A cikk ötlete úgy született, hogy egy kollégám (nevezzük Lászlónak, a teljes nevét és fotóját lásd fentebb) és én egyre gyakrabban beszélgettünk arról, hogy épp milyen rejtélyes betegség kínoz bennünket. Túlzás nélkül állítható, hogy kommunikációnk az ultrahang-leletekkel és az aktuális fehérvérsejt-számokkal kapcsolatos információ átadására korlátozódott.
Mindkettőnknek vannak valós egészségügyi problémái, néha produkálunk is tüneteket, de ami leginkább jellemző:
A legfrissebb rossz híreket az interneten osztjuk meg egymással és közvetlen kollégáinkkal, ezeket a cikkben elhelyezett – teljesen valós – chateléseink formájában most ön is elolvashatja (elnézést a rettenetes fekete humor miatt, ez valószínűleg önvédelmi mechanizmus nálunk).
Éreztük, hogy ez így nem mehet tovább, utána kell járnunk ennek a hipochondria témának, és akkor már megosztjuk az olvasókkal is, hogy mire jutottunk – hátha valaki hasonló cipőben jár.
A lepratúlélő vallomása (Tamás sztorija)
Kezdem magammal: Tamás vagyok, hipochonder. Legalábbis azt hiszem. Mint említettem, ez a cikk részben azért is született meg, hogy kiderítsem.
Az első emlékem a képzelt betegségekről 6-7 éves koromra tehető, amikor egy barátom egy történelmi film megtekintése után mesélt nekem a leprásokról. Hosszan, részletesen. Hogy szerencsétleneknek leesnek a végtagjaik. Másnap az iskolában tudatosult bennem, hogy leprás vagyok, miután izéket fedeztem fel a kézfejem bőrén. Azóta tudom, hogy a bőröm ráncai voltak, amik azóta is ott vannak — csak úgy, mint az emberek 99 százalékának, viszont én akkor vizsgáltam meg először közelről a kezem hámszerkezetét, és 100 százalék bizonyossággal megállapítottam a szörnyű diagnózist.
Azóta eltelt több mint 35 év és a kezem még mindig megvan, viszont továbbra is rengetegszer fedezek fel magamon szörnyű kórokat. Eleinte önvizsgálathoz (kitapogatás) folyamodtam, vagy próbáltam az interneten keresgélni, a vége mindig az lett, hogy megállapítottam valamilyen ráktípust. Az nyilván szóba sem jöhetett, hogy orvoshoz menjek, mert nem akartam szembesülni a rossz hírrel. Azóta már nem is merek magamon dudort keresgélni, mert úgyis van, és borzasztó lesz, ha kitapintom, és a neten se nézek utána, mert ki fog borítani, amit találok.
Amint már említettem, vannak valós – valódi orvosok által talált – egészségügyi problémáim is, vérnyomástól a pajzsmirigyig, mind-mind lelki eredetű természetesen. Na, de nem is untatok senkit a bajaimmal (eléggé fáj amúgy is a fejem), inkább következzék László története.
„Rákaptam a webbetegre és a házipatikára” (Laci sztorija)
Ebben a tekintetben Tomi tökéletes ellentéte vagyok, én ugyanis soha nem törődtem igazán a vélt vagy valós betegségeimmel. Gyerekként szinte egyáltalán nem érdekelt, hogy mi bajom van, és ez később sem változott. Még fiatal felnőttként sem voltam hajlandó orvoshoz menni, mindent megpróbáltam kifeküdni gyógyszerek és orvosok nélkül.
A komolyabb, mindennapjaimat nagyban befolyásoló tünetek miatt sem aggódtam, úgy voltam vele, hogy úgysincs nagy baj, akkor minek menjek orvoshoz. Ennek a sérthetetlenségnek aztán egy tüdőembólia vetett véget, amit nem én, hanem apám kapott. Ő végül csodával határos módon túlélte, ahogy a család is.
Ebben az időszakban kaptam rá a Webbetegre és a Házipatikára, amik olyanok voltak, mint a drogok. Ideig-óráig kielégülést nyújtottak, de aztán a diagnózis okozta nyugalom és magabiztosság elmúlt, és utána csak a tünetek maradtak meg én, meg a kiütések és az izomgörcsök, amik lehetnek akár tetániás reakciók is, ugyanis a napokban megvágtam a kezem a városban egy törött üveggel. Ebben az állapotban hetek alatt leépültem, így haza is kellett költöznöm, ahol azóta orvosi vizsgálatokra járok. A sorozatos vérvételekből kiderült, hogy tényleg gyulladás van a szervezetemben, amit okozhat kismillió dolog, mint például a krónikus mandulagyulladás, amivel korábban félévente küzdöttem, de én kiválasztottam magamnak inkább a leukémiát és azóta aszerint élek, hogy fél évnél több már nincs hátra.
Mi a hipochondria?
Bár eddig talán úgy tűnhetett, eszünkben sincs elviccelni, sem bagatellizálni ezt a komoly témát. Csak megismerni és megismertetni.
A hipochondria pszichés zavar, folytonos félelem súlyos, fel nem ismert betegségektől. Maga a hipochondria is betegség, hiszen megnehezítheti az ember életét: egyre több időt töltünk aggodalmaskodással, minden gondolatunk akörül forog, hogy mi lesz, ha betegek leszünk.
A mentális betegségek hivatalos listája szerint akkor beszélhetünk hipochondriáról, ha a beteg legalább hat hónapig súlyos rettegésben él az egészségi állapota miatt, miközben orvosilag bizonyítható, hogy semmilyen valós szervi baj nem áll a háttérben.
A hipochonder (vagy hipochondriás) kényszeresen foglalkozik saját egészségi állapotával, megszállottan keresi a szervezetében az elváltozásokat, néha halálfélelemmel is küzd. A feltételezett betegségek szomatikus tüneteit rendszerint (pszichésen) észleli is magán, épp ezért ez az egész nem is emlegethető egy napon a szimulálással. A hipochondria súlyos esetekben a psziché egyéb kóros zavaraival, például paranoiával párosulhat.
Mitől alakulhat ki?
Egyes elméletek szerint a hipochondria a lelki hárítás egyik megnyilvánulási formája, amivel a beteg igyekszik elkerülni a magánéleti, munkahelyi problémák megoldását. Dr. Csernus Imre Videoklinika c. sorozatában azt mondja, a hipochondria valójában egy tünet, amelynek okai vannak és ha ezekre az okokra rájövünk, lehet, hogy a betegség is megszűnik. A pszichiáter felsorol néhány ilyet:
- nem tudom elfogadni azt, hogy emberből vagyok, tehát meg fogok halni,
- nem tudom elfogadni, hogy tele vagyok jóval, rosszal, önző vagyok, átgázolhatok másokon,
- az is simán előfordulhat, hogy valaki azért fél, hogy beteg lesz, mert megtalálta azt a hivatást, életformát, pozíciót az életében, amiben jól érzi magát, de még nem teljesedett ki benne, és tudja, hogy még szüksége lenne időre. Vagy pont hogy nem talált rá erre, és azon aggodalmaskodik, hogy talán soha nem is fog.
Találtunk több olyan forrást is, amely szerint a hipochondria esetenként a gyerekkorra vezethető vissza, a szülők túlféltő magatartására, ami miatt a gyermekben az a tévképzet alakul ki, hogy a világ őrült veszélyes hely, és felnőttként is úgy érzi, az a legbiztosabb, ha kis sem lép az utcára. Ami viszont biztos:
Korábban sem gyógyszerrel, sem pszichoterápiás módszerekkel nem lehetett gyógyítani, ma már pszichoterápiával és kognitív viselkedésterápiás eljárásokkal is kezelik.
Ha távcsővel néznék és feltűnne, az már baj
Simon Zoltán pszichológust kérdeztük meg a tapasztalatairól, egészen pontosan arról, hogy találkozik-e a praxisában hipochonderekkel. A szakember szerint nem ritka esetről van szó, de általában nem konkrétan ezzel a panasszal keresik fel:
Úgy még nem jött hozzám senki, hogy hipochondriás, ez inkább «mellesleg» merül fel. Mondhatjuk úgy is, hogy szinte mindenkinek vannak ilyen időszakai. Ez egy darabig egészséges működésmód, hiszen ha úgy érezzük, hogy van valamilyen bajunk, akkor természetes, hogy félünk ettől.
A dolog onnantól problémás, ha már az ember életvitelére is hatással van.
Ha az embert valaki távolról figyelné távcsővel, és úgy is észrevenné, hogy hipochondriás, akkor az már komoly gond. Tehát akkor, ha már a tettein is látszódik.
A hipochondriás ember kevesebbet mozdul ki a lakásból, bizonyos helyekre nem megy el, és az állapot fóbiákkal is társulhat – olyanokkal, mint a félelem a bekoszolódástól, vagy bizonyos emberekkel való érintkezéstől. Ha valaki folyamatosan szorong, ha ez az egész egy nagy belső küzdelem számára, ott már súlyos esetről beszélhetünk.
Adunk egy formát a szorongásnak
Simon úgy látja, ahány pszichoterápiás irányzat, annyi – vagy inkább ötször annyi – válasz van a kérdésre, hogy mitől alakul ki ez az állapot. Tapasztalata szerint ritka, hogy a hipochondria konkrét múltbeli eseményből származtatható — ami sokkal gyakoribb, hogy ez egyfajta áttételi működésmód, ahol a viszonyulás tárgyát megváltoztatjuk. Ne aggódjon az olvasó, mi sem értettük, mit jelent ez, íme a szakember magyarázata:
Ha van valami az életünkben, amitől félünk, de az a valami megfoghatatlan, akkor ennek a szorongásnak adunk egy formát. Például, hogy a ráktól félünk – ami máris nagyon is konkrét félelem.
A hipochondria kéz a kézben jár a magas szorongásszinttel: ha például valakiben van egy perfekcionista hajlam (tökéletességre való törekvés), vagy állandóan azon rágódik, elég jól menedzseli-e az életét, esetleg állandó bűntudattal él, akkor sokkal esélyesebb, hogy hipochonder lesz.
Mindenkinek, aki valami szokatlant tapasztal az egészségügyi állapotában, eszébe jut a kérdés: nincs valami bajom? Van, aki ezen pár perc alatt túl tud lépni, de olyan is van, akiből ez a helyzet heves érzelmi reakciót vált ki. Ha például állandóan azon szokott rágódni, hogy rosszul éli az életét, akkor ilyenkor arra gondolhat: tessék, itt a következmény!
A pszichoterápia során ilyenkor létrejön egyfajta közös gondolkodás, ami addig tart, amíg a szakember és a páciens nem talál egy olyan magyarázatot, ami elég “minőséginek” tűnik, azaz amiben a páciens tud hinni. Ha sikerül a háttérben megbúvó okot megtalálni, gyakran a hipochondria is enyhül, vagy akár el is tűnik.
A kezeléseken túl a szakember szerint a radikális életmódváltás, egy nagyobb utazás, új környezetbe való kerülés is sokat segíthet: ha az ember jobban érzi magát a bőrében, már az is jelentős javulást hozhat.
Nem állíthatunk elő rákot
Sokan attól is félnek, hogy annyira rágörcsölnek egy betegségtől való félelemre, hogy már maga ez a szorongás kiváltja a kór megjelenését.
A szakember szerint érdemes különbséget tenni a betegségek között: rákot például nem tudunk magunknak kreálni, akármennyit gondolunk arra, hogy daganatunk van. Viszont például gyomorfekélyt ügyesen elő tudunk hívni, ha sokat szorongunk, és non-stop azon őrlődünk, hogy csak nehogy gyomorfekélyünk legyen. A pszichológus elmondta, hogy hasonló a szituáció a pánikbetegségnél, amikor az ember hirtelen attól kezd félni, hogy szívrohamot fog kapni.
A pánikbeteg ilyenkor elkezd magán érezni tüneteket, hevesebb lesz a szívverése, és máris beindul az öngerjesztő spirál: még jobban izgul, már izzad is, szapora a légzése, még gyorsabban ver a szíve, hiperventillál – és így tovább.
Felmerült bennünk, hogy az online egészségportálok megjelenése hatott-e a hipochondriában szenvedőkre: vajon súlyosbítja vagy enyhíti az állapotot, hogy otthonunkból tünetek alapján rá tudunk keresni betegségekre? Simon Zoltán szerint összességében inkább hasznos ez a lehetőség:
Ha nem tudok eleget a betegségről, sokkal könnyebb rávetíteni mindenfélét, amitől félhetek. Viszont ha az ember alaposan utánanéz, mi okozhatja a tapasztalt tüneteket, kiderülhet, hogy nem is szenved a feltételezett betegségben. A másik változat, hogy beigazolódik a gyanúja, és tényleg beteg, ez esetben viszont gyakran az optimális forgatókönyv szerint alakulnak a dolgok: az ember a valós problémával megy orvoshoz, majd pedig meggyógyul.
Kiemelt kép és gifek: Besenyei Violetta
