Andre Spicer, egy londoni egyetem üzleti iskolájának professzora, igencsak megörült, amikor ötéves lánya azzal az ötlettel jött haza az óvodából, hogy a nyári szünetben árusítással akar zsebpénzt keresni.
A kislány először a játékait akarta eladni, de apja szembesítette vele, hogy ez azért fura ötlet, végül a gyerek a limonádé árusítása mellett döntött. Leporoltak egy régi asztalt, az apuka kinézett néhány receptet, nekiálltak citromot facsarni.
Mivel a közelben épp koncertet rendeztek aznap, az alkalmi stand mellett rengetegen mentek el. A kislány kiállt, és elkiáltotta magát:
Ki kér limonádét?”
És a mosolygó járókelők vitték az üdítőket, 50 pennyért a kispoharast, 1 fontért a nagyot. A kislány arcán nem szűnő mosoly tündökölt, illetve mégiscsak szűnő, mert fél óra árusítás után megjelentek a helyi önkormányzat emberei, és közölték, hogy
A kislány sírva fakadt, és később, amikor apja azt javasolta, váltsanak ki engedélyt, akkor is csak azt hajtogatta, hogy ez túl veszélyes.
Az apuka írt az önkormányzat Twitter-oldalára, bejegyzésének hatására a büntetést visszavonták, és elnézést kértek tőle a hivatalnokok túlbuzgósága miatt.
Spicer aztán olvasói levelet írt, amely megjelent a Telegraph-on, a cikkben arról ír, hogy gyerekként nemcsak, hogy rengeteget tanultak az utcai árusításból – fejlődött a matektudásuk, az üzleti érzékük, a kommunikációs készségük – de az önbizalmukra is nagy hatással volt a bizniszelés.
Ő meg most, így a nyári szünet elején törheti a fejét, hogy hogyan szórakoztassák a gyereket egész vakáció alatt. Mivel a limonádéárusítás túlontúl kockázatos, lehet, hogy csak a szokásos szülői megoldást alkalmazza: odaadja a tabletjét, hadd nézze a gyerek órákig, ahogy valaki a YouTube-on megmutatja, hogyan csomagol ki egy frissen vásárolt játékot.
(Guardian, Telegraph), kiemelt fotó: illusztráció, limonádét árusító gyerekek 1960, Kalifornia. Forrás: Wikipedia.
