A Békaperspektíva projekt egy izgalmas interaktív érzékenyítő műsor, amelyben Sulyok Péter vak humorista és látó kollégája, Feiszt Viktor közösen gondolkodtatja el a cégvezetőket, máskor pedig iskolások szemléletét formálja. Interjú feszültséget oldó humorkatarzisról, kelet-európai kommunikációs analfabetizmusról, és arról, lehet-e vaknak hívni a vakot.
* * *
Felidéznéd az első találkozásotokat Péterrel?
Lejártam a Dumaszínház kiszavazós tehetségkutató estjeire, és egyik alkalommal bejött egy vékony vak csávó hátizsákban, alig tudott átjutni a széksorok között, felment a színpadra, és nem szemben állt meg a közönséggel. Azt gondoltam, szerencsétlen, nincs elég baja, még az is kell neki, hogy itt szétégeti magát. Ehhez képest egy teljes értékű, aktuális, rohadt jó stand-upot nyomott, meg is nyerte azt az estét, nekem meg csomószor eszembe jutott utána, hogy miért gondoltam valakiről, hogy rosszabb lesz másoknál csak azért, mert nem lát.
Aztán megismerkedtetek, és már együtt léptek fel. Milyen embernek ismerted meg Pétert?
Elképesztő szociális ambíciói vannak. Segíti a nála kevésbé cselekvőképes vakokat, bevásárol, házat bont, flexel, jön-megy, szervez. Két évig élt tanyán csak azért, hogy bebizonyítsa, vakon is el lehet látni állatokat. Volt, hogy felhívtam, és mondta, hogy épp derékig benne van egy mosógépben – gondoltam, megint cipekedik, de kiderült, hogy szereli. Peti egy tiszta, nagyon stabil, egyszerű és konkrét csávó, aki kesergés helyett megpróbálja hasznos dolgokra fordítani az energiáját és az idejét. Nyitott és befogadó, én is nagyon sokat tanulok tőle.
Ő találta ki az érzékenyítő projektet?
Mivel az alaptanterv nem biztosítja, hogy a diákok bármilyen szinten találkozzanak fogyatékkal élő emberekkel, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége küldözgette Petit iskolákba érzékenyítő órákra. Kialakult ebben egy rutinja. Egy időben sokszor stand-upoltunk egymás után kis klubokban, és egyszer csak felvetette, hogy mi lenne, ha. Van Magyarországon csomó profi stand-upos, rengeteg eszkimó a néhány fókára, és mi nem is ambicionáltuk, hogy nagyszínpadokon csillogjunk, viszont annak láttuk értelmét, hogy belevigyünk az egészbe egy erős szociális tartalmat.
Bevált az ötlet?
Működőképes, hiszen azóta is folyamatosan csináljuk. Közben nyertünk egy pályázatot, stand-up és érzékenyítés keverékével járjuk az iskolákat, és van egy cégek, tréningek, csapatépítők számára kidolgozott verzió is. Mostanában már nagyon kezdett beindulni a projekt, de persze a vírus szétcseszte.
Arra még visszatérünk. Hogy néz ki egy ilyen előadás?
A céges megrendelések között vannak év végi bulik, csapatépítők, és motivációs előadásra is hívnak bennünket. A Peti életéből vett példák eléggé motiválók tudnak lenni: elég, ha elmeséljük, hogy milyen kihívás neki egy bevásárlás, vagy milyen volt a tanyán élnie, miközben a hallgatóság soraiban esetleg olyan emberek ülnek, akiknek az a problémájuk, hogy nem találtak a közelben parkolóhelyet. És van az érzékenyítés, aminek a közönsége állhat HR-esekből vagy olyan cég munkatársaiból, ahová megváltozott munkaképességű dolgozót terveznek felvenni – ilyenkor nagyon fontos, hogy az ügyvezető és a targoncás fiú együtt tudjon röhögni. Ha nevetéssel feloldható bármilyen szociális görcs, onnantól nyert ügyünk van.
Feltételezem, hogy az előadásokon a látás/nem látás kérdése a kiindulópont. Hova lehet eljutni innen? Milyen témák kerülnek elő?
