Élet-Stílus

Másképp játszódik le A Legyek Ura, ha a való élet írja, nem pedig egy depressziós, alkoholista író

Mi történik hat kamasszal, ha felnőttek nélkül egy lakatlan szigeten ragadnak? A világirodalom egyik klasszikusa szerint kegyetlen vadállatokká válnak. A valóságban azonban egészen másképp játszódott le egy hasonló történet.

Egy repülő lezuhan egy lakatlan csendes-óceáni szigeten. A túlélők mind fiatal fiúk, magukra utalva kell életben maradniuk, ugyanakkor megkapják a felnőttek nélküli korlátlan szabadságot. A fiúk demokratikusan vezetőt választanak maguk közül, és elkezdik megszervezni az életüket saját szabályaik szerint. Három fontos céljuk van: életben maradni, közben a lehető legjobban szórakozni, és folyamatosan füsttel jelezni a jelenlétüket, hátha egy hajó felfedezi és megmenti őket.

Egyik célt sem sikerül maradéktalanul megvalósítaniuk.

A választott vezető és a szavazáson alulmaradt fiú között hamar konfliktus alakul ki. A gyerekek pártokra szakadnak, és rivalizálni kezdenek. A demokráciát legyőzi a diktatórikus nacionalizmus, a fiúk egy része állatias vademberré válik, a testüket harci díszbe festik, kihegyezett karókkal járnak, elszabadul a kegyetlenség. Egy fiú halálra ég, egy másikat extázisban agyonvernek, egy harmadikat agyonütnek egy sziklával. A negyedik, az eredetileg megválasztott vezető csak azért marad életben, mert amikor a többiek rágyújtják az erdőt, egy épp arra járó hajó felfedezi a füstöt.

A Nobel-díjas William Golding 1951-es, A Legyek Ura című regényét olvasva hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy igen, az ember eredendően romlott, és adott körülmények között szükségszerűen előjön belőle a legsötétebb, legmocskosabb oldala. De biztosan így van ez?

Rutger Bregman holland történész-író szerint egyáltalán nem.

Azt állítja, nem az összes ember lelke sötét, csak az alkoholista, depresszióra hajlamos Golding látta ilyennek a világot. Minderre bizonyítéka is van.

Egy valós történet, amire nemrég véletlenül bukkant rá, miközben arról írt, hogy az igazi gyerekek egyáltalán nem úgy viselkednek, mint Golding antihősei. Bregman utánajárt az említett történet részleteinek, és beszélt a még életben lévő szereplőkkel, ezután pedig a brit Guardian című lapban publikálta, hogyan zajlottak le a valódi Legyek Ura eseményei 1965–66-ban.

Jelenetkép A Legyek Ura című filmből. Fotó: Archives du 7eme Art /Photo12 /AFP

Az aranyifjú, aki a tengerre vágyott

Peter Warner kapitány mintha Rejtő Jenő hőseitől kért volna életvezetési tanácsokat. Ausztrália leggazdagabb és leghatalmasabb embere, az ország elektronikai piacát uraló mágnás, Arthur Warner legkisebb fiaként született 1931-ben. Gyermekéveit gondtalan fényűzésben töltötte, miközben természetesen arra nevelték, hogy ha felnő, az apja cégénél töltsön majd be vezető pozíciót.

Neki azonban más tervei voltak. Tizenhét éves korában, egy kellemes délutánon megszökött otthonról, hogy csavargónak álljon.

A következő években Peter Warner tengerészként járta a világot. Megfordult többi között Hongkongban, Sanghajban, Szentpéterváron és Stockholmban. A húszas évei derekán tért haza, és mutatta meg apjának a Svédországban frissen szerzett hajóskapitányi oklevelét. Bízott benne, hogy az öreg időközben már megenyhült, de tévedett. Arthur továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a fia a cégnél helyezkedjen el. Amikor Peter a sorsába beletörődve megkérdezte az apját, hogy melyik a vállalatirányítás legegyszerűbb területe, Arthur szemrebbenés nélkül azt hazudta neki, hogy a könyvelés.

Bár Peter tisztességesen végezte a munkáját, közben végig csábította a tenger. Amikor csak tehette, Tasmaniára utazott, ahol volt egy kis horgászflottája. Egyszer, amikor 1966 telén hazafelé tartott egy túráról, tett egy kis kitérőt, mert meglátott valamit a horizonton. Egy kis sziklás sziget emelkedett ki a kéklő óceánból: ez volt ’Ata. A szárazföldet a hajójából távcsővel pásztázó kapitánynak feltűnt, hogy a parton tüzek nyomai vannak, melyek aligha keletkezhettek természetesen. Furcsállta, hiszen a sziget már több mint száz éve lakatlan volt.

Nem sokkal később Warner megpillantott egy vadul integető, meztelen srácot.

Vitorlák a horizonton

A 184 hektáros ’Ata mintegy 160 kilométerre délnyugatra fekszik Tonga főszigetétől, Tongataputól. A legfrissebb archeológiai kutatások szerint már az i. e. IV. században biztosan éltek itt emberek, az egyetlen települése neve Kolomaile volt. Az európaiak 1643-ban fedezték fel a szigetet, később James Cook kapitány is megfordult rajta. Amikor 1863-ban egy bizonyos Thomas James McGrath kapitány partra szállt a szigeten, Kolomailét nagyjából 350 ember lakta. Másnap már csak kevesebb mint a fele.

