Kimentünk az utcára és tizenkét szembe jövő nőtől megkérdeztük: milyen érzés ma Magyarországon nőnek lenni? A kérdés közhelyes, a válaszok egyáltalán nem.

Nem találkozom megkülönböztetéssel, olyan helyeken mozgok, dolgozom, ahol egyenlőség van. Nyilván be lehet vetni eszközöket, amik segítenek – felöltözni csinosan, elővenni a női tulajdonságokat, az empátiát, amik egy tárgyalási folyamaton is előrelendíthetnek. Na, bocs, mennem kell mosóporért!

Lány: Jó. Nekem jó.

Anya: Hát, most megszületett a második babája, akkor megkérdeztem, na, milyen az anyaság? Jaj, azt mondja, nagyon jó! Hiába szegényesen, de boldogan!

-Lesz még gyerek?

Élettárs: Nem!!!

Az én családomban mindenki fiú akart lenni. Merthogy a fiúknak könnyebb, meg nekik nem jön meg a menzesz havonta, bár náluk is van ilyen kiborulás. Sokkal jobb a testfelépítésük, könnyebben mozognak… de nem. Nem sajnálom, hogy nő vagyok.

Minden rendben. Nekem jó.

– Boldogabb itt nőként, mint otthon?
– Igen.
– Nem éri hátrányos megkülönböztetés emiatt és a származása miatt?
– Nem.
– Elégedett? Boldog?
– Igen.

Skóciában sokkal hamarabb lesz családja az embernek, húsz-huszonkét évesen már két gyereke van és a külsőségekre is sokkal jobban adnak. Szolárium, műköröm, póthaj, minden. Itthon sokkal jobb nőnek lenni. Ki tudjuk élni magunkat, szabadabbak vagyunk. A szabadság a legfontosabb. Én szeretem az extrém dolgokat. Ejtőernyős-oktató szeretnék lenni, rögtön megkaptam, hogy ez nem nőnek való szakma. Szerintem ilyen nincsen. Amint ezt kimondták, ez lett az életcélom. A katonaság is elkezdett most érdekelni. Nincs olyan, hogy valami nem nőnek való! Én sokáig szeretnék egyedülálló maradni, gyereket is egyedül szeretnék vállalni. Ez az A-terv. Jó, van egy B-tervem, hogy talán, talán találok egy férfit, akivel boldog leszek. Én ilyen fura vagyok. Bocsi.

Én szeretek nő lenni. Jól érzem magam. Legfeljebb annak kapcsán érzem a megkülönböztetést, hogy mozgássérült vagyok, de azt is egyre jobban tolerálják. Egyre segítőkészebbek az emberek. Nézze, ott dolgozom és itt lakom, szóval tényleg minden rendben. Nem teljesült minden, de nagyjából mégis.

Szerintem nagyon jó nőnek lenni. Én kiharcolok mindent! Addig megyek, amíg meg nem kapom, amit akarok – persze egészséges határokon belül. Bölcsődében dolgoztam, ez mondjuk női foglalatosság.

Imádom! Imádok benne mindent. Nagyon jó nőnek lenni. Az van, hogy csajként annyira könnyű érvényesülni! Megkapok mindent. Jó, nyilván kell hozzá a kisugárzás.

Nőként? Magyarországon szerintem akármilyen élőlényként szar. Semmi lehetőségem nincs, nőként sem érzem annyira megbecsülve magam, mint Németországban, ahova szoktunk járni. Sokkal figyelmesebbek a nőkkel. Emberfüggő, persze, de nagyon sokszor azt tapasztalom, hogy itt nem segítenek. Nem csak a nőkkel: van egy Down-kóros lánytestvérem, nem adják át neki a helyet.

Magyarországon? Nehéz. Valahol lakni kell. Én sem szabad akaratomból költöztem össze a párommal, hanem összekényszerültünk. Nem volt még itt az ideje. Drágák az albérletek. Mindig ez van, hogy valakivel össze kell költözni. Már nem vagyunk együtt. Most költöztem el tőle amúgy. Egyedülállóként élem meg ezt a nőnapot. Nem jó érzés, hogy nem kapok senkitől sem virágot, de hát majd csak jön valaki. Úgyhogy most megyek dolgozni.

Sokszor viccesen kérdezem, hogy miért születtem én nőnek. Úgy érzem, hogy a nőkre sokkal több felelősség hárul. Én huszonöt évesen özvegy maradtam. Sok mindent kellett egyedül végigcsinálnom. Egyedül voltam anya és egy ideig apa. De a lényeg, hogy továbbadhattam mindent az egy szem lányomnak, a két unokámnak és most a dédunokámnak. Mert azt tudni kell, hogy én hatvankét éves vagyok, de már dédnagymama. Igaz, még csak két hónapos. Úgyhogy most már rendben vagyok, valahogy innentől szeretek nőnek lenni.