Azzal a feszültséggel dolgozunk, amit egy adott térben egy új, problémának vélt állapot megjelenése okoz. Ez nem feltétlenül vakság, lehet kerekesszékes kolléga érkezése és még egy csomó minden más. Mondok egy példát, nem előadásról: Szegeden megyünk át Petivel a zebrán, ilyenkor mindig fogja a karomat, de ott volt nála a fehér bot is, és mellettünk egy óvodáskorú gyerek hangosan megkérdezte az anyját: „Anya, a bácsi nem lát?”. A nő egyből, persze jó szándékkal, rávágta: „Nem szabad ilyet kérdezni!”. Megálltunk, Peti odafordult, és azt mondta: „Ilyet valóban nem szabad, ilyet kell kérdezni”. Sajnos belénk van nevelve ez a nagyon kelet-európai fordulj el, ne nézz oda, majd valaki más megoldja mentalitás. Próbáltál már babakocsit feltenni buszra vagy villamosra?
Száz esetből kábé háromszor segítettek.
Na igen, de az én tapasztalatom az, hogy ha viszont kérsz segítséget, akkor akár a hátukon is elviszik a babakocsit, útba igazítanak, bármit megtesznek. Tehát nem arról van szó, hogy az emberek ekkora tahók lennének, ez egyszerűen csak kommunikációs analfabetizmus, nálunk a kapcsolatteremtés legelemibb szintje is nagyon béna, rendkívül körülményes. Száz ilyen példát tudnék mondani, mint a babakocsis, és mindegyik esetben az történik, hogy nem mernek rád nézni, nem merik megtenni az első lépést. És mi ezért vagyunk: hogy mi legyünk ez az első lépés.
A gyakorlatban, mármint az előadásokon, ez hogy néz ki?
Általában én kezdek, kell egy jégtörő szerep, próbálom a jelenlevőket képbe hozni, megnevettetni. Ha már mernek röhögni, felszabadultabb a hangulat, jöhet Peti, akitől elsőre megijedhetnek, hiszen először én is azt gondoltam róla, hogy „hú basszus, szegény csávó”.
Mindenkinek azonnal lejön, hogy itt nem az történik, hogy szánalomból meghallgatsz valakit, és dobsz valami aprót a vak kalapjába, hanem egy értelmes ember beszél, humorizál, és máris te érzed magad szarul, amiért az elején előítéleteid voltak. Igen, ez az ember nem lát, de a végén mindig az a következtetés, hogy a vakság nem probléma, hanem egy állapot: mintha kétméteres lennél, vagy szőke, nagymellű nő. Vak a csávó, de nem ez a problémája, hanem, hogy mondjuk meg kell kennie egy vajas kenyeret. Az, hogy látod-e kenyeret, csak annyiban számít, hogy hogyan oldod meg a feladatot. És Peti megtanulta megkenni, felszeletelni. És ezt be is mutatja.
A kenyér megkenését?
Igen, amikor van rá hely és idő, kihívunk valakit a közönségből, kap egy szemfedőt, és megkérjük, nyisson ki magának egy bort, csináljon egy fröccsöt, kenjen meg egy kenyeret. És akkor az ügyvezető úr hirtelen lemegy egy kétéves gyerek szintjére. És élvezi. Társasjátékszinten működik az egész: juss el A-ból B-be. Bőven van tér az interakcióra: jöjjön ki, fogja meg, próbálja ki, csukja be, szedje ki, találjon oda. Petivel mondjuk durva ebben versenyezni, te még azt sem tudod bekötött szemmel, hogy valami vízszintesen van-e vagy függőlegesen, addigra ő már kész is van.
Mik az előadások legerősebb pillanatai?
Nagyon szeretem a nagy csendeket. Például egy-egy erősebb történet után, vagy amikor egy gyakorlatnál valaki bekötött szemmel csetlik-botlik, és utána elmeséljük neki, hogy ez milyen lehetett Peti esetében a valóságban. Mondjuk amikor nem jöttek neki segíteni a lakásfelújításnál, és harmincszor kellett fordulnia az OBI és a lakása között, és a végén már szinte vért hányt. És a legjobb, amikor az ilyen nagy csendek után jön egy poén, ami azonnal felszabadít. Minden esetben katarzis követi a feszültségkeltést, a végeredménynek mindig pozitívnak kell lennie.
Milyenek a visszajelzések?
A legnagyobb elismerés, hogy ahová egyszer eljutunk, oda általában vissza is hívnak minket.
Ahogy mondod, Peti poént csinál a saját bénázásaiból. Te is megteheted, hogy viccelsz ezzel?
