Gyakran viccelődünk egymással azon, hogy mi aztán rémesen unalmas valóságshow-szereplők lennénk – kezdi a történetét az asszony.
Múlt hétvégén például elmentünk négyesben sátorozni. A férjem, az élettársam, a kislányom és én. Felállítottuk a sátrat, kaját sütöttünk a tűznél, aztán vég nélkül válaszolgattunk a kicsi kérdéseire, majd amikor végre elaludt a csillagokat bámultuk és beszélgettünk. Olyan boldog voltam, kiegyensúlyozott és harmonikus, hogy majdnem megfeledkeztem arról, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem osztozik a nézeteinkben, romlottnak és perverznek tartanak minket.
A “polyamorous” – többszerelmű – lét azt jelenti, hogy abban hiszek, egynél több emberbe is lehetek szerelmes egyidőben. A férjemmel 17 éve vagyunk együtt, a barátommal pedig – akivel nemrég egy nemhivatalos ceremónia keretében szintén elköteleződtünk – már több mint két éve. A legtöbben azt gondolják, biztosan nagyon bonyolult az életünk, de igazából egyszerű és csodálatos az élet, amit kialakítottunk magunknak.
Ugyanúgy, ahogy az egyneműek házasságát is rengeteg kritika éri, úgy megvetéssel illetnek minket is, azzal támadva, hogy nem tudjuk garantálni a gyermekünk egészséges lelki fejlődését. Ráadásul, még azok is, akik látszatra támogatnak, folyton ugyanazokat a hülyeségeket kérdezik. “Biztos, hogy ez fair mindkét férfivel szemben?” vagy ” A lányodnak nem okozol fájdalmat az életmódoddal?”. Megértem, hogy össze vannak zavarodva, az ismeretlentől való félelem dolgozik mindenkiben, de azért egy valamit nem értek. A lányomat az apukája, a mostohaapja és én is, mindenki végtelenül szereti. Akkor hogy lehet az rossz számára, aminek végeredményeként több szeretetet és odafigyelést kap?
Fotó: Twitter
Nagyon hosszú utat jártam be, mire idáig eljutottunk. Még nagyon fiatalon házasodtunk össze a férjemmel, mert biztos voltam benne, hogy vele akarom leélni az életemet. Egy idő után azonban úgy éreztem, mintha lelkem egy részét elnyomnám, mintha nem lennék teljesen elégedett. Aztán, idővel rátaláltam a “többszerelmű létre” és úgy éreztem, igen, ez kell nekem, így én is tudnék élni! Fogalmam sem volt azonban, hogy álljak neki vagy mit tegyek a dolog érdekében, plusz a férjem sem rajongott az ötletért elsőre. El tudta fogadni magát a dolog létjogosultságát, de nem látta saját magát képesnek rá. Így aztán nem is gyakoroltam rá nyomást, egy időre pihentettem az egészet.
Aztán, amikor visszamentem az egyetemre, hogy befejezzem a tanulmányaimat, a húszas éveim végén, akkor találkoztam egy sráccal, aki ugyanúgy hitt ebben a dologban, mint én. Órák után rengeteget beszélgettünk és megerősítette bennem a meggyőződést, hogy erre van szükségem. Így nem maradt más hátra, mint egy este leülni a férjemmel és elé tárni mindent. Elég nehéz lépés volt, mert kockáztattam vele, hogy vége lesz a házasságunknak…
Szeretnéd tudni, hogy a férfi mit válaszolt? Kattints a cafeblogra!
