Bekábszerezve kilépsz az emeletről. Van esélyed repülni?

Legutóbb a vallást váltókról, a hitükből kitérőkről írtunk. Most azokkal foglalkozunk, akik egyáltalán nem hisznek Istenben.

Ezt kérdeztük a vallások tanítóitól:

Ön szerint mi vár arra, aki nem hisz Istenben?

Dobosy Antal

zen buddhista tanító

A hitnek, és természetesen az istenben való hitnek is, fontos a szerepe abban, hogyan éljük meg mindennapi életünket, és hatással van arra életünk folytatódására, sorsunkra. Így van ez akkor is, ha vallásunk vagy hitünk nem Isten létezésére vagy hatalmára helyezi a hangsúlyt, és akkor is, ha éppen tagadja Isten létezését.

Hitünk meghatározza világszemléletünket, az pedig meghatározza értékrendünket.

Életünk fontos tényezője a világszemléletünkből fakadó tudás arról, mik az ember lehetőségei, mi az élete értelme, és mely célok érdemesek a megvalósításra. Azt is fontos tudni, mely módszerek javasoltak, melyek megengedettek, és melyek nem javasoltak céljaink eléréséhez.

Ha olyan hatalomban hiszünk, ami kezében tartja sorsunkat, és nem mi döntünk abban, hogy mi legyen velünk, akkor életünket és sorsunkat is ajándékként fogjuk megélni, amit egy isten, egy hatalom vagy egy természeti törvény határoz meg. Ám ha olyan istenben hiszünk, aki pozitív ideaként a tökéletességet jelenti számunkra, és így erkölcsi mintát és iránymutatást ad, akkor döntéseinkkel a sorsunkat mi magunk alakítjuk az általunk elfogadott értékrendnek megfelelően.

Sorsunk, és így az, amit várhatunk, nem attól függ, hogy Istenben hiszünk-e, hanem attól, hogy hogyan hiszünk benne, vagy hogyan nem hiszünk.

De akár hiszünk Istenben, akár nem, a jövőnk elsősorban attól függ, hogy mit tudunk, vagy gondolunk a saját vagy az ember jövőjéről, szabadságáról, és attól, hogy hogyan látjuk azokat a lehetőségeket, melyekkel a jövőnket és a sorsunkat alakítani tudjuk.

Madhupati dász (Mérő Mátyás)

vaisnava (Krisna-hívő) lelkész

Ismeretes, hogy vannak olyan hallucinogén szerek, melyek annyira illúzióba ejtik fogyasztójukat, hogy azok megfeledkeznek a gravitációról, és kilépnek az emeleti ablakon. Az anyagi energiának is ilyen erős illúziót keltő hatása van, ami képes elhitetni az emberrel, hogy azonos az anyagi testével, pedig valójában örök lélek, Isten elválaszthatatlan része.

Amint a gravitáció is hat az emberre akkor is, ha nem tud róla,

azok sorsát is az isteni törvények irányítják, akik nem hisznek Benne.

Az idevágó legfontosabb isteni törvény a karma törvénye, miszerint minden anyagi motivációjú tettnek van visszahatása. Az életről életre, testből testbe vándorló lélek aszerint kap testet az emberek, állatok vagy akár növények birodalmában, hogy milyen tetteket végzett előző életeiben. Ebből a körforgásból csak úgy lehet kikerülni, ha valaki Isten odaadó szolgálatába kezd.

Ha valaki, akár tudatlanul, Istent szolgáló tettet végez, például segíti a Krisna-hívők által végzett karitatív tevékenységet, aminek során Istennek felajánlott ételt osztanak a szegényeknek, akkor még ebben az életben vagy a következőben (ami biztosan emberi lesz) újra kapcsolatba kerülhet Isten híveivel és maga is hívővé válhat. Életről életre fokozatosan tisztulva végül visszamehet eredeti otthonába, a lelki világba, Isten közvetlen szeretetteljes odaadó szolgálatát végezni.

Fontos azonban, hogy Isten a szabad akaratot nem korlátozza:

ha az egyén nem akar Isten hívévé válni, vándorolhat tovább az anyagi világban végtelen időkön át, kitéve a születés, halál, öregség, betegség szenvedéseinek.

