen szóról, a taxonómiáról is, hiszen az is a munkájához tartozik.
A taxonómia nem más, mint az élőlények leírása azzal a céllal, hogy meg lehessen azokat egymástól különböztetni. A szenvedélyem az új fajok felfedezése, leírása. Nyilván a trópusokon több felfedezésre váró faj van, de a Kárpát-medencéből is kerülnek elő. Tavaly például leírtak egy vízicsigát Magyarországról, egy teljesen új fajt. Egy hallgatóm, Turóci Ágnes a meztelencsigákkal foglalkozik – amióta itt dolgozik, hét olyan meztelencsigafajt találtunk, amiről Magyarországon korábban nem volt feljegyzés. Pontosan tudnunk kell, hogy Európában is, meg mondjuk Ázsiában, Amerikában milyen fajok élnek. Már csak azért is, mert annyi invazív meg behurcolt faj van, hogy ismernünk kell a globális állatvilágot ahhoz, hogy egy aktuálisan megjelenő kártevőfajt be tudjunk azonosítani. Az új fajt rólam nevezték el.
Hogy hangzik latinul?
Paladilhiopsis pallgergelyi. Egyetlen lelőhelyről ismert az egész világon, a Drávába befolyó rétegvizekben él.
Eddig 200 új csigafajt fedezett fel. Hogy zajlik egy új faj beazonosítása?
A mintákat – csigaházakat vagy akár alkoholban konzervált állatokat – elsősorban múzeumoktól kölcsönzöm, esetleg magángyűjtőktől, akik ezeket begyűjtötték. Első lépésként el kell dönteni, hogy egy csiga melyik csoportba tartozik, majd pedig megnézni a szakirodalomban, illetve múzeumokban, hogy az összes többi faj hogy néz ki. Meg kell állapítanunk, egy-egy csoporton belül melyek azok a morfológiai bélyegek, külső jegyek, amelyek fontosak, majd azokat kell összevetni, hogy eltérnek-e a többi fajtól. Amennyiben szignifikánsan eltérnek, általában új fajról van szó. A csigáknál az a jó, hogy a legtöbb olyan faj, amivel én foglalkozom, nem nagyon mobilis. Tehát, ha egy csoport mondjuk egyetlen mészkősziklára jellemző, ott él, sehol máshol nem található meg, akkor – amennyiben arról a helyről még nem volt adat –, nagy az esélye, hogy új fajról van szó.
Vannak helyek, amik bizonyos körülmények miatt valamiért kedvezőek a csigának, és akkor érdemes célzottan ott keresgélni?
Abszolút. Van például egy Új-Kaledónia nevű sziget, Franciaországhoz tartozó szigetcsoport a Csendes-óceánon, ahol már voltam háromszor a párizsi Természettudományi Múzeum projektje miatt. Egy-egy hónapos expedíciókra járunk ki gyűjteni, előre megtervezzük, hol érdemes keresni. Mészkősziklákra nyilván muszáj elmenni, mert a csiga abból építi fel a házát, tehát ott biztos nagyobb lesz a faj- és az egyedsűrűség, illetve egy-egy hegy magasabb régiójába is érdemes felmászni, hiszen amennyiben izolált hely, valószínűleg bennszülött fajok élhetnek ott. Vagy például ott vannak az úgynevezett száraz erdők, ezek a legveszélyeztetettebbek, az eredeti vegetációnak kevesebb mint tíz százaléka maradt meg. Tehát oda ilyen okból megyünk.
Ezek szerint ez a tevékenység egyben mentés is? Gyorsan megnézni az erdőket, begyűjteni a fajokat, mielőtt mind eltűnnek?
Igen. A taxonómusok egyetértenek abban, hogy amit csak lehet, össze kell gyűjteni, mert sok faj néhány év múlva nagy eséllyel már nem lesz meg. Balogh János, az egykori híres ökológus professzor az ötvenes évektől járt a trópusokra gyűjteni, az anyaga a Természettudományi Múzeumban található. De az általa akkoriban bejárt esőerdők egy része már nem létezik. A Múzeum Baross utcai állattárában több ezer olyan faj lehet, ami már szinte biztosan kipusztult, de a kutatók így még le tudják írni a fajokat.
