Mit jelent pontosan ez a díj?
Ez egy nagyon fontos elismerés. Sokan nincsenek vele tisztában, de ha az ember tudományos karrierbe kezd, hozzá kell szoknia, hogy negatív légkör veszi körül, állandóan visszautasítják. Próbálkozom pályázatokkal Magyarországon és Angliában egyaránt, de rendszerint visszadobják az anyagaimat, mert még túl fiatal vagyok, nincs elég tapasztalatom, nem publikáltam még elég tudományos cikket. Vagyis egy hierarchikus, sok szempontból elavult struktúra miatt, nem azért mert nem vagyok elég jó.
Ez a rugalmatlanság a magyar és a nemzetközi tudományos életre is jellemző?
A világon mindenhol ilyen a rendszer, ami abból a szempontból nagyon rossz, hogy az alapján ítélnek meg valakit, hogy hol, hány publikációja jelent meg és arra hányan hivatkoztak. Szerintem nem ez alapján lehet eldönteni, hogy valaki jó kutató, vagy sem. Itthon más problémák is vannak: ha valaki egy magyar egyetemről jelentkezik be egy rangosabb konferenciára előadással, valószínűleg elutasítják, teljesen függetlenül attól, hogy mennyire jó szakember. Én amikor az Imperial College-ből jelentkeztem, mindenhol tarthattam előadást.
Nemzetközi összehasonlításban ennyire rossz a magyar felsőoktatás színvonala?
Szerintem nem. Az ELTE kémia intézete, ahol én diplomáztam és doktoráltam, bármelyik külföldi képzéssel felveszi a versenyt. Az oktatási rendszer egy kicsit talán régies, de olyan stabil tudásalapot biztosít, amit én Londonban remekül tudok kamatoztatni.
Nagyon fontos, hogy Magyarországon még mindig ingyenes a felsőoktatás, míg Angliában azt látom, hogy csak a pénzes családok gyerekei jutnak minőségi főiskolai vagy egyetemi képzéshez. Én viszonylag szegény családból származom, édesanyám egyedül nevelt fel minket a bátyámmal, tandíjat nem tudtunk volna fizetni.
Az ELTE-n például eddig 60 oktatásban töltött percért adtak a hallgatóknak egy kreditet, most már 45 percért. Ez azt jelenti, hogy 25 százalékkal kevesebb időt kell a diákoknak egyetemen tölteniük, vagyis ennyivel kevesebb oktatóra van szükség. De nincs pénz vegyszerre sem. Néhány éve voltam egy tanszéki értekezleten, ahol harminc-negyven ember azon tanakodott, hogy tudnánk szerezni egy pH-mérőt. Ez egy maximum kétszázezer forintos műszer, oktatni viszont nem nagyon lehet nélküle. Vannak még oktatók, akik szívüket-lelküket kiteszik a hallgatókért. Az ő elhivatottságuk még működteti a rendszert, de a pénztelenség miatt nagyon rossz irányba haladnak a dolgok.
Mégis szeretne hazajönni.
Leginkább a honvágy miatt: hiányzik a család, hiányoznak a barátaim. Másrészt lehet, hogy meglepő, de magasabb színvonalon lehet élni Budapesten, mint Londonban. Angliában mindenre van pénz a kutatásban, és sokkal többet keresek, de az élet is sokkal drágább. Az igaz, hogy amikor otthon doktoriztam, a fizetésem a takarítószemélyzetével volt összemérhető, míg Angliában azért legalább kétszer annyit keresek, mint, mondjuk, egy rakodómunkás. Túl sok dologra azonban ez a pénz sem elég. Két éve vagyok itt, de még nem mentem el színházba, mert 100-200 fontba, azaz nagyjából 35-70 ezer forintba kerül egy jegy. Ennyi pénzből már inkább hazamegyek, és ott megyek színházba.
Karrierje szempontjából megérné a visszatérés?
A magyar tudóstársadalom rendkívül okos és felkészült emberekből áll. A kutatók helyzete viszont tragikus a pénzhiány miatt. Én két programra tudok pályázni: van egy Lendület nevű, ehhez túl fiatal vagyok, a másik pedig a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap, ami öt évre ad 50 millió forintot. Aki elnyeri, a program ideje alatt nem pályázhat semmi másra, vagyis ebből az összegből kell kigazdálkodni a béreket, az eszközöket, a vegyszereket, mindent. Nekem szükségem van egy tömegspektrométerre, ami önmagában 50-100 millió forint. Be tudnék társulni valahová, tudnék hol mérni, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy 50 millió forint nem túl sok egy ilyen kutatásra. Arról nem beszélve, hogy mi van, ha letelik az öt év, vagy mi történik utána, ha közben nem lehet más forrásokra pályázni.
Vagyis nem túl sok szakmai érve van a hazatérés mellett.
Persze, de azért az is igaz, hogy otthonról szemlélve túl könnyű kijelenteni, hogy máshol mennyivel jobb minden. Nekem van viszonyítási alapom, és szerintem annyival azért nem.
Nem beszéltünk még arról, hogy mivel foglalkozik pontosan. Ha jól tudom, a parfümöktől jutott el a rákgyógyászatig.
Igen, de közben mindvégig nagyjából ugyanazt csináltam. Analitikai kémikus vagyok, tömegspektrometriával foglalkozom. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy bármilyen anyagról meg tudom mondani, hogy milyen vegyületek vannak benne, és milyen mennyiségben. A parfümök esetében létezik egy csomó vegyület, amiknek nagyon jó az illatuk, de mérgezők, ezért az Európai Unióban rendelet tiltja a használatukat az illatszerekben. Az ellenőrzéshez ki kell dolgozni egy precíz módszert, amivel meg lehet állapítani egy parfümről, van-e benne a mérgező anyag.
Most főállásban csoportvezető vagyok Takáts Zoltán professzor Onkokés projektjében. Az eszközt ő találta fel Budapesten, az a lényege, hogy a sebész operáció közben pontosan tudja, hol ér véget az egészséges szövet, és hol kezdődik a daganat, vagyis hogy hol kell vágnia. Ehhez mi adjuk a hátteret azzal, hogy lipideket mérünk, amiknek az összetételéből meg lehet mondani a szövetről, hogy beteg vagy egészséges. A sebész könnyen feldolgozható információt kap, például szín- vagy hangkódot, de mostanában kísérletezünk már kiterjesztett valósággal is. Ez egy hatalmas, azaz költséges projekt, amiben részt vesznek sebészek, patológusok, mérnökök, technikusok, kémikusok, informatikusok.
Ezért van az, hogy ez a magyar találmány is külföldön működik?
Lehetséges, de én csak sejtem, hogy a kutatási források hozzáférhetősége állhat a háttérben. A pontos választ csak Takáts professzor tudja.
Nem dühíti vagy szomorítja el az, hogy Magyarországon pont a tudományra vagy az egészségügyre jut ennyire kevés pénz?
Úgy gondolom, hogy annak, aki hozzám hasonlóan nem látja át az egész pénzosztó rendszert, nem kell nagyon határozott véleményt alkotnia. A saját szemszögemből persze nehezen értem, hogy miközben oktatásra és egészségügyre nincs elég pénz, addig kisvasutat meg stadionokat építenek. De lehet, hogy csak azért látom így, mert én a tudomány és az egészségügy világában élek, ezért ezeket a problémákat tartom a legfontosabbnak. Ha élsportoló lennék, talán másképp látnám.
A sport nem is áll messze öntől.
Így van, egész életemben imádtam mozogni. Mindegy, hogy falmászás, snowboard, szörf, lovaglás, evezés, golf vagy fitnesz. Mostanában különösen fontos része az életemnek, mert ahogy mondtam is, a tudományos életben sok kudarc éri az embert, és ezt nagyon jól lehet sporttal kompenzálni. A tudományban sok tényezőn múlhat a siker, például azon, hogy milyen hangulatban van az az ember, aki a pályázatomat olvassa, hogy elolvassa-e egyáltalán, vagy már előre tudja, kit fog támogatni. A sportban viszont, ahogy én csinálom, csak rajtam múlik a siker. A befektetett munkának megfelelően fejlődöm, mindig megvan a pozitív visszacsatolás, és ez rengeteg energiát ad.
Versenyez is?
Dehogy. Arra nem lenne időm. Minden nap dolgozom, hétvégéken is, átlag napi 10-12 órát.
Mikor jut ideje egyáltalán a sportra?
Hajnalban. Minden nap kettő és három között kelek fel, elmegyek edzeni, és hétre érek be az intézetbe. Igyekszem reggelre időzíteni azokat a feladatokat, amikhez jobban kell használni az agyamat, és délutánra már csak egyszerű dolgokat hagyni, például előadások szerkesztését vagy e-mailek megválaszolását. Ha marad időm, este még elmegyek valahová, például pingpongozni, falat mászni, aztán hazamegyek, és 10-11 körül beesek az ágyba.
Lenne egyáltalán idő arra a színházra?
Persze. A tudományos pályának minden negatívuma ellenére megvan az a pozitívuma, hogy az ember magának osztja be az idejét. Senki nem nézi, hogy mikor hol vagyok, csak határidőre legyek kész a feladataimmal. Ez az európai munkatempó teljesen élhető az amerikaihoz, de főleg az ázsiaihoz képest, ahol tényleg az utolsó csepp energiát is kipréselik az emberből. Én azért mindig tudok időt szakítani arra, hogy elmenjek a barátaimmal vacsorázni, vagy beüljünk valahová egy sörre. A leggyakrabban akkor, amikor úgy havonta egyszer hazamegyek hétvégére.
Kiemelt kép: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás
