Nemrégiben egy gasztrocézárnak becézett férfi, aki nem mellesleg séf, több remek gasztronómiai kiadvány szerzője, tévés műsorvezető és Hihetetlenül Menő Arc, egészen pontosan Anthony Bourdain, Budapesten járt és forgatott. Hogy micsoda horderejű esemény ez, hogyan is értessem meg azokkal, akiket nem érdekel a kulinária… nos, mintha George Lucas, Spielberg és Lars von Trier eljönnének és megnéznék az Egyenes beszéd c. tévéműsor kulisszatitkait. És Kálmán Olgát a sminkszobában. Na jó, mondok mást. Mintha Céronaldó eljönne Magyarországra és megtekintené az NBIII Keleti csoportjában a Fortress Felsőtárkány – Veresegyház VSK meccset, szotyizna és azt ordítaná a lelátóról, hogy „földet rá!”, mikor fölrúgják a támadó középpályást.
Szóval, a gasztrocézár itt járt, és a híradásokból megtudhattuk, hogy lenyűgözték a gyönyörű budapesti épületek, főzött neki Bangó Margit és evett a Pléh Csárda nevű étteremben. Lett is belőle óriási kofalárma! Akarom mondani, az önérzet felhorgadt a magyar mellkasokban. Volt, aki megsértődött, volt, aki kikérte magának. Aki a kifőzdét ajánlotta, magyarázkodni is kénytelen(?) volt, hogy hát, az nem is úgy volt, és nem a gasztronómia volt az elsődleges szempont, és hát, azért. És egyébként is megírta a producernek, hogy ez a hely nem jó, cserébe fáni.
Én hülye nem tudtam, hogy ez az Entoni mekkora lúzer és micsoda ámátőrökből álló csapat veszi körül, még egy rohadt filmet se tudnak csinálni a budapesti evős helyekről, pedig itt aztán tízmillió gasztroszakértő él, és már három éve legalább, hogy van Michelin-csillagos éttermünk is! Úgyhogy a monitor előtt ugrabugráltam ujjongva és hívogattam a barátnőm meg az embert, hogy mekkora menőség már ez, idesüssenek, akkora pesti rántott hús lesz a szíenenen, hogy lelóg a tányérról, hogy a macskapöcse paprikáról ne is beszéljünk.
Fotó: Thinkstock
A műsor körül kialakult hiszti még napokkal később is piszkált, viszkettem tőle, nem hagyott békét. A Pléh Csárdát, ahol a Híres Gasztroarc nem átallott rántott húst enni a többi prolival, hallomásból ismertem, mert mi Bábel Istvánék másik éttermébe, a Bábelék Étterembe szoktunk járni, Bábelné Klári nénihez. Főleg akkor, mikor éhesek vagyunk és valami jót akarunk enni. Valamit, amit a mamától is rendelnénk fáradtan, elcsigázottan és farkaséhesen, amikor azt kérdezi a telefonban, és “Lányom, mit ennétek ebédre, mit főzzek?”
Egyszerű ember vagyok, én ilyen esetekben enni szeretnék és a legritkább esetben jár az eszemben egy sokfogásos degusztációs menüsor. Sokkal inkább egy zúzapörkölt nokedlivel és tejfölös uborkasalátával. Vagy egy töltött paprika karéj fehér kenyérrel. Lecsó. Paprikás krumpli, beleütött tojással. Krumplis tészta.
Persze a világ végéért elmennék egy jó spenótos nyokkiért, imádom az osztrigát és a fésűkagylót, a vesepitét, a sokdekás sztéket, szeretem az újragondolt ételeket és a degusztációs menüket is. Szívesen utazom egy-egy étterem kedvéért hosszabb útra, és ha van vegán fine dining étterem Budapesten, akkor elmegyek és kipróbálom akkor is, ha nem vagyok vegán. Szánok rá pénzt is, hiszen az evés a hobbim, a szenvedélyem is.
Ugyanakkor nem szégyellem a hagyományos magyar ételeket, nem tartom őket cikinek és nem hőzöngök, mikor a volt kommunista országomat a rendszerváltás után 25 évvel még mindig úgy emlegetik, mint volt kommunista ország, és azokra a helyekre is kíváncsiak, amik az elmúlt idők nyomait viselik. Többek között azért, mert tisztában vagyok azzal, hogy 25 év egy ország történelmében lófütty, másrészt higgyék el, nagyon büszke vagyok a csillagos éttermeinkre, a menő startupokra, még a bulinegyedre is büszke vagyok, de más országokban és városokban is van ilyen. Régebben, mint itt. És a demokráciával ugyanez a helyzet, egyébként. Sőt, máshol tudnak is vele mit kezdeni.
Fotó: MTI/Simó Endre
Nem szégyellem a Pléh csárdát és a málnaszörpöt, de még a málna ízű szörpöt sem. Én is szeretem a rántott húst. Rántott húst mondtam, nem borjú bécsit hazudtam, ha feltűnt. A melósok, sőt, maga a nép vagy ha jobban tetszik, a polgártársak ide, ilyen helyekre járnak, meg a helyi kisvendéglőbe és ott hétvégén négyszemélyes fatányérost kérnek, amin van rántott gomba és rántott csirkemell is, meg gombás rizs. Egy évben kétszer, mert vidéken nincs középosztály, szóval nekik erre a két alkalomra telik. Igen, ez is a valóság. Ezek vagyunk mi, átlag magyarok. Ahogy az amerikai filmek mozgó hot-dog árusa is valóság és a helyi kulinária része. Biztos, hogy én is ott kezdenék és nem a világ legjobb ötven éttermének egyikébe rohannék be.
Ha már szégyenkezni, de legalábbis sajnálkozni akarunk, akkor férfi módra tegyük, olyan dolgon, amin van is mit siratni: hogy a hagyományos magyar konyha alapjait még mindig nem tettük le. Még mindig nem tudjuk mire építeni a mi világhíresnek gondolt nemzeti gasztronómiánkat, többek között pontosan azért, mert nem vállaljuk fel a kosztunkat. A zúzapörköltet nokedlivel és uborkasalátával. A mákos barátfülét. A tojásos nokedlit fejes salátával. A kelkáposzta-főzeléket. A krumplis tésztát meg a káposztás cvekedlit. A kovászos uborkát. A birkapörköltet és a fasírozottat.
Fotó: Pál Anna Viktória
Őszintén sajnálom és nagyon dühít, hogy a bolognai meg a carbonara minden vidéki étterem étlapján szerepel (hogy hogyan készül, más kérdés), de egy tisztességes fejtett bablevest nem tudok enni kora nyáron. Hogy nincs zsenge zöldbabfőzelék a napi ajánlatban, és ciki sütni egy vargabélest, de az almás pitéhez már úgy jár a gombóc vanília fagyi, mintha öreganyáinkat az asztal körül kergették volna, ha nem úgy adták föl. Megy fejből, melyik a legjobb tíz reggeliző és sztrítfúdozó hely Budapesten, de előbb kapok a városban egy tisztességes fish and chipset jó remuláddal, mint egy roppanós debrecenit ízletes mustárral, kenyérrel. Szalagos fánk nincs, churros van.
Félreértés ne essék, eszem ágában sincs egy trikolórra fújt féltéglával verni a mellkasom és vérgőzös szemmel a magyar ételek elsőbbségét hirdetni „magyar bélbe magyar kóbászos zsömlét” feliratú pólóban. Tisztában vagyok vele, hogy nem látunk tovább az orrunkig és évszázadoknak kell eltelnie, mire a Béla meg a Pista, akik a cumisüvegből is csülkös pacalt szívtak magukba megkóstolják a spárgát hollandi mártással, netán elegendő lesz nyári vacsorának egy avokádó- vagy tonhalsaláta.
Fotó: Pál Anna Viktória
De ne tegyünk úgy se, mintha a bőrén sült lazac rizottóval a hagyományos magyar konyha része volna, amire forradalmat lehet hirdetni és mutogatni lehet egy világlátott jenkinek. A bő olajban sütött bundás kenyeret meg titokban zabáljuk fulladozva ott, ahol senki nem látja, mert az olyan proli. Nem az. Kitunkolni vele a spenótfőzelékes mélytányért sem. Anthonynak biztosan tetszett volna.