Milyen körülmények között jutott ahhoz a miniatűr példányhoz, ami jelenleg a világ legkisebb csigája, az ön által leírt angustopila psammion?
Ezt a példányt holland kollégák gyűjtötték: egy barlang aljából származó talajmintából mosták ki, így találtak több száz példányt ebből a nagyon apró fajból.
És ilyenkor odaadják önnek, hogy határozza meg?
Az egész világon hat-hét ember van, aki ilyesmiket gyűjt, és egyáltalán tudja, hogy mik ezek. Állandó levelezésben vagyunk, ők elküldik nekem a példányokat, és – mivel én írom a cikket – én szoktam lenni az első szerző, de ők is társszerzők, mert az ő anyagukkal dolgozom.
De ilyenkor a rekord, azaz a világ aktuálisan legkisebb csigájának feljegyzése az ön nevéhez köthető, hiszen ön írta le a fajt?
A cikknek van vagy nyolc szerzője, közöttük van olyan kolléga is, aki azt mérte, mi az elemösszetétele annak a kakinak, ami a csiga házán van. Magát a fajt úgy írtuk le, hogy az én nevem szerepel ott, illetve a két holland kollégának, akik egyébként egy házaspár. Úgyhogy az új rekorder faj a tudományos névadás szabályai szerint hármunk neve alatt fut.
Az első rekorder csigát a feleségéről nevezte el, és említette az ön nevére utaló Paladilhiopsis pallgergelyit is. Hogy zajlik az elnevezési folyamat?
Van egy törvénygyűjtemény, a Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexe, ami csupán annyit mond, hogy a fajnév egyetlen szó kell, hogy legyen a világ bármely nyelvén, és 26 latin betűt tartalmazhat, emiatt mondjuk ő betű nem szerepelhet benne. De innentől kezdve bármilyen szót lehet adni. Szokták akár egy-egy szervezet mozaikszavát használni, de elnevezhetek új fajt a rokonomról, főnökömről vagy a miniszterelnökről is. Volt egy bogarász, aki George Bushról, Donald Rumsfeldről is nevezett el bogarat. Teljesen ránk van bízva, de azért hallottunk már problémás eseteket, például a török parlamentben felháborodtak azon, hogy Törökországban élnek Arméniáról, azaz Örményországról elnevezett csigafajok, és ezeket át kellene nevezni. De Mianmarban sem lelkesedtek az ötletért, hogy az ország gyarmatosításkori nevéről burmanicának nevezzenek el csigafajt. Az elnevezés egyébként a publikálástól kezdve él: onnantól kezdve, hogy a fajt leíró cikk megjelenik, már hivatalos a név és a faj.
Jól tudjuk, hogy az említett csigánál kisebb már nem létezhet? Merthogy az már nem tudna petét létrehozni.
Ha egy csoportban felfedezünk egy legkisebb fajt, akkor át kell tekinteni a szakirodalmat, hogy vajon mik lehetnek a limitáló tényezők, hogy mennyire kicsi lehet egy állat. A legtöbb szakanyag azt mondja, hogy az újszülött állatnak, főleg az idegrendszerének elég sejtet kell tartalmaznia ahhoz, hogy az állat funkcionáljon, például tudja működtetni a légzést. Az idegsejt nem lehet egy bizonyos méretnél kisebb. Egyébként az az érdekes, hogy az összes cikkben, ami erről szól, mindig az az utolsó két mondat, hogy „jó-jó, de azért atkából még ennél sokkal kisebb is van”. Az atkák tudnak valamit, amit a többi élőlény nem. A lényeg tehát, hogy az általunk leírt legkisebb faj 0,2 milliméteres kicsinye éppúgy csigának számít, mint az éti, hiszen ugyanúgy van szeme, és mászik – és hasonlók. De közben vannak olyan atkák, amelyek meg kifejletten ekkorák.
A legkisebbek után beszéljünk a legnagyobbakról is. Találni híroldalakon cikkeket patkányméretű csigákról, amik elleptek településeket, óriási károkat okozva, emberre veszélyes parazita tüdőférget terjesztve. Ezeknek mennyi a valóságalapjuk?
A világ legnagyobbja egy tengeri csiga, a syrinx aruanus, akár kilencven centis és tizennyolc kilós is lehet egy-egy példány, nekem is van otthon egy ilyen. Az említett cikk viszont bizonyára szárazföldi csigáról szól, amik közül az egyik legnagyobb faj az afrikai achát csiga: tizenöt-húszcentis is lehet akár. Tüdőféreg tényleg van bennük – a csigák mindenféle parazitát hordozhatnak, de azért ezek általában nem az emberre veszélyesek, hanem mondjuk birkáknál, marháknál okozhatnak tüdő- vagy májmételyt.
És az is igaz, hogy az achát csigák, mivel a szervezetük igényli a meszet a házépítéshez, az épületek gipszvakolatát is megdézsmálják?
Így van, szeretik a meszet nyalogatni. De a legnagyobb probléma, hogy nem tudsz ültetni, ha ott vannak, mert másnap reggelre nem lesz semmi a veteményesből. A károkozás sokféle lehet – van például a nagy meztelencsiga, a Limax maximus, olyan a neve, mint egy római hadvezérnek, na, az minden kertben előfordul, de nem azzal okozza az elsődleges kárt, hogy megeszi a veteményt, hanem a kutyának, macskának kitett ételre rámászik, és akkor azt megeszegeti, összenyálkázza.
Lehet olvasni olyan véleményeket, hogy hatalmas méretük és gyors szaporodásuk miatt akár az éhezés elleni küzdelemben is fontos szerepük lehet – élelemforrásként.
A nagyobb csigafajok ehetők. Vegetáriánusként ehhez nem nagyon tudok hozzászólni, de azt szokták mondani, olyan állagúak, mint a zúza, és olyan ízük van, amilyen szószt ráraksz.
Jöjjön a kérdés, ami mindenkit érdekel: mennyivel tudnak menni a csigák? Biztos, hogy lemérték.
Mi nem, de valóban vannak erre számítások. Ha jól emlékszem, egy éticsiga egy óra alatt tíz métert tesz meg. A meztelencsigák gyorsabbak.
Kisebb a légellenállás… Van egyébként olyan faj, ami fürgébb, vagy ami még csigának is komótos?
A japán ugrálócsiga Dél-Japánban él, és most a trópusi világban kezd mindenhol elterjedni – na, azt például ha valaki megpiszkálja, annyira gyorsan tekergeti a testét, hogy gyakorlatilag pattog. Vannak róla nagyon jó felvételek a YouTube-on.
Tehát kialakultak evolúciós találmányaik, amik révén egy lomha csigából is lehet rendkívül gyors állat. Vagy például vannak ragadozó csigák, azok is gyorsabbak az átlag csigánál.
Róluk mit lehet tudni? Magyarországon is élnek?
Magyarországon is számos ragadozó csigafaj él, még meztelencsigából is akad ilyen.
Mielőtt valaki pánikolni kezdene: mit kell tudni a hazai ragadozó csigákról?
A féregcsiga nevű faj egy a Kaukázusból behurcolt állat, az ötvenes évek óta ismerjük itt Magyarországon, és mindenhol előfordul: ha valaki elmegy a Börzsönybe, és fölemel egy farönköt, akkor esélyes, hogy talál egyet belőle. Hosszúkás és vékony a teste, olyan, mint egy cipőfűző. Elsősorban giliszták után megy be a kis járatokba, ehhez adaptálódott a teste. Aztán van egy csoport, magyarul kristálycsigáknak hívják őket, nagyon gyakran említik az internetezők a Facebook állathatározó csoportjában – legtöbbször a vízórákban bukkannak ilyen példányokra. Nagyon szép, átlátszó héjuk van és kék testük. Ragadozók, a talpuk nagyon vékony, és itt gondolhatunk akár a BMX és az országúti kerékpár analógiájára is: minél vékonyabb a talpa a csigának, annál gyorsabban tud menni.
Nem megbántva a csigákat: nem arról híresek, hogy el tudnak futni, nem képesek sem védekezni, sem verekedni. Azonban mégis rengeteg van belőlük, tehát, ha úgy vesszük, rettenetesen sikeresek.
