Villapol 1948 (egyes források szerint 1951) nyarán lett híres, amikor elindította a modern televíziós korszak első főzőműsorát. A Cocina al Minutóban (többnyire) azt tanulhatták meg a nézők, hogyan kell elkészíteni a tipikus kubai ételeket, például a picadillót vagy a vaca fritát. A nő annyira népszerű volt, hogy Fidel Castro 1959-es hatalomátvétele után is, egészen az 1990-es évekig képernyőn maradhatott. Egy 1991-es interjúban azt nyilatkozta, mindig az volt az első gondolata, vajon egy kubainak mi található meg az otthonában, és abból mit lehetne készíteni. „Egyáltalán nem éhezünk” – tette hozzá.
Első könyve, a Cocina Criollo nem sokkal azután jelent meg, hogy Villapol feltűnt a tévében. Ezután jött a műsora nevével megegyező Cocina al Minuto, amiből szinte azonnal bestseller lett. A szakácsnő jól időzített: mindkét kötet akkor jelen meg, amikor az Egyesült Államok volt az ország elsőszámú kereskedelmi partnere. Emiatt nem is csoda, hogy a korai receptek mindegyike egyaránt tartalmazott kubai és amerikai alapanyagokat is: míg előbbiek, bár szerény mennyiségben, de mindenkinél voltak otthon, utóbbiakat naponta hozták a teherszállító hajók – a kubai termőföldekért cserébe, ahol aztán cukornádakat termeszthettek.
Szintén nem meglepő, hogy a legtöbb kubainak rövid időn belül Villapol könyvei lettek a szigetország főzési hagyományait bemutató bibliák, annak ellenére, hogy menőnek számító külföldi ételek (például a spagetti) is helyet kaptak benne. Szintén nem okozott meglepetést az sem, hogy az országot gazdasági vagy politikai okból elhagyó családok csomagjaiban nemcsak az emlékül szolgáló fotókat vitték magukkal, de Villapol műveit is. A receptek sokoldalúságát bizonyítja, hogy az emigrálók hamar átalakíthatták őket az új otthonuk ízlésvilágának és kínálatának megfelelően.
Aztán jött az éhség
Az 1980-as évek elején dokumentumfilmet forgattak Villapollal, amiben a rezsim nehézségeiről is beszélt:
Egyes összetevők elkezdtek eltűnni. Egy részük teljesen váratlanul, a maradék pedig apránként. Az első emlékezetes a vaj volt, a sertéshús, kenyér és tej pedig a magas ár és a gyakori készlethiány miatt pedig szűkösen állt rendelkezésre.
A szakácsnő viszonylag hamar alkalmazkodott az új helyzethez: a műsoraiban abból főzött, amit aznap reggel a piacon vett, és arra is megtanította a kubaiakat, miként kell elkészíteni bizonyos ételeket úgy, hogy ha nincs meg hozzá valamelyik hozzávalójuk. Folyamatosan változtatott receptjein, egy alkalommal pedig
Ennek a helyét zöldségekről és édességekről (a cukor hozzáférhető volt akkoriban) szóló blokkok vették át, az olvasókat pedig arra ösztönözte az új könyvekben, hogy fogyasszanak több helyi termelésű ételt. Megszaporodtak azok a receptek is, amik a nyesedékhúsokat használták fel, és kevesebb olajat vagy vajat igényelek.
A pite betiltása
Eltűntek a márkanevek is, ahogy az angol kifejezések is. A pie (magyarul pite) szót például nem használhatták, a kötetekben pedig csak azért alkalmazták, hogy az abból sütők tudják, hogy mire hivatkozik a szerző. Az összetevők megítélése is alkalmazkodott a kommunista mindennapokhoz: a babot és a rizst például korábban a parasztok eledelének tartották, később viszont a kubai kultúra sarokkövévé vált. A tápérték-információk is változtak: arra ösztönözték a lakosokat, hogy egyenek kevesebb húst és zsírt, szénhidrátból és zöldségből viszont többet.
A Szovjetunió 1989-es összeomlása után az élelmiszerbiztonság még inkább elszomorítóvá vált, Villapol ezért újra rögtönözni kényszerült: egy sokszor idézett epizódban például
A szakácsnő 1993-ban, négy és fél évtized után került le a képernyőről, és 5 évvel később halt meg.
Hanna Grath antropológus szerint Villapol öröksége nemcsak a receptjeiből áll: elmondása szerint a kubai háztartások szakácsai azt mesélték neki, ő inspirálta őket arra, hogy legyenek merészek a konyhában, és – a rendelkezésre álló összetevőktől függően – folyamatosan újítsák meg a hagyományos ételeket.
(npr)