A mi kommunikációnkban sok minden tök természetes, ami az elején még nem volt az, legalábbis nekem. Sokan nem tudják, hogyan viszonyuljanak egy vakhoz, már az is kérdésként merül fel, mondhatod-e valakire, hogy vak. Amikor szóba kerülnek az olyan kifejezések, mint a látáskárosult, Peti mindig elmondja, hogy az árvíznek szoktak károsultjai lenni, ő vak, ráadásul ezt tudja is magáról, szomorú lenne, ha abból derülne ki, hogy valaki épp elszólta magát. Talán a szociális görcsoldás is, amit mi csinálunk, hozzájárult, hogy köztünk annyira természetes minden. Másnak esetleg gond, hogy egy vakot hogy kísérjen el vécére, nekem meg ugyanolyan, mintha öngyújtót kérne. Egy csomó mindenben ráadásul Peti sokkal ügyesebb, mint én.
Például?
Amikor házat bontunk, amikor flexel, akkor látszik, hogy ő egy igazi mesterember, én hozzá képest béna lakótelepi gyökér vagyok. Szól, hogy adjam a racsnis emelőt, én visszakérdezek, hogy az mi, ő meg elmondja, hogy melyik ládában hol található.
Milyen élethelyzetben fordul elő, hogy ti együtt bontotok házat?
Amikor segít más vak embereknek, akiknek nincs pénzük. Például volt, hogy valakinek egy családi probléma után nem volt hova mennie, de volt egy pici háza egy telken, és akkor Peti ment, és a saját pénzén nekiállt tetőt leszedni, szigetelni, téliesítette a nyaralót. Egy hónapon keresztül. Én meg a segédmunkása voltam, trógeroltam neki. Nekem olyan feladataim voltak, hogy tartottam a létrát, ő meg tolóajtót készített. Mindent leszervez, ha kell kocsi, akkor megyek, ő pedig mondogatja a számomra vadidegen szavakat, mint szaniteráru, meg ilyenek, rohadtul ért hozzá. Megyünk a Tüzép-telepre, hozzák a cuccokat, felpakolják, ő szépen kitapizza, leellenőrzi, és visszük.
Publikus, hogy milyen munkahely mellett tudsz elmenni hetekre ingyen segédmunkásnak?
Én most ráérek, mert ami a melóm volt, Váci út, irodaház, fehér ing, laptop, abból már másfél éve kiszálltam.
Mit csináltál pontosan? És miért szálltál ki?
Tizenkilenc évig foglalkoztam pénzügyi igazgatással, először az állami szektorban, aztán pályázatíró cégeknél, végül területi igazgató voltam. Annyi takonygerincű, szemétláda, fizetéstől felpumpált egójú, magát atyaistennek képzelő másodosztályú barommal volt dolgom, hogy egy idő után elmenekültem. Volt egy kis tartalékom, és a feleségem is jelezte, hogy rohadtul örülne, ha nem egy kiégett, ötvenéves korára elmebeteg valaki lenne a párja, úgyhogy ő is inkább keményebben dolgozott, csak hogy én már ne csináljam. És pont akkor jött Peti megkeresése.
Ezek szerint most ez főállásod? A szociális érzékenyítés egyben működő for-profit vállalkozás?
Teljesen non-profitként kezdődött, hobbiból csináltuk, és amikor kezdett komolyabbra fordulni, úgy döntöttünk, hogy az iskolába elmegyünk vajas kenyérért, viszont a céges fellépéseknek ára van. A céges rendezvények bevételei eddig is biztosították, hogy iskolákba ingyen menjünk, de közben nyertünk egy pályázatot is, így egy évig legalább az útiköltségünk meglesz. Annyi hihetetlenül jó fej, elszánt, hivatástudó, gyerekeket szerető pedagógussal találkozunk, hogy elképesztő. És nem csak a budai elitsulikba járunk.
Csakhogy közben beütött a járvány. Mindent lenullázott?
Negyvennyolc óra alatt az összes létező előadásunkat lemondták hetekre, egy-két hónapra előre. És nálunk olyan sok az interakció egy-egy műsorban, hogy lehetetlen online megcsinálni.
Hogy telik az életed a karanténban?
Két kiskorúval elég pörgősen. És van nagymama is, akire most nagyon vigyázunk, úgyhogy csak az ablakból bábozunk neki. Szerencsére külvárosban lakunk, van kert, macska, úgyhogy nem szólhatunk semmit, sokkal nagyobb kihívás ez annak, aki hatodik emeleten, ötven négyzetméteren csinálja végig. A bezártság alatt megpróbálok foglalkozni olyan kreatív ötletekkel, amikre korábban nem volt időm, például mesét írok, amihez Julcsi lányom rajzol, és ő is véleményezi, szóval lett egy nyolcéves impresszárióm.
Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu
