Kővári Dávid egy nap alatt ötszáz kilométert legyűrve hét különböző országban fordult meg, barátnője, Tóth Maja feleakkora távolság megtételével ötben. Dávid Lengyelországból indult, Csehország érintésével átkerekezett Szlovákián, majd egy ausztriai kitérő után Magyarországon, hogy aztán Szlovénia közbeiktatásával érkezzen meg a horvátországi célállomásig. Maja ugyanennek az útnak a második szakaszát tette meg, Szlovákiai indulással. Dávid két éve, Maja tavaly teljesítette a távot, de interjúnk apropója az, hogy világrekordjukat csak nemrégiben ismerte el a Guinness.
Ahogy végignézek magamon, meg annak a budai kávézónak a vendégein, ahol éppen beszélgetünk, kijelentésének második felével kapcsolatban azért erős kételyek fogalmazódnak meg bennem. De ahogy jobban belegondolok, elismerem: attól, hogy én fényévekre vagyok tőle, azért profi sportolónak sem kell lenni egy ilyen teljesítményhez.
Dávid világrekordjában a logisztikai tervezésnek nagyobb szerepe van, mint a fizikai teljesítésnek. Meg kellett találnia azt a lehető legtöbb országot érintő útvonalat, amit még teljesíteni tud, és ami túlszárnyalja az előző rekordert, azt a német férfit, aki 2016-ban Olaszországból indult, majd Svájcon, Liechtensteinen, Ausztrián és Németországon át eljutott Franciaországba, vagyis hat különböző országban járt.
Az egész úgy kezdődött, hogy Dávid egy egyetemi órán ült és rájött, akkori élete monotonná vált. Főállásban, teljes munkaidőben dolgozott, mellette nappalin végzett egy vezetés és szervezés mesterszakot. Azt érezte, az egyetem nem ad neki megfelelő kihívást, és a diplomája sem érne annyit, amennyi időt és energiát a megszerzésébe kellene fektetni. Másrészt ki akart szakadni a napi rutinból, és belekezdeni valami olyasmibe, amit szeret csinálni, és amire ha lehet, még büszkévé is teszi.
„Rengeteg sportot kipróbáltam, de kerékpár volt az, amelyikben úgy éreztem, hogy valamit megtaláltam. Csakhogy a szüleim nem nagyon engedtek biciklizni, mert nagyon féltettek. Az első komolyabb bringámat csak az után vehettem meg magamnak, hogy elkezdtem dolgozni. Akkor viszont rögtön az első fizetésemet arra a biciklire költöttem, amivel a világrekordot teljesítettem. Aztán amikor jött az a bizonyos motivációs bumm az egyetemen, elkezdtem keresgélni bringás rekordokat, amiket esetleg képes lehetek megdönteni. Amikor rátaláltam a huszonnégy óra alatt érintett legtöbb ország kategóriára, rögtön éreztem, hogy ez lehet a nekem való. Láttam, hogy egyéniben hat, csapatban viszont hét ország a rekord, ezért kíváncsiságból megnéztem, merre mentek a csapatrekorderek. Rájöttem, hogy azt az útvonalat egyedül is meg tudom csinálni.”
Az út pontos megtervezése és a rekordkísérlet megszervezése legalább ugyanannyi időt vett igénybe, mint a fizikai felkészülés. Dávid a Google térképén kezdte a tervezést, odafigyelve a szintemelkedésre, az utak minőségére, a várható forgalomra, sőt: még az uralkodó széljárással is kalkulált. Amikor elkészült, a Street View segítségével végigment az egész útvonalon – csak ez napokat vett igénybe, vagyis többször annyi ideig tartott virtuálisan végigmenni ugyanazon az úton, mint biciklivel.
A rekordkísérlethez szükség volt egy kísérő kocsira, benne egy csapattal, akik az ételt, italt viszik, és huszonnégy órán át lesik minden kérését. Szükség volt legalább annyi pótalkatrészre, amennyiből akár egy második biciklit is össze lehetett volna rakni, nehogy valamilyen műszaki hiba szóljon közbe. Mivel mindezt egyedül nehezen tudta volna finanszírozni, Dávid támogatókat keresett. Amikor a cégekkel tárgyalt, az volt az aduásza, hogy
„Ennek is alaposan utánanéztem. Ha valaki az én útvonalamat szeretné kibővíteni még egy országgal, az ötszáz után még közel kétszázharminc kilométert kellene teljesítenie a legközelebbi országig, Bosznia-Hercegovináig. Ezt huszonnégy óra alatt teljesíteni már elég húzós. Megterveztem az útvonalat, ahol elvileg meg lehetne csinálni nyolc országot, de ott már hét- vagy nyolcezer méternyi szintkülönbséggel kell számolni, nagyjából a táv felét autópályán kell megtenni, tehát lezárásra, vagy rendőri felvezetésre van szükség, és egy százkilométeres szakasz háborús övezeten megy keresztül. Ha valakit érdekel, keressen meg, szívesen segítek a szervezésben, de ott én már nem tekerek végig.”
Aki Maja rekordját döntené meg, valamivel kisebb fába vágja a fejszéjét, mert egy hatodik ország érintése nem annyival hosszabb táv, amennyi vállalhatatlan lenne. Ő maga is gondolkodik rajta, hogy egyszer esetleg belevág, de abban biztos, hogy Dávid hétországos túrája neki már sok lenne. Maja számára azonban nem is igazán az a fontos, hogy van-e egy pecsétes papírja. Azért tekerte le egyetlen nap alatt az öt országot érintő kétszázötven kilométert, hogy magának bizonyítsa, bármire képes ha igazán akarja. Az, hogy a teljesítményét még a Guinness is elismeri, már csak hab volt a tortán. Az pedig, hogy a sikeres rekordkísérlete után rögtön a születésnapját ünnepelhette, a cseresznye a habon.
„Végig az útra koncentráltam, elmerültem a tájban, és a gondolataimban, nem foglalkoztam azzal, hogy hány kilométer van már a lábaimban, és mennyi van még hátra. A huszonnégy órás időkeret az én távomon elég sok mozgásteret ad, így mindig meg tudtam állni egy picit pihenni, ha úgy éreztem, szükséges. Viszont szitáló esőben mentem, ami nemcsak azért gond, mert elég kellemetlen átázott ruhában tekerni, hanem arra is oda kellett figyelnem, hogy nehogy megcsússzak. Az elején picit megijedtem, mert ragyogó napsütésre, és hátszélre számítottam, amiből persze semmi sem lett, de hamar túltettem magam ezen. Apukám, aki mögöttem jött a kísérő kocsival, egy ponton azt mondta, hogy inkább hazavinne, mert nagyon féltett, de sikerült meggyőznöm, hogy ha már belekezdtem, akkor végigcsinálom.”
Dávid számára is az volt az egyik legnagyobb teher, hogy tudta, egyetlen lövése van. A kitűzött napon végre kellett hajtania a vállalt feladatot, vagy beletörődnie a kudarcba. Mivel beharangozta a rekordkísérletet, sokan követték az útját élő online közvetítésben, és szurkoltak neki. Azt mondja, amikor legjobban fájt a lába, az járt a fejében, hogy példát fog mutatni mások számára, így nem adhatja fel.
„Délután ötkor indultam, mert a táv nagyobb részét éjszaka akartam teljesíteni, mert akkor kisebb a forgalom, jobban lehet haladni, másrészt augusztus volt, így tartottam a hőségtől. Azért kezdtem Lengyelországban, a hegyekben, hogy a lejtőkön lefelé jövet olyan lendületet kapjak, ami végigrepít a távon. Egyetlen dologra nem számítottam, hogy Pozsony környékén fagypont körüli hőmérséklet vár rám. Akkor nagyon szenvedtem, de épp emiatt volt annyira fantasztikus érzés, hogy nagyjából háromszáz kilométer megtétele után pont akkor érkeztem meg Magyarországra, amikor felkelt a nap. Egyszerre éreztem azt, hogy egyre jobban átmelegszem, és azt, hogy otthon vagyok.”
Bár egy Guinness-világrekord nem olyan, mint egy sportverseny, mert az érmet nem rögtön, hanem lehet, csak évek múlva akasztják az ember nyakába, Maja és Dávid is azt mondja, hogy
Az érem, vagy pecsétes, cirkalmas oklevél csak emlékek, az a pillanat a fontos, amikor az embernek sikerül teljesíteni a kihívást, amit saját magának állított.
Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu
