Nem lévén járványügyi szakember, csak kapkodom a fejem, hogy a vírusnak van-e szövődménye (végtagbénulás), ha igen, az milyen százalékban fordul elő, bizonyították-e már, hogy a szúnyog által okozott vírus okozza a csecsemőknél az agyfejlődési rendellenességet (egyes hírek szerint a mikrokefáliát okozó Zika-vírus felelőssége már bizonyított, mások szerint még ennek alátámasztása sok ideig fog tartani) stb. Viszont figyelem már egy ideje társadalom- és médiakutatóként a járványokkal kapcsolatos mechanizmusokat, miképp reagálnak nemzetközi szervezetek, országok, s általában az emberek.
A vírusokkal kapcsolatban két dolgot szokott csinálni az emberiség, vagy bepánikol tőlük, és beindulnak az intézményei, és azok érdekeltségei még rátesznek egy lapáttal vagy épp ellenkezőleg, a szőnyeg alá söprik a kérdést, jól lehet, kiböki a szemüket a veszély. Utóbbi esetben mindenki arról győzködi a másikat, hogy nincs is felmelegedés, a szúnyogok mindig is csíptek, nem is húzódtak feljebb, a betegség épp olyan, mint bármelyik másik influenza, s ha mégis van egy kis gond, lám, jön a katonaság, és egykettőre megoldja.
A hivatalos kommunikáció olyankor, mikor érdekek hálójába kerül egy kérdés, rááll az adott irányzat sulykolására. Azt nem állítanám, hogy a brazilok most tussolnak, de nincsenek könnyű helyzetben.
A lakosok és a sajtó egy része szeret remek összeesküvés-elméleteket is gyártani, noha nekik is épp úgy fogalmuk sincs a járvány veszélyéről, kimeneteléről, jövőbeli viselkedéséről. Gyakran nem érdeke senkinek sem azt beismerni, ha valójában nem tud semmit. Nem hangzik jól az orvosok, tudósok szájából, nem hangzik jól a politikuséból, és valljuk be, mi magunk sem akarunk ilyen őszinte beszédet hallani. A horror vacui, a szörnyű bizonytalanság és véletlen, ami az emberi sors sajátja, nos, ezzel volna a legnehezebb szembenézni.
Pedig most ilyen szörnyű információüresség van. Voltaképp a Zika-vírusról nem olvasható, hogy ha átestünk rajta védettek leszünk, de az sem, hogy nem. Ha felmerül bennünk a kérdés, hogy időről-időre fellángol majd a fertőzöttben, mint a malária, vagy soha többet nem kaphatja el, mint a mumpszot – erre sem kapunk még választ. Még az se biztos, hogy most ezért születnek sérült csecsemők, de aztán azt végképp nem mondja meg senki, hogyha a lányom elkapja, akkor tíz év múlva a gyereke emiatt veszélyben lesz-e.
Akik a helyszínen vannak, a sok millió dél-amerikai és köztük a mieink, minden bizonnyal úgy gondolkodnak, hogy ha baj volna, csak szólnának a hatóságok, hogy mit csináljanak az emberek. Minél nagyobb a baj, annál inkább viselkedünk konform módon, tesszük azt, amit a többiek. Ha a többiek nem menekülnek, mi sem, ha igen, akkor mi is. Általában jó stratégia a vezetőinkre vagy a többségre hallgatni, még ha tudjuk is, hogy a vezetőink sem tökéletesek, és a többségnek sincs mindig igaza.
Ráadásul a szociálpszichológia már kiderítette, hogy
A WHO által kiadott jelentésben csak annyi van, hogy gyors lefolyású a betegség, mikortól ismerik, nincs ellene még oltás. Sőt, hogy hasonló pénzeket emészthet fel a Zikával szembeni küzdelem, mint eddig az ebola. A kormányok már többet mondanak, óvatosabbak, például most egy kicsit ne essenek teherbe a nők. Aranyosak a civil kezdeményezések is, egy amúgy nőgyógyász, de inkább csak rapper elmondja, elénekli Jamaikában, hogyan számoljuk fel a házunk előtti pocsolyákat, meg hogyan használjunk alváshoz szúnyoghálót.
