Nem tudok visszafogni egy idióta vigyort, amikor lazán kezet nyújt, és bemutatkozik:

Pina.

Persze hivatalos minőségben találkozunk, nyilván a művésznevén mutatkozik be, mégis zavarba jövök, de aztán meglátom a szája szegletében bujkáló huncut mosolyt.

A Pina Brutal név Berlin dekadens művészvilágában igazán ismert. Abban a Berlinben, mely nagyjából az ezredforduló óta olyan kulturális központja Európának, amilyen Párizs volt bő száz évvel korábban, az izmusok idején. Meglehet, már nem sokáig marad az, de erről kicsit később.

Zoknisok és mezítlábasok

A Pina Brutal művésznév a berlini multikulturális közegben inkább számít egzotikusnak, mint provokatívnak, lévén, hogy az első tagja ízig-vérig magyar kifejezés. Aki azonban kicsit is ismeri a fiatal magyar nő munkásságát, pontosan érti, miről lehet szó. Testiségről, szexualitásól, tabukról, ösztönökről, fájdalomról, groteszk kínról és gyönyörről, a lelkét és testét egyszerre kielégíteni vágyó ember komplikált létezéséről. Pina Brutal hivatalos Instagram-profilján a kortárs kabaré bizarr erotikája mesél disznó vicceket a bőre alá szúrt kampókra felfüggesztve lebegő, meztelen nő euforikus gyötrelmeiről.

Ehhez képest a velem szemben mosolygó nő akár dísznövénykertész vagy jógaoktató is lehetne:

Szeretem, ha azok, akik nem ismernek, azt hiszik, hogy valami vérivó leszbikus vagyok

– mondja ellenállhatatlanul nevetve, majd belekezd a történetébe.

Pina Brutal, vagyis Szente Borbála 2007-ben, alig húszévesen érkezett meg Berlinbe, hogy táncosnő legyen. Bár ezt a tervét hamar feladta, de a német főváros totális szabadsággal kísérletező művészközege gyorsan beszippantotta. A város akkor élte az aranykorát: olcsó volt, szabad, tele alkotó emberekkel, kreatív energiával. Bori azt meséli, Berlinben akkoriban könnyen meg lehetett élni, elég erős volt a szociális védőhálója ahhoz, hogy egészen sokáig el lehessen lenni benne munka nélkül is. Ő is elvolt alkalmi pénzkereséssel, például művészeti iskolákban állt modellt, így maradt elég szabadsága az önmegvalósításra.

„A kortárs táncnak két vállfaja van. Mármint nem hivatalosan, csak szerintem. Szóval vannak a zoknis kortárs táncosok meg a mezítlábasok. Én az utóbbiak, az avantgárdabb vonal képviselői közé tartoztam. Próbálkoztam már tizenévesen Magyarországon is, de nagyon kicsi volt a közeg és nem túl befogadó, ezért is kötöttem ki Berlinben.”

Bori egy budafoki, katolikus családba született, három fiú mellé negyedik, legkisebb gyereknek, az egyetlen lánynak. Kiskorától úgy érezte, hogy mindenütt – otthon, az óvodában, az iskolában – próbálják begyömöszölni őt egy dobozba, amibe nem illett bele. Ha megpróbált megnyílni, el akarták nyomni, ahelyett, hogy bátorították volna.

Amikor azt mondtam, hogy táncolni szeretnék, azt kérdezték, minek, az hülyeség, különben is, miből fogok megélni. Soha sem lehettem önmagam, folyton mások elvárásainak kellett megfelelnem. Rengeteg szégyennel nőttem fel, gyűlöltem a testemet, mert nem volt szabad a testről, a szexről vagy a menstruációról beszélni. Azt nevelték belém, hogy minden, ami a testtel kapcsolatos, az szégyenletes, a szex pedig egyenesen bűn. A három bátyám mellett pedig folyton megkaptam, hogy lány vagyok, nem lehetek annyira okos és erős, mint a férfiak. Hát csoda, hogy elmegyek Berlinbe és kampókra akasztatom fel magam, hogy bebizonyítsam, igenis erős vagyok, tudok bánni a fájdalommal?

Szabad levegő

Miután leérettségizett, Borinak lehetősége adódott néhány napra Dániába utazni. Tizenkilenc évesen csodálkozva vette észre, hogy másképp is lehet élni, nem csak úgy, ahogy ő megszokta egy zárt, elnyomó közegben. Miután hazatért, nem is bírta túl sokáig. Három hónapig tengett-lengett, aztán elindult Berlinbe, és azóta egy percre sem fordult meg a fejében, hogy haza kellene jönnie, pedig voltak nehéz időszakai.

Még mielőtt Pina Brutal lett, táncolt; ez azonban nem tartott túl sokáig, mert minél több tárult fel előtte az új, sokkal színesebb és szabadabb világból, annál jobban érezte, hogy valami sokkal zabolátlanabb önkifejezési formára vágyik. A performance-művészet felé fordult.

„A legavantgárdabb kortárs tánc is szigorú keretek között működik, túl absztrakt, ahol nem mindig van egy kézzel fogható sztori, én pedig történeteket akartam mesélni. Rájöttem, hogy nem is a tánc az igazán fontos a számomra, hanem a test, és egyre jobban izgatta a fantáziámat a fizikai fájdalom. Érdekelni kezdett, hogy hol vannak a korlátaim és meddig tágíthatom azokat.”

Shibarival, vagyis a japán rituális kikötözés művészetével kísérletezett először, aztán a body suspensionnel. Utóbbi azt takarja, amikor valakinek a teste különböző pontjain kampókat aggatnak a bőrébe, majd azoknál fogva fellógatják. Felfoghatók egymást követő lépcsőfokokként: mindkettő a testről, a fájdalomról és a szexről szól, de van közöttük egy éles határvonal. A vér.

„Kíváncsiságból próbáltam ki mindkettőt, át akartam élni és megfigyelni, milyen reakciókat váltanak ki belőlem. Nem terveztem, hogy az előadásaim részei lesznek, de az exhibicionista énem folyton piszkált, hogyha már ilyesmiket csinálok, legalább figyeljenek rám az emberek.”

Berlini vanilla

Közben megszületett Pina Brutal, noha Bori esküszik rá, hogy soha nem akart szándékosan botrányos vagy sokkolóan provokatív lenni.

A testből és az embert mozgató alaprugókból indulok ki, mint a nemiség, a félelem, a fájdalom és a vér, de mindenhez igyekszem humorral közelíteni. Meg akarom nevettetni az embereket. Valami olyasmit adni nekik, ami egyszerre vicces és mély. Olyan pontjaikat megmozgatni, melyeket keresgélniük kell önmagukban. Az alkotásaimnak rétegei vannak: a fájdalomé, a kockázaté, az őszinteségé, a humoré. Azt szeretném, ha az embereket ezek közül azok érintenék meg, amelyekre leginkább szükségük van. Komoly kérdéseket vetek fel, amik fontos szerepet játszottak az életemben és szerintem másokéban is.

Bori hozzáteszi, az ő dolgai a berlini művészvilágban egyébként nagyon „vanillának” számítanak, mások sokkal extrémebb módszerekkel feszegetik a határokat. Magyarországról persze durvának, mondhatni brutálisnak tűnik. Amikor tizenöt évvel ezelőtt megérkezett Berlinbe, Borit is sokkolta, amit látott. Amikor először mutattak neki fotókat body suspensionről, elképzelni sem tudta, mi vesz rá embereket, hogy ilyesmit csináljanak, valami mégis efelé vonzotta. Azt mondja, azóta is próbálja megfejteni azt az ösztönt, ami arra készteti, hogy sötét és erotikus dolgokat vigyen színpadra vagy helyezzen térbe kamerák előtt – a színpadi peformanszokat ugyanis egy ideje felváltotta a filmezés.

„Egy előadás megrendezése rengeteg időt, érzelmi és kreatív energiát emészt fel ahhoz képest, hogy aztán megnézi nagyjából harminc ember. Egy performansznak egyetlen esélye van, nem olyan, mint egy darab, amit hetente elő lehet adni. Belefáradtam.”

Pina Brutal eddig hét rövidfilmet jegyzett, többségüket íróként, rendezőként és színészként is. A legfrissebb, Hungarian Tango című film az utómunkálatoknál tart, valamikor 2022 nyarán lesz a bemutatója. A legsikeresebb alkotása a Seven Level Deep című horror, amely tizenhárom díjat söpört be különböző európai és tengerentúli, független filmfesztiválokon.

Én írtam és rendeztem, szeretem, büszke vagyok rá, de őszintén nem értem, miért kapott ennyi díjat. Egy másik filmem, a The Secret Love Life of the Urban Leopard másképp volt sikeres: Rómában ketten ájultak el a vetítésén. Az azért valami, nem? A Hungarian Tango más műfaj, az egy szomorú pornó. Fekete-fehér, hosszú snittekkel, tisztelgés Tarr Béla munkássága előtt. Nyomorult, pusztuló környezetben, repedező falak között játszódik, a berendezés egy ágy, egy feszület és egy vödör, amiben a tetőn becsöpögő esővíz gyűlik. A szex nem szomorú benne, az jelenti ebben a miliőben a megváltást. Szerintem ez egy nagyon jó üzenet.

Illúziók

Miközben Bori az útját kereste, Berlin megváltozott. A művészközösség szempontjából nem a menekültválság vagy a koronavírus-járvány okozta a legnagyobb problémát, hanem a hirtelen elharapódzó dzsentrifikáció. Ahogy a német főváros művésznegyedei egyre menőbbek lettek, egyre jobban vonzották a pénzesebb réteget, amelynek tagjai felhajtották az árakat, és lassan elkezdték kiszorítani azokat, akik annyira menővé és vonzóvá teszik Berlint.

„Havonta száz euróért szobát lehetett bérelni. Aztán egyik pillanatról a másikra megduplázódott a lakbér, majd néhány év alatt felment hatszáz euróra. Bezárnak, átalakulnak a kultikus helyek, egyre kevesebb terük marad az előadásoknak, a kiállításoknak, a koncerteknek, a partiknak.”

Bori azonban úgy gondolja, messze nincs még minden veszve, korai siratni a berlini művészeket, hiszen végletekig összetartó közösséget alkotnak, akik mindig támogatják egymást. Mellette is többen voltak, amikor túl sokat vállalt, és kissé kiégett, ahogy akkor is, amikor éppen hetekig nem volt hol laknia. Az összes holmija ismerősök pincéiben pihent, ő pedig egyik barát kanapéjáról a másikéra zarándokolt. Azt mondja, ez a társaság képes lesz megőrizni a szabadságát és az életterét, vagy képes lesz újat teremteni magának.

Amikor azt kérdezem, soha nem jutott-e eszébe, hogy polgári életet kellene élnie, feladni valamennyit a szabadságából a biztonság érdekében, nevetni kezd.

Miféle biztonság? A járvány és most a háború világosan megmutatta, hogy biztonság nem létezik, csak valamiféle illúziója. Szerintem inkább a társadalom nagy részének kellene feladnia ezt az illúziót, hogy szabadabban, boldogabban, kevesebb szorongással élhessen.