Megosztotta történetét a világgal a lány, aki kimarta a saját szemeit

Alig több, mint hónappal ezelőtt, még láttam. Vagyis úgy kellene inkább mondanom, hogy megvolt még mindkét szemem, ez azonban nem segített abban, hogy észrevegyem, mennyire veszélyessé vált az életem.

Így kezdi a történetét Kaylee Muthart, a húszéves lány, akinek a nevét február elején ismerte meg a világ. A Dél-Karolina állam egyik kisvárosában, Andersonban élő lány kristályos metamfetamin hatása alatt annyira elveszítette az eszét, hogy pusztakézzel kitépte helyükről a saját szemeit. Kaylee március elején beszélt először nyilvánosan az esetről. A Cosmopolitannek adott interjújában úgy fogalmazott, hogy bár a külvilág sötétbe borult számára, az élete sokkal boldogabb lett.

Énkeresés

Kaylee Muthart teljesen átlagos lány volt, egészen 17 éves koráig kitűnő tanuló, a tizenegyedik évfolyam közepén mégis otthagyta az iskolát. Egyrészt, elkezdett dolgozni, mert saját autóra gyűjtött, másrészt egyre több gondja volt a szívritmus-zavarával. Sokszor hiányzott az iskolából, a jegyei romlani kezdtek. Úgy döntött, inkább kihagy egy évet, minthogy lerontsa a sokéves átlagát, így elveszítse az esélyét egy főiskolai ösztöndíjra. Gyerekkora óta tengerbiológus szeretett volna lenni, az álmait pedig nem akarta kockáztatni.

A lány a munka miatt elköltözött otthonról. Mint a korabeliek általában, társaságban ivott, és néha marihuánát is szívott. Tudta, hogy családjában gondok vannak a függőséggel, ezért soha nem akart komolyabb szerek közelébe kerülni. Aztán tavaly nyáron, amikor az egyik kollégájával füvezett, olyasmit élt át, amit soha korábban.

A világ tetején éreztem magam, és különösen közel kerültem Istenhez.

Kylee más furcsaságokat is észrevett, például elzsibbadtak az ajkai. Rövid internetes keresgélés után arra jutott, hogy a fű valószínűleg valamilyen stimulánssal, kokainnal, vagy metanfetaminnal volt felütve. Azt mondja, soha nem tekintett a marihuánára kapudrogként, mégis úgy állt ott, hogy a fűvel együtt kipróbált valamit, amit soha nem szeretett volna.

A lány úgy érezte, elárulták.

Felmondott a munkahelyén, nem akart többé a kollégájával találkozni. De az iskolába sem ment vissza, mert történt valami más is. Kezdett kiüresedni a kapcsolata a fiúval, akivel két éve voltak együtt. A hangulata padlón volt, egyre többször ivott, füvezett, és elkezdett depresszió elleni gyógyszereket szedni. Amikor végleg szakítottak a fiúval, Kylee összeomlott.

Hullámvasút

Bár közben új munkahelye lett, aminek örült, úgy érezte, a szakítással sok régi barátját is elveszítette. Magányos volt, és folyton levert. Eszébe jutott az a stimulánssal felpörgetett füves cigaretta, hogy milyen jó lenne még egyszer átélni azt a föld fölött lebegő boldogságot. Végül tavaly, augusztus végén rászánta magát, hogy az egyik kollégájával életében először kipróbálja a methet.

Majdnem három teljes napon át voltam ébren és olyan hallucinációim voltak, amikre egyáltalán nem voltam felkészülve. Amikor a tükörbe néztem, azt láttam, hogy óriási, fekete mitesszerek borítják az arcbőrömet. Vagy egy órán át nyomkodtam őket megállás nélkül, amíg vérezni kezdett az arcom.

Amikor végre kijózanodott, megnézte a videót, amit beállva készített magáról. Kiborult, mert a lány a felvételen egyáltalán nem ő volt. Aznap este egy kollégája elvitte munkahelyére, ő azonban nem mert bemenni a parkolóból a sebes arca miatt. Másnap kirúgták.

A meth okozta másnaposság miatt a lány kibírhatatlanul levert volt. Kért egy ecstasyt az egyik lakótársától, akiről tudta, hogy drogokkal üzletel. Kylee pontosan azt kapta szertől, amit várt: vidámabb, magabiztosabb lett tőle. Novemberre már majdnem minden nap bevett egy-két tablettát.

