Amikor elindultam, hogy készítsek egy riportot a Kiscelli Múzeumban, nem gondoltam, hogy hamarosan – sok történelmi érdekesség mellett – bizarr részleteket tudhatok meg egy perverz milliomos szexuális szokásairól. Az egész úgy kezdődött, hogy a kezembe került egy könyv, Templomséták Budapesten a címe. A téma alapján nem biztos, hogy rávetettem volna magam, de a szerzőt ismerve biztos voltam benne, hogy nem száraz leírásokból álló sablonos, unalmas útikönyvről van szó, úgyhogy belelapoztam, és jól tettem, mert megtudtam például, hogy
- a fővárosban többi között gumijavító és autószerelő műhelyt, kocsigyárat, lakást, mozit is alakítottak át templommá,
- van itt olyan buddhista központ, amelyet katolikus szentek szobrai díszítenek,
- léteznek a fővárosban templomtornyok templom nélkül,
- van egy templom, amit másfél méterrel megemeltek,
- van olyan, ami eredetileg dzsámi volt, ma viszont katolikus templomként funkcionál, és
- olyan is létezik, amit robbantással építettek.
Úgyhogy felhívtam a szerzőt – aki nem más mint Zubreczki Dávid városblogger, építészeti mesemondó –, úgyis rég beszéltünk a fránya pandémia miatt, és miközben kitárgyaltuk a könyvet, szóba került egy sztori, ami, hogy úgy mondjam, nem kapcsolódik szorosan a könyv témájához:
Bár a szövevényes és izgalmas történet érthető okokból nem szerepel a kiadványban, egy hozzá kapcsolódó helyszín igen, úgyhogy arra jutottunk, érdemes lenne egy hosszabb újságcikket szentelni a témának. Hogy minél alaposabban körüljárjuk a történetet, ellátogattunk az említett kulcsfontosságú helyszínre, a Kiscelli Múzeumba. Az intézmény a sajnálatos járványkorlátozások miatt zárva tart a nagyközönség előtt, de a munkavégzésünk idejére beengedtek minket, hogy körülnézzünk a cikkünk szempontjából lényeges épületrészekben, sőt: nem akármilyen szakmai segítséget is kaptunk, de erről majd később.
Mágnás, Miksa
Az épületet 111 éve megvásárló Schmidt Miksa (Max Schmidt) az egyik főszereplője a történetnek, a másik kulcsfigura pedig a bécsi bútorgyáros (egyik) szeretője és kitartottja, Turcsányi Emília, akit akkoriban Mágnás Elza néven ismert mindenki. Emília a Felvidéken, egy mosónő lányaként látta meg a napvilágot, és belőle is mosónő lett.
Amikor a századfordulón Budapestre költözött, cselédként és mosogatólányként dolgozott, majd felszolgálólány lett a város legmenőbb mulatóiban. És luxusprostituált: az Olimpia Mulatóban, majd a Casino de Paris-ban árulta bájait. Dr. Perényi Roland történésztől tudjuk, hogy karrierjének csúcsán a Fővárosi Orfeumban volt büfédáma.
Csak a legelőkelőbb urakkal foglalkozott. Segített ételt és italt választani, beszélgetett velük és a legszerencsésebbek akár még haza is vihették – mindezt persze jó pénzért.
Egyes feltételezések szerint épp az Orfeumban találkozott először Schmidttel, aki azonnal beleszeretett a nála közel húsz évvel fiatalabb lányba. Innentől kezdve Elza már csak vendégként járt vissza a szórakozóhelyre, rövid időn belül az éjszaka királynője lett. A bútorgyáros (a lány Fabrik bácsinak nevezte őt) bőkezű volt fiatal szeretőjével: lakást bérelt neki a Margit (mai Bem) rakparton, taníttatta, ékszerekkel és ruhákkal halmozta el, utóbbiakat egyenesen Párizsból hozatta kedvesének.
Nem olyan meglepő fordulat, hogy Elzának sok irigye lett, leginkább azok nézték ferde szemmel életútját, akik hasonlóan mélyről indultak – például házvezetőnője, aki ráadásul iskolázottabb volt a mosónőből lett úrnőnél.
Ez a féltékenység és irigység okozhatta Elza halálát is. 1914. január 11-én a Margit rakparton két arra hajtó kocsis egy, a Dunába dobott utazókosarat vett észre, amiről kiderült, hogy egy fiatal nő holttestét rejtette. A gyilkosság január 9-én este történt, és az is hamar világossá vált, hogy ki követte el a szörnyű bűncselekményt – Mágnás Elza házvezetőnője, Kóbori Róza és annak szeretője, Nick Gusztáv péksegéd.
A Perényi Roland által 2015-ben rendezett kiállításhoz kapcsolódó blogról tudjuk, hogy Elza a hálószobájában volt, már lefekvéshez készülődött, amikor az említett péksegéd váratlanul rátámadt, és egy törölközővel megfojtotta. Ezek után a szakácsnő segítségével a holttestét egy utazókosárba gyömöszölte, másnap hajnalban levitték a Bem rakpartra és a Dunába dobták.
Mágnás Elza temetésen egyes becslések szerint tízezrek vettek részt, a bűncselekmény sokáig az újságok címlapján szerepelt, és ahogy a Kiscelli Múzeum korábbi nagysikerű kiállításához készült blogon olvasható, az akkoriban kialakuló hazai bulvársajtónak betudhatóan a sztori valóságos tömeghisztériát okozott. A lapok a gyilkosság részleteivel voltak tele, ráadásul nem csak a hazai és az osztrák újságok: a német, holland, angol, amerikai, de még az ausztrál sajtóig is eljutott az utazókosárban talált holttest híre.
Az esettel foglalkozó riporterek igyekeztek a bűnügy hátterét a legapróbb részletekig feltárni. Ennek köszönhetően az olykor százezres példányszámban eladott lapok Mágnás Elza előéletének és Schmidt Miksával való szerelmi viszonyának pikáns részleteivel voltak tele.
Gyász a nászágyon
Hogy milyen pikáns részletei lehettek a kapcsolatnak? Itt átadjuk a szót Krúdy Gyulának:
Már meglátogatja őt éjszakánként az a gazdag bútorgyáros, aki perverz szenvedélyeiről volt valaha nevezetes Pesten. (Így többek között az volt a híre, hogy azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszonyruhában, mirtuszkoszorúval érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket.)
És itt térjünk is vissza riportunk helyszínére, a Kiscelli Múzeumba, ahol az imént említett bizarr fétisről (is) érdeklődtünk, méghozzá magától az intézmény igazgatójától, Rostás Pétertől, aki megmutatta nekünk, hol történhetett mindez.
Ez a kripta az a hely, amiről Krúdy írt, hogy Schmidt itt szeretkezett a szeretőivel a nyitott koporsóban. Vélhetően ez csak legenda, de annyi alapja lehet, hogy a bútorgyáros tényleg fura, perverz figura lehetett.
És hogy mennyire fura ember volt Schmidt, akkor derült ki számunkra igazán, miután rákérdeztünk a rejtélyes gyilkosságra. Az igazgató előbb Elza halálának furcsa körülményeiről mesélt. Azt mondja, valahogy az egész eset nagyon furcsa: a komorna és a péksegéd a lehető legbutábban követték el a gyilkosságot, nem vittek el komoly értéket, de azt a kevéske zsákmányt is azonnal megtalálták náluk a nyomozók. Aztán a holttestet sem tudták bedobni a Dunába, megakadt a lépcsőn az utazókosár.
Abban, amit a Félvilág című filmben pedzegetnek, hogy a gyilkosság nem más, mint az elnyomott szolgálónő erős felindultságból elkövetett zsigeri bosszúja, azért lehet valami. Persze Schmidt Miksa is egy eléggé aberrált figura volt, akiből bármit ki lehet nézni
– mondja Rostás Péter, és már épp rávágtuk volna, hogy a koporsós sztori után azért ezt nehéz is lenne kétségbe vonni, de az igazgató még erősebb történettel folytatja: Dénes Zsófia írónő (aki egyébként Ady szerelme is volt) egy könyvében megírta, hogy barátnője, Weisz Lili volt Schmidt felesége,
amikor is Lili elpanaszolta, hogy olyan baldachinos ágyban kellett aludnia újdonsült férjével, aminek az oszlopaira Schmidt anyja temetésére küldött koszorúk szalagjai voltak rákötözve. Weisz Lili később tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett Velencében.
Schmidt Miksa – hogy is mondjuk – különös szerelmi életéhez még egy adalék: azt is megtudtuk Rostás Pétertől, hogy a bútorgyáros rendkívül fura levelezést folytatott testvére gyermekével, azaz saját unokaöccsével. Karl Leo, aki később megörökölte nagybátyja cégét is, olyan bizarr leveleket kapott Schmidttől, amiben a férfi „kissé már az abúzus határán kezeli az unokaöccsét.”