Nagypál Szabolcs

római katolikus teológus

Mindannyiunkra ugyanaz vár: a halál; függetlenül vallásos, vagy nem vallásos meggyőződéseinktől. De a kereszténység nem áll meg itt, hanem fölcsillantja a föltámadás reményét és ígéretét.

A föltámadás kulcsmozzanata az egyénnek a megítélése, melyre nem a mérleg a megfelelő hasonlat; hiszen az örök élet nem érdemelhető ki, hanem ingyenes ajándék. Inkább a tükör az alkalmas közelítés: Isten segítségével az ember áttekinti az életét – azt is, ahogyan életeseményeihez viszonyult, és azt is, amely cselekedetekkel hatások láncolatát indította el a világban.

De legfőképpen a szerelemre lát majd rá ekkor, amely mindvégig Istent hozzá, illetve időről időre őt Istenhez fűzte: a keresztények ezt a „hit” szóval írják le, és egyedül ez az, mi üdvözít. Aki nem hisz Istenben, ekkor nagy meglepetések fogják érni: legfőként az, hogy van Isten; és hasonlóképp az is, hogy nem a durcás sértődés módján fog viszonyulni hozzájuk („miért nem hittél bennem?”).

Ellenkezőleg: segít föltárni életükben mindazon benső és külső mozzanatokat, amelyek mégis arra mutatnak, hogy

bennefoglalt hit, például szeretet alakjában, mégiscsak munkált bennük, ezáltal életük és személyiségük menthető.

Természetesen, az embernek szabad akarata van, és különösen is a végső értelemben szabad az ember akarata:

viszonozhatja Isten szeretetét, és akár vissza is utasíthatja azt (amint életünk során sajnos számtalanszor megtesszük mindannyian: a kereszténység ezt nevezi bűnnek).

Ez utóbbi esetben a pokolnak nevezett létezésmódba kerül az ember, amelyet – ugyanúgy, mint a mennyországot – mindenki ismer: mindnyájan csináltunk már poklot magunk körül (és magunkban), ahogyan Isten országa is lehet közöttünk és bennünk.

Ahelyett, hogy a pokolba kívánnánk másokat, két föladatunk van: átadjuk magunkat istenszeretetünknek, embertársaink javára; és reméljük mások üdvösségét is, imádkozva értük, a jó felé segítve őket.

Radnóti Zoltán

rabbi

Mózes és a próféták ószövetségi könyveiben alig fordul elő utalás az egyénre szabott „jutalom és büntetés elvéről”. Legelőször a Talmud rabbijai elemzik ezt a kérdést, olyannyira, hogy összeütközésbe is kerülnek azzal a rabbicsoporttal, mely a Tóra szó szerinti hagyományát hirdeti. Ennek – a nem kőbevésett – törvénynek köszönhetően bő mozgástere volt a zsidó bölcseknek filozofálni és törvénykezni a „jutalom és büntetés elvéről”.

Az évszázadok alatt a következő alapelveket fektették le bölcseink:

A zsidóságban nem a hit, hanem a cselekedetek számítanak,

azaz a zsidó ember nem a hit, hanem a lélek által vezetett tettek által üdvözül. Forrásként azt a történetet hozzák, amikor a zsidó nép a Szináj-hegy lábánál várja a kinyilatkoztatást, és egy emberként így kiált fel: “Minden, amit Isten mond, megcselekedjük és meghallgatjuk!” (M II. 24/7).

A rabbik hosszan tárgyalják ezen szavak logikátlan sorrendjét, mondván, először mindent meg kell hallgatni, és csak utána lehet cselekedni. Izrael népe ezt fordítva tette, megmutatva, hogy feltétel nélkül fogadja el Isten parancsolatait, ám ezzel magára vette azt a kötelezettséget is, hogy megtanulja a törvények értelmét. Látjuk,

a zsidó embernek nem kell hitvallást tennie, nyilatkoznia a hitéről. Nincsenek dogmák, hitelvek, ám van 613 parancsolat. 365 tiltó és 248 tevőleges.

Ezek a parancsolatok vezetik a zsidó ember életét születéstől halálig. Sőt még utána is. A parancsolatoknak van jutalmuk, azaz rabbijaink szerint az ember cselekedetei a döntőek. Az, hogy milyen értékrend szerint éli mindennapjait, és hogyan cselekszik embertársainkkal szemben.

Példa: egy hívő ember segít egy szegény embernek, mert ezt tanítja a Tóra. Egy nem hívő ember segíthet a szegénynek, mert ezt parancsolja a lelkiismerete. A kettő ugyanaz. A cselekedet számít és nem a mögötte található hitvilág.

Természetesen az ünnepi és hétköznapi vallási előírások ismeretével lehet teljes zsidó életet élni, ám sok esetben a zsidó vallási életet meghatározó szabályrendszer ismerete nélkül is tudunk megfelelően cselekedni. A talmudi rabbik így írták: „a parancsolat végrehajtásának jutalma: maga a parancsolat végrehajtása.”

Azaz Isten által előírt tetteink isteni jutalma „mindösszesen” az a tudat, hogy én ezt megtettem, ennek élménye, lelki magasztossága.

Tetteink isteni megítélésében nincs különbség, ha azt az istenhit vagy az emberbe vetett hit motiválja,

mivel a jutalom „csak” az a lelki öröm, hogy megtettem egy erkölcsileg magasztos dolgot.

Sulok Zoltán Szabolcs

muszlim hitoktató

Isten igazságos, ezért Isten nem büntet meg senkit addig, míg nem küld figyelmeztetést számára, illetve csak terhelő bizonyítékok alapján büntet (azaz, ha valaki megkapta, de figyelmen kívül hagyta Isten üzenetét). Allah azt mondta a Koránban: „És Mi nem büntetünk addig, amíg nem támasztunk küldöttet (aki figyelmeztet)” (Korán 17:15).

Az iszlám tanítása szerint azok, akik nem hisznek Istenben így alapvetően két csoportba oszthatók:

1. Azok, akik soha nem hallottak Istenről vagy nem hallották Isten üzenetét hiteles formában és ezért a hitetlenség vagy az istentagadás állapotában hallnak meg. Őket Isten nem bünteti meg hitetlenségükért az evilági életben. (Ebbe csoportba tartozik az, aki kisgyermekként meghal, a szellemi fogyatékos, az elmeháborodott, aki testi fogyatékossága vagy túl magas kora miatt nem értette meg az üzenetet, illetve azok, akik azokban a korokban éltek, amikor a korábbi próféta tanításai már elvesztek vagy eltorzultak, de még nem jött el a következő próféta.)

Viszont

Allah igazságossága miatt ők az Ítélet Napján lesznek próbára téve.

Ha engedelmeskednek, a Paradicsomba jutnak, ha ellenszegülnek, a Pokolba vettetnek.

2. A másik csoportba azok tartoznak, akik hallották Isten hiteles üzenetét, de ennek ellenére – szabad akaratukból – a hitetlenséget választották és úgy haltak meg. Allah azt mondja róluk a Koránban: „És azokat, akik hitetlenek, csoportokban hajtják a Pokolba. Amikor elérik, a kapui megnyittatnak, és az őrzői azt mondják nekik: ’Hát nem jöttek hozzátok Küldöttek saját magatok közül, akik Uratok jeleit recitálták nektek és figyelmeztettek benneteket ennek a napotoknak a találkozására?’ Azt mondják majd: ’De igen.’ És bizony a büntetés szava beigazolódott a hitetlenek ellen! Azt mondják majd nekik a Pokol őrei:

’Lépjetek be a Pokol kapuján, hogy benne lakozzatok örökké!’

És milyen nyomorúságos a fennhéjázók hajléka!” (39-71-72)

Ez vonatkozik a túlvilágban azokra, akik nem hisznek Istenben. Ami pedig az evilágot illeti,

az iszlám tanítása szerint ők nem szenvedhetnek igazságtalanságot a muszlimok részéről,

jót kell akarni nekik és jól kell szólni hozzájuk, hiszen „a hívő az, aki mellett az emberek biztonságban érzik magukat és vagyonukat” – ahogy mondta a Próféta (béke legyen vele). Egyedül Allah az, Aki tudja, hogy mi zajlik az emberek szívében, hogy mi a szándékuk. Az elszámoltatás kizárólag Allahra tartozik.

Kiemelt kép: MTI/Balogh Zoltán