McGarth és az emberei a hajójukra hívták a szigetlakókat, hogy csereberéljenek velük, aztán amikor a kabinokba léptek, rájuk zárták az ajtókat, és Peruba hurcolták őket rabszolgának. A többieket I. Tupou, Tonga királya nem sokkal később a biztonságosabb ’Eua szigetre evakuáltatta. Aztán több mint száz éven át nem tette ember a lábát ’Ata szigetére.

Szökés az iskolából

Hat tongai diáknak 1965 júniusának elején lett elege a hírhedten szigorú, katolikus St. Andrew’s bentlakásos iskolából. Sione, Stephen, Kolo, David, Luke és Mano (hárman 17, ketten 16 évesek, a legfiatalabb közülük pedig alig 13) úgy döntöttek, elkötnek egy 7,3 méteres vitorlást, és elhajóznak a nagyjából nyolcszáz kilométerre fekvő Fidzsire. Nem készültek fel különösebben az útra, némi víz volt náluk, néhány kókuszdió, két zsák banán meg egy gázégő.

Az első este lehorgonyoztak mintegy nyolc kilométernyire Tongatapu partjaitól, horgásztak, majd mindannyian elaludtak. Az éjszaka közepén kitört egy vihar, a szél elszakította horgonykötelet, és messzire sodorta a kis hajót a parttól. A fiúk nyolc napon át hánykódtak a nyílt óceánon, miközben folyamatosan meregetniük kellett a vizet a hajójukból, amit a vihar után már csak a szentlélek tartott egyben. Ételük és vizük sem volt, némi esővizet sikerült összegyűjteniük a kókuszhéjakban, azt igazságosan elosztották. Mindenki kapott egy kortyot reggel, egy kortyot este.

Amikor a fiúk végre megpillantották a szárazföldet, a 16 éves Mano vállalta, hogy ellenőrzi, ki lehet-e úszni a hajóról a partra. Ha sikerrel jár, a többiek is utánamennek, ha nem, akkor megfullad, de a társai még reménykedhetnek valami isteni csodában. Mielőtt Mano a vízbe ugrott, a fiúk együtt imádkoztak.

Hosszúra nyúlt túlélés

Teljesen besötétedett, mire Mano kikecmergett a vízből. Fel akart állni, hogy jelezzen a társainak, de a hosszú úszás, és a nyolc étlen-szomjan töltött nap után forgott körülötte a világ. Összeesett, a fűben fekve kiabált, ahogy csak bírt. A többiek meghallották, így a kis hajóról letört deszkákba kapaszkodva elkezdtek a sziget felé úszni. Amikor mind partot értek, az első dolguk az volt, hogy hálaimát mondtak. A halálosan éhes és szomjas fiúk aztán elkaptak néhány parti madarat, megitták a vérüket, megették a tojásaikat, majd összeroskadtak, és másnap reggelig eszméletlenül feküdtek.

A fiatal hajótöröttek hamar rájöttek, hogy a kis sziget lakatlan. Ki kellett találniuk, hogyan maradjanak életben, amíg valaki rájuk bukkan. Kétfős csapatokat alakítottak ki, és három fő feladatot végeztek váltásban: kertészkedés, konyhai munka és őrség. Szakítottak azért némi időt a szórakozásra, és sportoltak is. Kolo a hajóroncs egy darabjából, egy fél kókuszhéjból, és a szintén a megsemmisült hajóról származó fémhuzalokból összeeszkábált egy gitárszerűséget. A hajótöröttek minden napot közös énekléssel és imával kezdtek, illetve zártak. Az eltűnt fiúkat közben otthon meggyászolták, és egy üres koporsós temetésen örökre elbúcsúztatták.

Nem voltunk boldogok. Senki sem lenne boldog egy vad, ismeretlen helyen, távol a családjától

– emlékszik vissza a lakatlan szigeten töltött időre Mano, a Guardiannak adott interjújában.

Az első hónapok ’Atán kegyetlenek voltak. Bár a fiúk fatörzseket vájtak ki, hogy esővizet gyűjtsenek bennük, nyár lévén alig esett. Leginkább halon, kókuszon, valamint madarak húsán, vérén és tojásain éltek. Később vad tarót és banánt is találtak, majd a sziget legmagasabb pontján felfedezték a száz éve elhagyott Kolomaile romjait. A szellemvárosban sok hasznos eszközt találtak, és ami a legfontosabb: a száz éve hátrahagyott csirkék elvadult leszármazottait.

A srácok néha vitáztak, veszekedtek, de az indulatok soha sem szabadultak el igazán. Ha másképp nem ment, úgy lettek úrrá a feszültségen, hogy messzebb mentek egymástól, és megvárták, amíg elmúlik. A helyzet akkor fordult a legkomolyabbra, amikor Stephen megcsúszott egy sziklán, leesett, és eltörte a lábát. A többiek ágakkal és levelekkel tették sínbe a törött végtagot, és egy biztonságos helyen lefektették a társukat.

