Élet-Stílus

„Ez a nagy szatyor a hálószobám, ez a konyhám, ez pedig a nappalim”

„Ma kilencezer-kétszázharminchét napja nem fogyasztok alkoholt. Az hány év szerintetek?” – kérdezi az újpesti waldorfos diákoktól Balogh Gyula, aki idejének egy részét színészkedéssel tölti, tárgyalt már Kocsis Mátéval, tüntetett is, egy élőláncban pedig csak azért nem vett részt, mert láncdohányos volt. Rendhagyó osztályfőnöki órán jártunk, ahol az övén kívül két másik hajléktalan, Csurika és Taki sorsával ismerkedtünk meg.
Korábban a témában:

Ha már annyit elértünk, hogy a fiatalok megjegyzik, nem minden hajléktalan alkoholista és büdös, nem mentünk hiába.

Az órán kapott régebbi Fedél Nélkülben találtam az egész kezdeményezést tökéletesen leképező mondatot, amit az akkor még hajléktalanként élő Csurika Mária mondott az Első kézből a hajléktalanságról előadássorozat egyik állomásán. A programot Balogh Gyula (aki egészen tavalyig huszonöt éven át volt hajléktalan) találta ki tíz éve, célja pedig az volt, hogy az otthontalan emberekről ne csak feltételezések és általánosítások alapján alakítsák ki véleményüket azok, akiknek megadatott a fűtött lakásban alvás luxusa. „Terjesztettem a Dózsa aluljáróban a Fedél Nélkült, egy ember minden nap kerülgetett. Aztán fél év után végre oda mert jönni, kiderült, hogy tanár. És vett egy újságot” – eleveníti fel az érzékenyítő program kezdetének fura történetét, majd hozzáteszi: a tanár másnap is odament, elmondta, mennyire csodálkozott, amikor látta, hogy Gyulának is van egy írása a lapban, na meg azon is meglepődött, hogy a cikk szerint a hajléktalan férfi tíz éve nem iszik alkoholt.

Pedig ő azért nem adott neki fél évig pénzt, mert biztos volt benne, hogy piára fogja költeni.

Ezután napi szinten beszélgettek, fél-egy órákat. A tanár ott állt Gyula mellett, miközben ő terjesztett. Aztán meghívta az osztályába, hogy beszéljen az életéről – így is lett, Balogh többször is elment előadást tartani az iskolába. Később a tanár és a felesége meghívta magukhoz vacsorára, Angyalföldre.

Egyszer felhívott telefonon, hogy nem mennék-e el hozzájuk szenteste. Mondom, miért ne. Azóta tízszer voltam náluk december huszonnegyedikén. Amúgy az első szentestém hajléktalanként pocsék volt. Egy szállón voltam, rajtam kívül ketten voltak a szobában, az egyik részeg volt, a másik aludt.

Az iskolai látogatások során merült fel Gyulában a gondolat, hogy ezt akár csapatban is csinálhatná. Azóta több mint tizenhatezer diáknak és felnőttnek tartottak előadást, már vidéki intézményekbe is járnak, hamarosan külföldön is átadják a tapasztalataikat.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„Megyünk majd Barcelonába, Brémába, Pozsonyba, Prágába” – magyaráz lelkesen, közben észreveszi a gumicukrokkal teli műanyag tányért, amit még reggel odakészített, és kapcsol, hogy még meg sem kínálta a vendégeket.

A saját ajándékából, ugyanis nem sokkal korábban kapta a hatvanadik születésnapjára.

Mindenki vesz egyet, Gyula pedig közben már arról mesél, mi mindent csinál a program mellett. Például színészkedik, a Cím nélkül című előadásban játszik. Nem végzett színész, és bár a középiskolában járt színjátszó körbe, egy betegség miatt már akkor sem bírta megjegyezni a szöveget. Kilenc évig volt A Város Mindenkié aktivistája, tárgyalt Kocsis Mátéval, szervezett tüntetést, élőláncot is, de abban nem vett részt, mert erős dohányos és „ha hat órán keresztül fognia kell két ember kezét, akkor nem tud dohányozni – főleg nem a Főpolgármesteri Hivatalban”.