Abszolút sikeresek. De egyébként sok ilyen állat van, a kedvenc példám a levéltetű. Volt egy levéltetvekkel foglalkozó kollégám, és mindig azon röhögtünk, hogy behozott egy levéltetves ágat, néztük a mikroszkóp alatt, és ha jött bármilyen ragadozó, elkezdte eszegetni őket – egyiket a másik után. A levéltetvek meg csak nyugodtan szívogattak tovább, nem is érdekelte őket semmi más. Mivel rendkívül gyorsan szaporodnak, nekik egyszerűen más az evolúciós stratégiájuk. A csigák egy részére is igaz, hogy ha szaporább vagy, mint amilyen tempóban megesznek a ragadozók, akkor végülis nem tragédia, hogy egy-egy példányt közben elfogyasztanak. Ez ilyen emberi, antropocentrikus megközelítés, hogy egy-egy egyed fontos – nem, az egyáltalán nem fontos, hanem csak a faj fennmaradása.
Tehát ennyi a titok? Hogy több példány születik, mint ahányat annyi idő alatt megesznek?
Igen. Ott vannak például a meztelencsigák: őket azért nagyon kevés állat eszi meg. Olyan nyálkát fejlesztettek ki az evolúció során, amire nem nagyon megy rá semmi. Az éticsiga méretű kerti csigákat a rigók pusztítják – csak egyszerűen több van belőlük, mint amennyit a rigók meg tudnak enni. De tegyük hozzá azt is, hogy védekezni azért tudnak a csigák: elbújnak éjszaka, vagy a talajba rejtőznek nappal, meg a szárazság alatt. Tehát a ragadozóknak olykor fel van adva a lecke, ha meg kell találni egy élő csigát. Nekünk, kutatóknak is sokszor nehéz élő csigát találni.
Ha már a meztelencsigák előkerültek: egy kutatási anyagából olyasmit is kiolvastunk, hogy az ő beazonosításukban kulcsszerepe van a csigapénisznek.
Ezek ilyen jópofa dolgok: nem ritka, hogy a meztelen csiga esetében a pénisz hosszabb, mint az egész teste. És ha egy húszcentis csigáról beszélünk, akkor ott azért abszolút értékben is jelentős ez a méret. De hogy válaszoljak a kérdésre: a legtöbb élőlénynél, ami párzáskor nemcsak a vízbe beleengedi a spermiumot meg a petesejtet, hanem úgymond interakcióba is elegyedik, az ivarszervek morfológiája nagyon fontos ahhoz, hogy a fajt meg tudjuk határozni. A párzás tekintetében még érdemes elmondani, hogy voltunk egy világkonferencián Münchenben, ahol az egyik német kolléga különböző meztelen csigákat pároztatott, és közben egy olyan kamerával rögzítette, ami 1800 fotót csinál egy másodperc alatt. És tökéletesen látható, hogy ez a faj a másodperc tört része alatt végez a párzással: elkezdenek szépen, egymás körül csavarodni, és amikor a két ivarszerv összeér, nulla egész valahány másodperc alatt megvan a kicserélődés. Tehát ahhoz képest, hogy milyen lomha állatoknak gondoljuk, vannak olyan csoportok, amik elképesztően gyorsak.
Akkor beszéljünk a párzásukról, mert mindenki emlékszik az iskolából, hogy a csiga hímnős, de mit is jelent ez a gyakorlatban?
Ez általában így van, de ennél azért sokkal bonyolultabb a dolog. Először is ketté kell bontani a dolgot: vannak a lapos házú csigák, ezek szemből párzanak, mind a kettő megkapja a spermiumot a másiktól, mind a kettőnek vannak petesejtjei, és mindkettő szül. Ez az egyik rendszer. A másik a tornyos házú csigákra jellemző: náluk általában az egyik rámászik a másikra, és az egyik a hím, a másik a nőstény. És amelyik az imént nőstényként funkcionált, az legközelebb lehet hím is. Evolúciósan nagyon forró téma, hogy ez min múlik, mármint hogy ezt ők miként döntik el.