A Kiscelli igazgatója ezek után megmutatta nekünk a templom előcsarnokát: itt rendezte be Schmidt Miksa Elza emlékkápolnáját. Rákérdeztünk egy korabeli legendára, miszerint a lány halála után a bútorgyáros állítólag egy olyan szobát is kialakított magának, amiből el lehet látni az Óbudai temetőig, hogy minden nap rápillanthasson a lány sírjára.
Ez egy korabeli újsághírben szerepelt, és inkább legendának tűnik, bár tény, hogy itt a torony tetejéről elvileg egész Budapestet látni, és mivel azon a szinten volt ablak észak felé, és fák sem voltak itt akkoriban, meg épített környezet sem, éppenséggel akár el is láthatott odáig.
Kitartó férfiak
„A dolgozó nő mind szegény nő: csak a kitartott nőknek egy része él jól és fényesen” – írták a gyilkosság után nem sokkal a Népszavában. Tényleg testének áruba bocsátása volt az egyetlen lehetősége egy felső-magyarországi mosónő lányának, hogy normálisan meg tudjon élni Budapesten? Mennyire számított Mágnás Elza és Max Schmidt viszonya elfogadottnak az úri körökben? Ezekre a kérdésekre Katona Csaba, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársa válaszolt.
Az 1945 előtti társadalom meglehetősen zárt lefelé. Ha valaki alulról jött, sokkal kevesebb lehetősége volt felemelkedni, mint a második világháború után, és ezzel véletlenül sem azt akarom mondani, hogy a kommunizmus jó volt, de tény, hogy akkor egyes rétegek számára könnyebbé vált a társadalmi mobilitás, másokat pedig éppen megfosztottak ettől. 1867 óta Magyarországon polgári társadalom van, de a századfordulón még hordozzuk a régi idők örökségét. Nőként a felemelkedés ekkor főleg azt jelentette, ha valaki jól ment férjhez, de erre, mármint hogy egy szegény nő szerelmi házasságot kössön egy gazdag férfival, minimális esély volt, hiszen a házasság, főleg a magasabb körökben, még mindig elsősorban társadalmi aktus, nem l’amour-ról szól
– mondja a történész. Szerinte Budapesten többnyire jobban megfizettek valakit, mint általában vidéken, de „megvoltak a határok”, és ha valaki több pénzre akart szert tenni, nem sok lehetősége volt. Persze lehettek egyedi kivételes esetek, például ha valaki befutott színésznőként, azonban nagyon kevés olyan pálya volt, ahol fel lehetett emelkedni. A történész azt mondja, Elza korában a nő státuszát elenyésző kivétellel az határozta meg, hogy ki az apja, majd az, hogy ki a férje.
Arról, hogy Schmidt Miksa és Mágnás Elza viszonyáról mit gondoltak az úri körökben, Katona Csaba úgy vélekedik, hogy a bútorgyároshoz hasonló státuszú, szeretőt tartó férfiak alapvetően kétféle kommunikációt folytattak az ilyen afférokról.
Ha elmentek egy rangos fogadásra, ott valószínűleg nem kezdtek el dicsekedni az ilyen viszonyokról, ha viszont az urak egymás közt duhajkodtak, ott már valószínűbb, hogy szóba került. Ez hasonló ahhoz, mint amikor ma egy társaságban valaki azzal henceg, hogy neki megvolt egy celeb.
A történész azt mondja, bizonyos értelemben – nem hivatalos – státusszimbólumnak számított, ha valaki kitartott egy nőt, méghozzá úgy, hogy nem eljárt prostituáltakhoz, hanem olyan szeretője volt, aki „csak az övé”, méghozzá nem is akárki. Katona Csaba szerint a történet fogadtatásában szemléletesen megmutatkozik a polgári társadalmak erkölcsének sajátos kettős mércéje is.
Kifelé, kvázi hivatalosan szigorúan azt mondom az ilyen viszonyról, hogy pfúj, erkölcstelen, de közben falom a pletykalapot, hogy megtudjam, mi van velük.
A történész itt párhuzamként említett egy erkölcsi kettősségre utaló eklatáns példát a közelmúltból is, de az a történet már cikkünk témájához nem kapcsolódik szorosan.