Rendhagyó óra után rendhagyó városnézés. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

És tovább sorolja a terveket: másnap Élő könyvtárba mennek a Szimplába, ahol a magány lesz a téma. „Ki lehet kölcsönözni minket” – teszi hozzá Csurika, Gyula pedig még mindig az aktív életét taglalja: azt mondja a legaktívabb az alkoholfogyasztásban volt, „,majdnem bele is döglött”, de szerencsére az Anonim Alkoholistáknál kötött ki. Majd felteszi a kérdést:

Ma kilencezer-kétszázharminchét napja nem fogyasztok alkoholt. Az hány év szerintetek?

Érkeznek a tippek, nem jók, szabad a gazda: huszonöt. És ha abból, hogy napra pontosan tudja, mikor tette le az italt, nem derülne ki, mennyire fontos neki a józanság, hozzáteszi: nem minden hajléktalan ember ilyen aktív, mint ő, de neki van célja. „Az én célom az, hogy ne igyak alkoholt és valami hasznosat tegyek a környezetemnek.”

És ezen a ponton átadja a szót a következő előadónak.

„Rég nem volt hova hazamenni Borsodba”

Takács Attila, azaz Taki kicsit szabadkozik, hogy késett: munkából érkezett, majd játékra invitálja a közönségét: megkéri a diákokat, képzeljenek el egy hajléktalant maguk elé. Férfi vagy nő az illető? Hogy néz ki? Mit csinál? Mi van nála? A diákok válaszolnak. És kérdeznek is, elég jókat. Minden interakcióért piros pont, azaz Fedél Nélkül lap a jutalmuk, van, aki az előadások végére öt-hat újsággal üldögél. Empátiából amúgy mindenki csillagos ötös.

Az egyik kérdés arra vonatkozik, mi a leggyakoribb kiváltó oka, hogy az emberek utcára kerülnek. Taki szerint sokszor a válás a kritikus pont, főleg, ha gyermek is van a családban: a lakás nagy valószínűséggel marad a feleségé és a gyereké, a volt férj „mehet, amerre lát”. Sokan a kilencvenes években kerültek utcára: korábban munkásszállókon laktak, de a fővárosban megszűntek a nagy állami cégek, és velük együtt a munkásszállók, időközben pedig már „rég nem volt hova hazamenni Borsodba”.

Takitól megtudjuk, hogy Magyarországon a hajléktalanok nagyjából négyötöde férfi, de az utóbbi időben növekszik a nők aránya – többek között az elhelyezés nélküli kilakoltatások miatt, ami „ma Magyarországon teljesen természetes dolog lett”. Ha családot lakoltatnak ki, a gyerekeket elveszik tőlük, a férj és a feleség pedig nem tud együtt maradni, legfeljebb az utcán, hiszen nincsenek páros férőhelyek. Korábban jellemzőek voltak a kényszerkapcsolatok a hajléktalanság elkerülésére, ma már ez sem jellemző.

Takács Attila. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Aki az elmúlt években hallott (ön)kormányzati illetékeseket megszólalni a hajléktalanság kontra tél témában, biztosan találkozott az állítással, hogy „mindenkinek jut hely”, merthogy férőhely van bőven az ellátásban. Takács számokkal cáfol. Azt mondja, Magyarországon hozzávetőleg harmincötezer ember él fedél nélkül, miközben a férőhelyek száma a hajléktalanszállókban, éjjeli menedékhelyeken és a többi hasonló intézményben kicsivel több csak mint tizenegyezer. Budapesten tizenhárom-tizenötezer hajléktalan ember él (ennyit szokás egyébként országos adatként emlegetni), férőhelyből pedig hatezer-kétszáz van. Női szállóból pedig kettő. Tehát a „mindenkinek jut hely” már évekkel ezelőtt is hazugság volt.

Így aztán szerinte az életvitelszerű lakhatás tilalma után nagy bajban lennének az önkormányzatok és az állam, ha minden hajléktalan ember nagyon szabálykövető akarna lenni, mert nem tudnának velük mit kezdeni.

Ezután Takács felsorolja, milyen lakhatási lehetőségek állnak rendelkezésre.

  • Éjjeli menedékhely: egy éjszakára vonatkozó jogviszony, az ember este bemegy, kap egy ágyat, reggel távozni kell – minden cuccal együtt. Ha másnap ismét szerencséje van az illetőnek, bejut, ha nincs, nem jut be. A menedékhelyekre ugyanis jellemzően este hattól lehet bemenni, jóval előtte már kígyózó sorokban várakoznak az emberek az intézmény előtt. Ahány férőhely van, annyi delikvenst engednek be érkezési sorrendben, aztán „vége van”. Aki nem jutott be, annak igazán nagy pechje van, mondja Taki, mert aki egy helyre nem került be, a többibe sem fog, hiszen nagy valószínűséggel ott is ugyanakkor volt a beengedés. Jobb helyeken adnak „valami vacsorafélét”, ami általában egy szendvics, reggelit nem szoktak, „bár előfordult már az is”.
  • Átmeneti hajléktalanszálló: előbbinél eggyel jobb verzió, Taki az egykori munkásszállókhoz hasonlítja ezt a lehetőséget. Négy-hatágyas szobák, de 0-24-es nyitva tartás, akkor jövünk és megyünk, amikor akarunk, saját ágya van mindenkinek. Legalább hetente ágyneműcsere van, és saját zárható szekrényekbe lehet pakolni, a közös helyiségekben előfordul, hogy tévé is van. Ez viszont pénzbe kerül, havi 10-15 ezer forintot kell érte fizetni. A bérleti díj mellett megkövetelik az előtakarékosságot is, nagyjából havi ötezret kell befizetni saját számlára, és itt jön egy kis matek: Takács elmondása szerint az előtakarékosság azért van, hogy – az elképzelés szerint – az ember, miután eltölt egy bizonyos időt egy ilyen helyen, összegyűjt annyi pénzt, hogy ki tudjon menni albérletbe. Egy átmeneti szállón egyéves szerződést kötnek, ami további egy évre meghosszabbítható, tehát elméletileg két esztendőt tölthet el ott az ember – nem nehéz kiszámítani, hogy ennyi idő alatt 120 ezer forint gyűlik össze. „Nem tudom, mennyire vagytok tisztában a jelenlegi albérletárakkal, de…” – mindenki bólogat, és már nem kell semmit hozzátenni az elhangzottakhoz.

Ezeken a szállókon az ember intim szférája nulla. Egyágyas hely nincs, páros elhelyezésre szintén minimális a lehetőség, és ha valaki állatot szeretne bevinni, felejtős, holott, tudjuk, hogy sokan inkább megfagynak, de nem mondanak le a kutyájukról. És itt van még egy erős érv a laikusok „Miért nem megy szállóra, ha egyszer megtehetné?!” okoskodására: a legtöbb szálló bogarakkal fertőzött. Taki szerint a poloska a kisebbik baj: a szállók nagy részében ágyi poloska is van, aminek iszonyú a csípése, napokig vakarja az ember és ha egy megcsípi, akkor a többi nyolcvanhat is meg fogja.

  • Kiléptető lakás, avagy szobabérlők háza: Ilyenből rendkívül kevés van; a kisebb szobák tizenkét négyzetméteresek, Taki szerint huszonvalahány ezer forintért bérelhetők, a nagyobbak, amik páros elhelyezésre is alkalmasak, harmincötezerbe kerülnek havonta. Ide pályázati úton lehet bejutni, a felvételnél azt is figyelembe veszik, hány havi díjat tud az ember előre kifizetni. „Ha ketten vagytok egy helyre, és a másik többet tud, ő nyert.” Ennek a lakhatási megoldásnak viszont van egy hatalmas előnye: aki ide bekerül, akár élete végéig is maradhat, a szerződés ugyanis határozatlan idejű.

Nagy táskákban viszi az életét

Visszatérünk a gondolatkísérlethez. Hogy néz ki az általunk elképzelt hajléktalan ember? Milyen a ruhája? Koszos. Igen, előfordul az ilyesmi, mondja Takács, és rátér a tisztálkodási nehézségekre. A tisztálkodás és a mosás megoldható, bár nem könnyen. A nappali melegedők jelentős részében lehet mosni és fürödni, persze csak akkor, ha az ember bejut és van annyi kapacitás a helyen, hogy mindez beleférjen. „Nyáron ez könnyebb, akár a Dunában is el lehet intézni ezeket a dolgokat.”

