A humor kortalan és örök, nem jöhettek olyan nyomorúságos idők az emberre, hogy ne tudott volna tréfálkozni – ha mást nem, hát a saját baját neveti ki. Vajon a tréfa változik az idővel? Min nevettek, mit találtak viccesnek a középkorban? A Medievalists gyűjtésén volt, hogy a fejünket fogtuk, és olyan is, amin mosolyogtunk.
Alábbi történetek a XIV. század első felében alkotó Poggio Bracciolinitől valók. A pápa szolgálatában álló tudós férfiú volt, kora egyik legnagyobb elméjének tartották. Ő maga úgy vélte, a gonddal és bajjal túlterhelt elmének jót tesz, sőt szüksége van arra, hogy humoros történetekkel jó kedvre derítsük, pihentessük. Ezért adta közre humorgyűjteményét.
Néhány történet, amelyeken Itália lakói a hasukat fogták a középkorban.
A kövér apát és a buta férj
Egy nagyon kövér apát Firenzébe tartott, közeledett az este, amikor is bezárták a város kapuit. Aggódott az apát, hogy kint kell töltenie az éjszakát, mikor szembe jött vele egy paraszt szekéren meg is kérdezte tőle: “Gondolod, képes leszek bejutni a kapun?” A derék ember végigmérte a testes férfiút, majd megnyugtatta: “ha egy szénásszekér bejut, te is be fogsz jutni”.
Egy ember meglátogatta szeretőjét, miközben úgy tudta, annak ura nincs otthon. Kopogtatott, és a férj hangját utánozva kért bebocsátást. Csakhogy a felszarvazni kívánt férfi otthon volt, ám szerencsére nem vágott túl élesen az esze. “Giovanna! – kiáltott az asszonynak – nyisd ki az ajtót, úgy hallom, hazaértem!”
Felül jön a gyerek? A férjem azt az utat is használja…
Egy firenzei Rómába ment lovat vásárolni, ám nagyon soknak találta az állatért kért 25 dukátot. Alkudozni kezdtek, de mivel a kereskedő csak nem engedett, megállapodtak: kifizet 15 dukátot, a maradékkal tartozni fog. Másnap, mivel nem jelent meg pénzzel, az árus felkereste a firenzeit és követelte rajta a maradék pénzt. Csakhogy az visszautasította, mondván: “Tartsuk magunkat az alkuhoz, megállapodtunk, hogy tartozom neked. Ha viszont fizetnék, már nem lennék az adósod!”
Egy meglehetősen együgyű asszony szülni készült. Mikor vajúdni kezdett, a bába gyertyával a kezében közelebb hajolt ahhoz a bizonyos “titkos területhez”, hogy ellenőrizze, jön-e már a baba. “Nézd meg az ellenkező oldalon is” – szólt rá a leendő kismama – “a férjem gyakran azt az utat használja!”
A dinnyének a legjobb
Perugiában egy ember gondolataiba mélyedve, gondterhelt arccal ment az utcán, valaki megkérdezte tőle, miért ilyen borús a kedve? “Pénzt kértem kölcsön, és nem tudom visszafizetni” – mondta. A segítő szándékú idegen megnyugtatta: “ez esetben inkább a hiteleződnek van oka aggodalomra”.
A Gobbióban élő Giovanni rendkívül féltékeny férj volt, szüntelenül azon törte a fejét, hogyan jöhetne rá, ha a felesége megcsalja. Végül megszületett a nagy ötlet, saját kezével kasztrálta magát. “No, ha az asszony terhes lesz, biztosan tudni fogom, hogy félrelépett” – gondolta.
Néhány firenzei polgár arról beszélgetett, ki mi szeretne lenni, mi tenné boldoggá? Az egyik pápa, a másik király, sorban mindenki mondta a magáét. Hallgatta őket egy szószátyár gyerek, és közbeszólt: “Én dinnye szeretnék lenni.” Csodálkozva fordultak felé, hogy mégis miért? “Mert akkor mindenki az én seggemet szagolgatná!”
Ehhez tudni kell, hogy akkoriban – miként ma is sokan – vásárlás előtt az emberek megszagolták a dinnye alját, hogy érett-e, friss-e a gyümölcs.
(A Medievalists cikkét a Múlt-kor.hu szúrta ki.)