A járványok másik kezelési módja, amit a H1N1-nél láttunk, hogy boldog-boldogtalant rávesznek ki tudja hol előállított védőoltások beadására – melyeken még az oltóanyag lejáratát is elfelejtik feltüntetni. Mögé áll, és nagy nyilvánosság előtt beadatja magának a tisztifőorvos, meg akár az államfő is (ld. Merkel, miután botrányosan kiderült, hogy két minőségben adják). Majd aztán évek kellenek, hogy elteljenek, mire a szakértők, akik korábban megesküdtek az oltás fontosságáról, belátják, hogy vaklárma volt, a vírus csöppet sem volt erősebb, mint bármelyik másik influenza, és hogy a tömeges oltásból származó megbetegedések, ha nem is volt belőlük sok, de mégiscsak tragikusak, és elkerülhetők lettek volna.
Az előrejelzésekből származó reakciók, legyenek azok egyéniek, vagy tudományosak, mind-mind nagyon kezdetlegesek. Nem elég fejlett még ehhez a tudomány, és rosszak a társadalmi működési modelljeink is. Brazíliában egyszerűen ott a veszély, de ellopják a szúnyogirtásra félretett pénzeket. De ha meg nem lopják el – pedig bizony, hogy ellopják -, sem érthető számomra, hogy miért nincs repülőről permetezés, mint nálunk a Balatonnál. Persze azt sem tudjuk, hogyha kiirtjuk a szúnyogokat, mi történik a belőlük táplálkozó élővilág láncolattal, ez is majd csak akkor derül ki, ha már kiirtottuk őket.
Visszatérve még a rendszer problémájára. Azok, akiknek ki kell mondani, hogy járványveszély van, és megelőzésére lépéseket kell tenni, gyakran épp, hogy korrumpálhatók azoktól, akiknek érdekében áll eladni az oltóanyagokat. (A Zikára még nincs oltóanyag, ezért inkább a veszély kisebbítése felé torzulnak a dolgok.) A gyógyszerlobbi tudományt és hivatalokat befolyásoló hatalmáról ma már cikkek sora jelent meg, mégsem tudunk mit kezdeni ezekkel a rossz rendszerekkel.
Még érdekesebb a járványok társadalomra gyakorolt hatása, de már az után, hogy minden kétséget kizárólag hull a nép. Ilyenkor indul be igazán a hatalom, mely gyakran csak annyit tud, hogy a betegeket nem szabad összeengedni az egészségesekkel. S ennyit már a középkorban is tudtak. Ennek érvényt szerezni pedig erőszakkal kell és lehet, az emberek szabadságának elvételével, beazonosíthatóságukkal, kijárási tilalommal, a megbetegedettek ablakainak bedeszkázásával stb.
Egy nagyszerű elmélet szerint (ld. Foucaoult) az európai pestisjárványok előtt nem is létezett embereket azonosító papír, nem kellett megjelölni a társadalom tagjait. Ezeknek a járványoknak köszönhető a mai modern bürokratikus államok kialakulása. Ma pedig lassan ott tartunk, hogy személyi igazolványunk chipjébe – később a bőrünk alá beültetettbe – biometriai adataink is be lesznek táplálva, és hogy mobiltelefonja alapján mindenki mozgása is ismert. A hatalomnak már egész jó eszközei vannak, de abban még mindig kiszolgáltatottak vagyunk, hogy merre billen a társadalom egy vírus megjelenése esetén: a probléma elhessegetése, vagy a túlreagálása felé. Mert nemcsak a lobbisták ereje és a gazdasági érdekek számítanak, de ki vagyunk szolgáltatva a magunk generálta rémhíreknek, médiumainknak.
Rendkívül fejlettek vagyunk az egyik (a hatalomkoncentráció), és rendkívül kezdetlegesek a másik (a folyamatok kézben tartásának) oldalán.