Honnan ismerjük fel a hajléktalanokat, ha nem fekszenek az aluljáróban? Így szól a következő kérdés, és már mondja is valaki a jellegzetes műanyag szatyrokat.

Helyes válasz. Nagy táskákban viszi az életét. Vagy, ahogy egy hölgytagunk mondta a rendőrnek a három szatyorról: ez a nagy itt a hálószobám, ez a konyhám, ez pedig a nappalim.

Ha az embernek van fedél a feje felett, talán bele sem gondol, hogy a hajléktalansággal még olyan problémák is együtt járnak, mint a minimális ruhatár kezelése. Mit kezdjen nyáron a télikabátjával? Télen hova tegye a nyári holmijait? Taki említi a Menhely Alapítvány értékmegőrzőjét, de hozzáteszi, a többség hosszabb távra nagyjából sehová nem tudja tenni a cuccait. Igen, ezért van, hogy tavasszal még sok fedél nélkül élő embert látni nagykabátban.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

„És mit isznak? Alkoholt? Igen, előfordul” – folytatódik a szomorú játék, és Takács említ egy statisztikai adatot: a felmérések szerint a hajléktalan emberek körében arányaiban nincs több alkoholista, mint a teljes lakosság körében. A különbség, hogy aki a Blaha aluljáróban fekve iszik, azt sokan látják.És itt jön egy újabb tévhit eloszlatása: a már alkoholfüggő emberek nagy része nem azért lett hajléktalan, mert alkoholista volt, hanem azért iszik, mert hajléktalan lett.

Taki a lakhatása elvesztésekor az első elhatározások között döntött arról, hogy onnantól fogva nem iszik. „Nem mintha előtte gondom lett volna vele, de így döntöttem, van így is elég bajom, nem kell még a pia is.” Azóta is tartja a fogadalmat. Viszont abszolút megérti, hogy az ember, aki tizenöt-húsz éve kint van az utcán, és semmilyen reménye nincs a normálisabb lakhatásra, azt mondja, nem akar erre gondolni, és inkább iszik. „Nem jó megoldás, de érthető.”

Miért nem mész inkább dolgozni?

Te jó ég, hányszor kapjuk meg ezt ismeretlenektől az utcán, meséli Taki, aki ilyenkor visszakérdez, hogy holnap kezdhet-e az illetőnél, hányra menjen és hova. Az előadó szerint az utóbbi években a munkaerőhiány miatt valamivel több a lehetőség az alkalmi melókra, de még mindig az a jellemző, hogy nem szívesen alkalmazzák őket (lásd: „Persze, most felveszem, aztán két nap múlva már be se jön dolgozni!”), ha pedig mégis munkát kínálnak nekik, nem nézik ki belőlük, hogy alkalmasak esetleg másra is, mint az utcaseprés és a levélgereblyézés a parkban – holott Takács ismer kétdiplomás hajléktalant is. Nekem meg eszembe jut, hogy korábbi interjúalanyom, egy átmeneti szállón dolgozó szociális munkás ügyfelei között akadt programozó és jogi doktor is.

Ha az embernek az van a lakcímkártyáján, hogy „Budapest, XYZ. kerület, lakcím nélküli”, akkor szóba sem állnak vele, mondja Taki, előadótársai pedig hozzáteszik: ha valamelyik szállóra van bejelentve, akkor sem, mert a munkáltatók ismerik ezeket a címeket. Ezért aztán a dolgozni vágyó hajléktalan emberek többsége alkalmi munkákból, „egyéb gyűjtögetős kiegészítő dolgokból” él. Vagy lapterjesztésből.

Lyukas sátras nyaralás után Brüsszel

Taki a saját életéről még nem mesél, ehelyett Csurika Mária története jön, erős kezdéssel:

Huszonegy éve vagyok otthontalan, illetve október negyedike óta nem. A lakcímkártyámon már rendes lakcím van, nem hajléktalanszálló.

Dunaújvárosban jött világra, jó gyerekkora volt, mondja, annak ellenére, hogy csípőficammal született, ezért később kezdett el járni, majd az óvodában elesett, a jobb csípője felcsúszott, meg kellett műteni, ezért később kezdte az iskolát.

„Sajnos édesapám már akkor alkoholista volt, és azt az elvet vallotta, hogy ha kap az egyik, elveri a másikat is, így mindig kaptam én is és a bátyám is, akármelyikünk volt rossz” – meséli Csurika, már-már nevetve, mintha egy vidám sztoriban lennénk. A szülők elváltak, a gyerekek az anyjukkal maradtak, aki egy idő után nem tudta fenntartani a lakást, az apa ugyanis nem fizette a gyerektartást. Nem volt mit tenni, miután a bátyját nem akarták kivenni a szakiskolából, Csurikát küldték el dolgozni. Parkokat, temetőket gondozott, virágokat vágott, sövényt nyírt – a kollégái  pedig folyton csak azt kérdezték tőle, hogyan fog télen a 150 centijével havat lapátolni,

Addig ijesztgettek ezzel, hogy beszaladtam a Dunaferr Dunai Vasműbe szenet lapátolni. Nagy szívlapáttal, amivel szánkózni jobb lett volna. Tizenegy és fél évig szenet lapátoltam.

A csípőinek mindez „nem tett jót”, a csigolyája is szétszakadt, leszázalékolták. A munkahelyen megismerkedett későbbi férjével, a férfi gyereket akart, Csurika pedig költözést: elmenni Dunaújvárosból. Végül férjhez ment, vállalati kölcsönből lakást vettek, megszületett a kisfia, három nappal később a férje elhagyta. Csurika hazaköltözött a gyerekkel, de a férj néha feltűnt, elverte a gyereket, az óvodában már a gyámhatósággal fenyegetőztek, az exférj pedig a lakás felgyújtásával, úgyhogy a nő fogta a fiát, egy szatyor ruhát és elmenekült. Így lettek hajléktalanok.

Csurika azt mondja, a régebb óta hajléktalan emberek mindig támogatják a frissen utcára kerülteket, így annak idején nekik is sokat segítettek, megsúgták például, „hol esett le egy lakat a pincéről”. Játszótereken aludtak, gyermek- és anyaotthonba kerültek. „Kábé ennek a teremnek a felében voltunk, tizennyolc gyerek, tizenhat-hét anyuka, nem volt egyszerű.”

Csurika és Takács Attila. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Reggel mindig el kellett hagyni az otthont, így futott bele – szó szerint – a bátyjába, akiről kiderült, hogy Pesten él, az ő barátja segített abban, hogy Csurika kipróbálja a Fedél Nélkül terjesztését. Ez huszonegy éve volt. Azóta A Város Mindenkié csoport tagjaként sok országba eljutott, Brüsszelben a magyar nők helyzetéről beszélt, de volt Szlovéniában, Csehországban, Szlovákiában, Németországban és Romániában is.

Sok-sok helyen jártam, amióta hajléktalan lettem. Előtte talán egyszer jutottunk el édesanyámékkal Balatonra, akkor is lyukas volt a sátrunk, az egyhetes nyaralás ötödik napján már elázott mindenünk.

Soha nem volt káros szenvedélye, a lapból félretett pénzből sokszor albérletbe tudott menni. Megtanult mobiltelefont szerelni, nemrég pedig elhelyezkedett takarítóként, már három munkahelyen dolgozik, ráadásul október óta az Utcáról Lakásba Egyesület pályázata jóvoltából sikerült lakáshoz jutnia albérlőként.

Hajóról a padra

„Tök jó életem volt” – ezekkel a szavakkal kezdődik Taki története, aki normális családba született, normális keresetű szülőkkel. A nyarakat a Római-parton töltötte, rengeteget evezett, vízitúrázott. Szakközépben érettségizett, kapott egy szakmát (növényolaj és háztartási vegyianyaggyártó), megvolt a helye, hogy melyik laborban kell majd dolgoznia.

„Elindultam a gyárba, el is jutottam a kapuig, de belegondoltam, hogy évekig minden hétköznap ugyanakkor ugyanazt fogom csinálni, hát, ezt nem nekem találták ki.” Úgyhogy felszállt az első villamosra, kiment Újpestre a MAHART folyamhajózás központjába, csókolom, matróz kell-e, mondták, kell, de tudok-e úszni, mondom, igen, bár úgy tudtam, van hajó. Így lett Takács Attilából matróz.

Ez még az átkosban volt, akkor még volt NSZK és volt Szovjetunió, ami a kettő között volt a Duna partján, azt mind végigjártam. Azért fizettek, nem is rosszul, hogy bejárjam fél Európát.

Megismerkedett egy lánnyal, elvette, jött a gyerek, Attila úgy döntött, ideje lehorgonyozni, abbahagyta a hajózást. Később elvált, lett egy élettársa, annak a történetnek is vége lett. Örökölt egy tanyát Esztergom környékén, szovjet katonákkal bizniszelt, elég jól ment a bolt. Egészen a rendszerváltásig. „Ebben az országban én voltam az egyetlen, aki sajnálta, hogy kimentek az oroszok” – viccel, majd rátér az újabb fordulópontra: a ’90-es évek elején kezdő vállalkozásokba szállt be pénzzel, jól ment az üzlet, aztán egyszer csak baromi szerelmes lett.

De amikor a rózsaszín köd ereszkedik az agyadra, olyan. Amikor van ő, és semmi más nincs. És neki a holdat, a csillagokat, a mindent.

Szíve választottja egy pici önkormányzati lakásban élt, Attila úgy gondolta, álmai nője nem élhet egy kis lyukban, azonnal vett neki lakást, kocsit, közben minden pénzét beletolta két vállalkozásba, amik úgy néztek ki, nagyon gyorsan nagyon sok pénzt hozhatnak. Ehelyett másfél hónap múlva nulla forint volt a bankszámláján, az albérletéből kirakták, így lett hajléktalan 2007 nyarán.

Érdekes volt az első pár nap. Előző este még ágyban aludtam, aztán már egy padon. Fogalmam sem volt, mit kell csinálni.

Második vagy harmadik reggelen a szomszéd padon is ébredezett egy hajléktalan srác, neki reggelije volt, Attilának cigije, osztoztak. Majd a férfi bevitte a Menhely Alapítványhoz, így Taki nemsokára már a Fedél Nélkült terjesztette, később a szerkesztőségi munkába is becsatlakozott. Volt szívességi lakáshasználó, aludt hajléktalanszállón, majd bekerült egy művészeti központba, hangtechnikus lett, online rádiókat csináltak. 2010 óta dolgozik a központban, ott is lakik, egy szobát bérel. Azt mondja, hatalmas lakása van, mert a szobájához képest a folyosó másik végén van a vécé, és egy emelettel lejjebb a zuhanyzó. Szereti a helyet, számos ismerőse, barátja van, programokban vesz részt.

Takács Attila. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Nincs semmilyen iratotok, nincs egy vasatok sem, december van, nagyon hideg, és nincs hova mennetek

– vázolja fel Taki a nem annyira földtől elrugaszkodott alaphelyzetet. Az előadások után ugyanis ismét játék következik, ám ezúttal mindenkiből aktív résztvevő lesz: a diákok hajléktalan embereket alakítva a legkülönbözőbb utcai szituációkban próbálhatják ki magukat.

A játékosok dobnak a kockával, lépnek az A4-es papírokból kialakított mezőkön, és jön a problémamegoldás:

  • infót kell szerezni egy másik hajléktalan embertől,
  • be kell menni egy szállóra,
  • pénzt kell szerezni,
  • meg kell győzni a köztereseket,
  • el kell jutni vécére a McDonald’s-ban.

Ez utóbbi talán a legnehezebb mind közül – Gyulától tudjuk, hogy Budapesten nyolcvannégy nyilvános vécé van, ebből tizenkettő ingyenes. Párizsban a nyilvános vécék száma ötszáz.

A gyerekek okosan és nagy adag empátiával kérdeznek és cselekednek az érzékenyítő játékban, amit életében egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia. A diákok Csurikáék segítségével minden szimulált utcai helyzetből ügyesen kivágják magukat – soha ne legyen szükségük rá, hogy élesben is ki kelljen próbálniuk.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.