„Miközben az ecstasyn voltam, sokat tanulmányoztam a Bibliát. Sok dolgot nem értettem, ezért meggyőztem magam, hogy csak a meth hozhatja közelebb hozzám Istent” – mondta.

Őrület

Kylee hálaadás, vagyis november harmadik csütörtöke után, amikor mindennél magányosabbnak érezte magát, újra methet szívott az egyik lakótársával. A horrorhallucinációk elmaradtak, így ezután bátrabban nyúlt a droghoz. Hamarosan már rendszeresen szívta orrba, vagy szúrta a vénájába az anyagot, amilyen gyakran csak tehette, akár a barátaival, akár egyedül.

Néha megpróbált leállni. Néhány alkalommal egy-egy adaggal a zsebében mászkált egész nap, hogy bizonyítsa magának, ura a sorsának, a drog szolgálja őt, nem pedig fordítva. A kábítószer azonban mindannyiszor erősebb volt nála.

Anyukám észrevette, hogy mentális, és drogproblémákkal küzdök. Később mesélte csak el, mennyire tehetetlennek és kétségbeesettnek érezte magát. Tudta, nem lehet meggyőzni arról, hogy elmenjek egy rehabra, vagy a pszichiátriára, mert nem láttam be, hogy veszélyben vagyok. Annak ellenére, hogy amióta elköltöztem tőle, nem volt otthonom, mindig másoknál laktam, úgy éreztem, tökéletesen kézben tartom az életemet. Őt inkább kerültem, hogy ne kellejen ilyesmikről beszélnem.

Februárra Kylee anyjának mégis sikerült megtörnie a jeget. Negyedikén a lánya leült vele beszélgetni, aminek a végén megígérte, hogy a következő héten elmegy egy drogrehabilitációs intézménybe. Mindent elrendeztek, neki csak be kellett feküdnie. Később tudta meg, anyja annyira elszánt volt, hogy titokban felvette az utolsó beszélgetésüket. Ha másképp nem megy, bíróságon harcolja a lánya kényszer gyógykezelését azzal, hogy bemutatja, Kylee olyanokat mond, hogy ez a világ a gonosz földje, ahol nem érdemes élni.

A beszélgetés után a lány elment a dealeréhez. Bár egy barátja próbálta megállítani, február ötödikén este nagyobb adag methet adott be magának, mint előtte bármikor. Kylee emlékei nagyon zavarosak, durva hallucinációi voltak. Töredezett részletekből és a tanúk beszámolóiból rakta össze, hogy mi történhetett azon a szörnyű napon, amikor megvakította magát.

Megváltás

„Február hatodikán, reggel még mindig be voltam állva. Azt gondoltam, a barátom, akivel együtt lőttük be magunkat, elment a templomba. Meg akartam keresni, a vasúti sínek mentén kóvályogtam. Bár délelőtt fél tizenegy múlt, minden sötét volt, és elmosódott, kivéve egy lámpaoszlopot, aminek a tetején egy fehér madár fészkelt.

Tudtam, ez egy jel, ami arra utal, hogy valakinek valamiféle áldozatot kell hoznia, hogy megmentse a világot. Tudtam, hogy ez az ember én vagyok. Tudtam, hogy hirtelen minden véget ér, és mindenki meghal, ha nem tépem ki a saját szemeimet. Nem tudom hogyan jutottam erre a következtetésre, de szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ez az egyetlen helyes, és racionális dolog, amit tehetek.

Letérdeltem, és imádkozni kezdtem. Azt kérdeztem Istentől, miért pont én, miért kell nekem megtennem ezt. Egy autó állt meg mellettem. Az egyik lakótársam szólt ki belőle, akinek bibliai neve van. Megkérdezte van-e nálam kulcs, mert véletlenül kizárta magát a házból. Ez volt a következő jel. A kulcs. Az én áldozatom a világ megmentésének kulcsa.

Ekkor a hüvelyk, illetve a mutató és középső ujjaimmal mélyen a szemeimbe nyúltam. Megfogtam mindkét szemgolyómat, majd addig tekertem és húztam őket, amíg ki nem pattantak a helyükről. Hatalmas szenvedés volt, a legnehezebb dolog, amit valaha tettem. Már nem láttam, nem tudom, véreztem-e, de az biztos, hogy a drog durván tompította a fájdalmat. Ha az a pap nem hallja meg, amint az üvöltöm, hogy látni akarom a fényt, biztosan megpróbáltam volna a szemüregeimen keresztül az agyamba marni.