Ne aggódj, elvégezzük helyetted a munkád, míg te itt heverészel, mint őfelsége, Taufa‘ahau Tupou király

– viccelődött Sione.

Rémült hajósok

A jelenet – amikor Peter Warner kapitány hajója 1966. szeptember 11-én feltűnt a sziget mellett – nem pont úgy zajlott le, mint a hollywoodi filmeken: tizenöt hónap után a hosszú hajú, koszos, meztelen kamaszok fura vadembereknek tűntek.

Jelenetkép A Legyek Ura című filmből. Fotó: Archives du 7eme Art /Photo12 /AFP

Stephen látta meg először a hajót, azonnal kiabált a többieknek, majd a tengerbe vetette magát és úszni kezdett. Hamarosan a társai is követték. Amikor a hajóhoz értek, Warner és a matrózai annyira be voltak rezelve, hogy először le sem akarták ereszteni a létrát. A fiúknak végül sikerült angolul megértetniük a legénységgel, hogy ők az időtlen idők óta várt mentőangyalokat látják bennük.

Amikor a hajótörött fiúk már mind a fedélzeten kuporogtak, Warner kapitány rádión hívta Tongát. A bejelentkező operátornak elmondta, hogy a lakatlan ’Ata szigeten talált hat kamaszt, akik azt mondják magukról, hogy tongaiak, és tizenöt hónappal ezelőtt szöktek meg az iskolájukból. A vonal túlsó végén ülő férfi a fejét vakargatva egy kis időt kért, amíg utánanéz dolgoknak, majd félórányi végtelennek tűnő csönd következett.

Aztán egyszer csak megreccsent Warner hajójának rádiója, majd hangos zokogás hallatszott benne, és valaki azt mondta: „Istenem, hát élnek?”

Majdnem happy end

A hat fiút óriási ünnepléssel fogadták otthon. Haʻafeva szigetének majd mind a kilencszáz lakója kiment a kikötőbe az érkezésükre. A helyi orvos elképedve nyilatkozott arról, milyen kiváló kondiban vannak a túlélők, és milyen szépen meggyógyult Stephen lába.

Peter Warner Tonga nemzeti hősévé vált, IV. Taufa‘ahau Tupou király személyesen fogadta őt audiencián, hogy megköszönje a hat fiatal alattvalójának megmentését. A király kérdésére, hogy viszonozhatná-e valamivel a szívességet, Warner szerényen azt felelte, hogy szeretne homárt halászni a tongai felségvizeken. A király kegyesen megadta az engedélyt. A történet itt happy enddel záródhatna, de az élet nem egy regény.

Peter Warner visszatért Sydney-be, felmondott az apja vállalatánál, vett egy új hajót, és saját halászati céget. Amikor azonban visszatért Tongára, hogy az eredeti ambícióiknak megfelelő, kalanddal és világlátással kecsegtető állást kínáljon a szigetről kimentett fiúknak, sehol sem találta őket. Mind a hatan börtönben ültek, mert Taniela Uhila, a férfi, akié az a hajó volt, amit annak idején elkötöttek, nem vonta vissza a lopás miatt tett feljelentését.

Warnernek eszébe jutott, hogy a megmentett fiúk története tökéletes alapanyag egy hollywoodi mozihoz. Az apja cégénél kiváló médiakapcsolatokat épített, így régi, jó ismerősként hívhatta fel az ausztrál Channel 7 tévécsatorna egyik igazgatóját. Röviden összefoglalta neki a sztorit, és megkérdezte tőle, mit szólna hozzá, ha neki adná el a történet ausztráliai megfilmesítési jogait. Az igazgató ragaszkodott a kizárólagos jogokhoz az egész világon, Warner pedig, mivel úgy érezte, nincs sok választása, odaadta neki.

A Channel 7-től kapott pénz egy részéből Warner vett egy új hajót Uhilának. A férfi visszavonta a feljelentést, a fiúkat pedig szabadlábra helyezték, azzal a feltétellel, hogy kötelesek együttműködni a tévésekkel, míg leforgatják a róluk szóló filmjüket. Warner és a Channel 7 is szépen keresett az üzleten, csak épp a történet hat főszereplője nem látott belőle egy vasat sem. Őket azonban ez kevéssé érdekelte, örömmel szegődtek el Warner hajójára matróznak.

A 89 éves Peter Warner és a 73 éves Mano Totau ma is élnek. A két férfi között különleges barátság szövődött, Mano úgy tekint egykori megmentőjére, mint második apjára. Azt mondja, mindabból, ami vele és a barátaival történt, eddig csak néhány pillanatkép került napvilágra. A teljes sztorit már csak egyedül ő ismeri, de egyelőre nem áll készen rá, hogy megossza a világgal. Úgy gondolja, egyszer talán könyvet ír belőle, hogy valamit hagyhasson az unokáira.

Kiemelt kép: Peter Brook által rendezett A Legyek Ura című film. Fotó: Archives du 7eme Art /Photo12 /AFP

Ajánlott videó

Olvasói sztorik