Egy kis faluból származom és a párom is vidéki, mégis teljesen máshogy gondolkodik, mint én. Nálunk mindenki korán férjhez ment, korán vállalt gyereket, és én is korábban szerettem volna, de az élet és a munka közbeszólt. 26 éves leszek idén nyáron, és nagyon szeretném már a lánykérést, mivel fiatalabb már nem leszek, 30 éves korom előtt mindenképp babát szeretnék, és ha jobban megnézem, azért elég hamar itt van! A páromnak, aki 25 éves, akinek 4 együtt töltött év után még fogalma nincs arról, hogy megkéri-e a kezem, vagy mikor akarja, és azt gondolja, siettetem. Lehet, hogy néha túlzásba is esek, de az idő megy! Ráadásul ott van a családja, akik pedig ugyanúgy ebben nőttek fel, hogy fiatalon házasodtak, gyereket szültek, de még az eltelt idő alatt egyszer sem kérdezték meg, hogy mik a közös terveink vagy céljaink. Sőt, időnként, azt érzem, ők azt szeretnék, ha hazaköltözne és otthon maradna.
De nem csak én tapasztalom ezt, hanem az összes ismerősöm erre panaszkodik: nem akarják eljegyezni X év után, babáról hallani sem akarnak a pasik. Én értem, hogy tolódik ki ez a dolog, de mi van velünk, akik nem 35 évesen akarunk gyereket szülni, és férjhez menni? A mai huszonéves fiúk ennyire éretlenek? Szerintem ez a normális. Vagy én vagyok teljesen hülye?
A levelet Diána álnevű olvasónktól kaptuk, aki meg akarja tudni, igaza van-e vagy sem abban, hogy a korosztályában lévő pasik nagy általánosságban nem szeretnének családot és gyereket vállalni még. Társadalmi helyzetet is leír egyúttal a párkapcsolati gondjával, de nem lehet ennyire általánosítani, hiszen bőven vannak ma is olyan budapesti huszonéves fiúk, akik házasodnak és családot alapítanak. A probléma nem egyedi, ez tény, mégis az egyéni szempontokból kellene közelíteni az okos megoldáshoz.
Mit lehet tenni?
A kérdés az, hogy mi tekinthető normálisnak, kinek van igaza, rosszul gondolkodik-e a kedves olvasó a jövőjét illetően. A válasz röviden az, hogy a kérdésre, mi a normális, nem lehet ennyire egyszerűen válaszolni. Az a normális, ha a párkapcsolatban vannak közös célok, ha van közös jövőkép. Ha az egyik fél családot és gyereket szeretne, de a másik ezt nem érzi, vagy nem azzal a partnerrel érzi, akivel felébred és lefekszik, akkor előbb vagy utóbb konfliktushelyzet lesz kettejük közt. A másik fél érezheti azt is, hogy még a karrierjével foglalkozna, vagy inkább körbeutazná a világot, mielőtt lekötné magát teljesen és elköteleződne. Ez utóbbi kifejezésen van a hangsúly, ugyanis sokaknak a biztos elköteleződést jelenti a lánykérés és a házasság. Ezek komoly döntések, amiket megfontoltan, önmagunkat elemezve hozunk meg.
A kezdeti szenvedélyes-szerelmi rózsaszín ködös időszak után szembenézünk egymás hibáival, rálátunk arra, kinek mi a célja az életben, és egészen másképpen vizsgáljuk a párkapcsolatot. Ilyenkor felmerülhet a kérdést, elfogadjuk-e egymást olyannak, amilyenek vagyunk, minden hibánkkal együtt vagy sem. A közös jövőkép hiánya, az egymástól teljesen eltérő jövőkép nem mutat túl sok jót, de ezen is lehet csiszolni: az olvasó 30 éves korára szeretne családot alapítani, lehetséges, hogy a partnere 2 év múlva örömmel vág bele a családalapításba, de most még nem tart ott, hogy gondolkodjon ezen. Addig is a közös érdeklődés, a pillanatok megélése, a minél több közös élmény átélése lehet a cél, nem pedig a kitartó faggatás a jövőről és a lánykérésről.
Az olvasó leírja a családi körülményeket, emiatt is célszerű lenne feltenni a kérdést, hogy ő maga is szeretné a gyerekvállalást és a saját család alapítását? Vagy követni szeretné a családban látott mintát, és kvázi meg akar felelni a szülői, nagyszülői elvárásoknak? Az anyóssal és apóssal kapcsolatos kérdésekben érthetően csak ők tudják megmondani, miért nem tették még fel a kérdést a fiuknak a jövőről, bár ha még csak 25 éves a fiú, és négy éve vannak együtt, elképzelhető, hogy úgy vélik, a fiuk személyiségénél fogva éretlen az ilyen komoly döntésekhez – de ez természetesen csak egy tipp egy lehetséges nézőpontról.
A hosszú távú intim párkapcsolatoknak több szakasza van, és ezekhez hozzátartozik az is, ha hanyatlik, ha kétségeink vannak egymásban. Általában az elkötelezettebb fél, mi, nők vagyunk azok, akik hamarabb észleljük a hiányosságokat, érzelmileg, lelki síkon a kutatások szerint érzékenyebben reagálunk a párkapcsolati problémákra. Az elégedettség kérdése különösen akkor merül fel komolyan, ha valamelyik fél úgy érzi, nem jó irányba tart a kapcsolata, a házassága. Ez nem jelenti azt, hogy vége is kell, hogy legyen, hogy nincs jövője, egyszerűen csak annyit jelent, hogy érdemes végiggondolni, képesek vagyunk-e elfogadni egymást a hibákkal együtt, hogy meg tudjuk-e élni a pillanatokat egymással, hogy az egymás felé fordulás, az őszinte érdeklődés (amik ugye a párkapcsolat elején ott voltak) évek múlva is megvan-e bennünk a másik fél felé. Ha igen, akkor kétkedésre semmi ok, a családalapítás is sorra kerül, akkor, amikor mindkettejük számára egyformán fontossá válik.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: Besenyei Violetta