A pap később elmesélte, hogy amikor megtalált, a szemgolyóimat a kezeimben fogtam, és bár szétnyomtam őket, azok még mindig nem váltak el teljesen a koponyámtól. Imádkoztam, és éreztem, amint egyre többen gyűlnek körém. A pap mellett még vagy hét-nyolc ember próbált lefogni. Olyan erősen küzdöttem a szorításuk ellen, hogy a csuklóim még hetek múlva is fájtak. Aztán megérkeztek a mentők, és egy nagy adag ketaminnal kiütöttek.

A helyi kórházba szállítottak, ahonnan aztán mentőhelikopterrel vittek tovább. Miközben mindez lezajlott, anyám útban volt a bíróságra, hogy kérvényezze a kényszer gyógykezelésemet. Nem tudhatta, hogy már elkésett.”

Eszmélet

Kylee két nap múlva tért magához. A műtőben eltávolították a szemüregeiből azt, ami szemeiből megmaradt, hogy megőrizzék a látóidegeket, és megelőzzék a fertőzést. Teljesen kába volt a nyugtatóktól és saját magának beadott drog maradványaitól, de emlékezett arra, ami történt, tudta miért van tökéletes sötétségben. Tudta, hogy vak.

„Aztán megéreztem, hogy anyukám ott van mellettem, és rögtön tudtam, hogy most már minden rendben lesz.”

A lány még egy hétig volt kórházban. Amikor megkérdezte a látogatóba érkező barátitól, hogy néz ki a szemei nélkül, ők vonakodva válaszoltak. Elmesélték, hogy ott, ahol korábban az átható kék szemei voltak, most vörös csomók látszanak (a szemüregbe türemkedő izom), a közepükön egy-egy fehér ponttal (a látóideg végződése).

Kylee hamarosan protézist kap majd, ami eltakarja mindezt, de a látását nem kapja vissza.

Egy hónapon át rettenetes fejfájások törtek rá, amik a szemüregeiből, vagy a halántékából indultak ki, Kylee mégis következetesen visszautasította az erős fájdalomcsillapítókat. Megfogadta, hogy távol tartja magát mindenféle drogtól. Szerencséjére nem voltak komolyabb elvonási tünetei, amik megnehezíthették volna, hogy tartsa magát az elhatározásához.

Egy hét után Kylee átkerült egy pszichiátriai klinikára, ahol bipoláris személyiségzavarral diagnosztizálták. Ez nem csak azt magyarázta meg, hogy miért váltakoznak az életében, látszólag minden különösebb ok nélkül a boldog, és a teljesen depressziós időszakok. Az is kiderült, hogy a drogok, és a betegsége felerősítették egymás hatását, ezért érezte magát annyira mélyen a hullámvölgyekben, és világ tetején a pozitív időszakokban.

A lány lítiumot kapott, ami segít kordában tartani a hangulatát, illetve egy antidepresszánst. A kezelése közben pedig elkezdett megbarátkozni az új valóságával. Azt mondja, tudja, hogy furán hangzik, de boldogabbnak érzi magát, mint valaha. Úgy érzi, a megvakulására volt szükség ahhoz, hogy az élete visszazökkenjen a helyes vágányra.

Kylee március elején ment haza az édesanyjával. Tanulgatja, hogy élhet vakként is önállóan. Az anyja egyelőre nem engedi, hogy a lépcsőkön is egyedül közlekedjen, de egyébként nagyon támogató a lánya felépülésében. Fizikoterápiára jár, és profiktól tanulja, hogyan kell fehér bottal közlekedni. Egy online platformon pedig adományokat gyűjt, hogy vehessen magának egy vakvezető kutyát.

Kylee próbál visszatérni azokhoz a dolgokhoz, amik korábban örömet okoztak neki. Leporolta a gitárját, és a zongorát is. A látása nélkül nehezen megy neki a játék, de optimista. Olyannyira, hogy szeretné valóra váltani a legrégibb álmát is.

Vissza akarok menni az iskolába, hogy tengerbiológus lehessek. Bár vak vagyok, azért még merülhetek, hogy érezzem a víz nyomását, a mélységet.

Kiemelt kép: Kaylee Muthart / Facebook