Nyáry Krisztián könyvének nem egy, hanem 33 főhőse van, köztük olyan magyar híres emberek, akikről eddig azt hihettük, hogy mindent tudunk, mint például Papp László vagy Semmelweis Ignác. A kötetből azonban kiderül, mennyi tragikus csavar volt az életükben, mennyire göröngyös út vezetett a sikerükhöz, és mennyi csatát kellett megvívniuk, mennyi gonoszsággal találkoztak, és hogy néha ez sem volt elég a klasszikus értelemben vett happy endhez.
Ezeknek a hőseinknek az élete nem kifejezetten irigylésre méltó, viszont példaként szolgálhat, ahogy hittek abban, amit ők helyesnek véltek, és ahogy minden külső akadály, minden ellenség, ármány, sorscsapás ellenére küzdöttek az igazukért, a kitűzött célukért. Manapság, mikor körülöttünk minden ennyire gyorsan változik, és teli vagyunk bizonytalansági tényezőkkel, szigetet kínálnak ezek a történetek, ahol megpihenhetünk, megnyugodhatunk.
A 33 név között számos ismerősen csenghet, utcák, terek, iskolák, egyéb fontos intézmények miatt hallhattuk már őket, de hordozóikról csak sejthettük, miért érdekesek. És vannak szép számmal olyanok is, akiknek személy szerint sose hallottam még a nevét, de most már biztos nem fogom elfelejteni, mint például az én személyes hősömét, Sztehlo Gáborét.
Az 1909-ben született evangélikus lelkészt a második világháború vészterhes napjain azzal bízta meg egyháza, hogy segítsen a keresztyén vallású zsidókon. A magát fiatal lelkészként éretlen és naiv léleknek jellemző Sztehlo örömmel látott neki a mentőakciónak. Két dologra azonban fittyet hányt: egyrészt arra, hogy betartsa a hatályos faji törvényeket, másrészt hogy a megmentettjei kizárólag protestáns felekezetűek legyenek.
Az evangélikus lelkész 1944 novemberétől összesen 1600 zsidó gyerek és négyszáz felnőtt életét mentette meg. Ami különösen megfogott benne, hogy sokszor azzal nehezítette meg a saját helyzetét, hogy képtelen gonoszságot feltételezni másokról, nem hitte volna például, hogy bárki képes lenne ártatlan gyermekeket a halálba küldeni. De nem volt egy elveszett figura: néhány hét alatt 32 gyermekotthont hozott létre. Minden óvatosságot félretéve dolgozott, így sikerülhetett neki kétezer embernek menedéket találni.
Egy megvalósított utópia
Védencei visszaemlékezései szerint nem csak a testüket, a lelküket is megmentette, reményt és nevetést vitt magával a legsötétebb napokon is. A háború után pedig megvalósította álmát: létrehozta Gaudiopolist, azaz az Örömvárost, ahol egy gyerekekből álló parlament hozta a törvényeket. Csak az iskola volt kötelező, a munka nem, ez utóbbit viszont fizetéssel és nyilvános dicsérettel jutalmazták. Bár Sztehlo tartott istentiszteletet, vallásszabadság volt, senkinek nem volt muszáj részt vennie ezeken. Öt évig élhetett az álom, 1950-ben államosították az otthont. Sztehlo nem lett hűtlen magához, egyházi kereteken belül súlyosan fogyatékos gyerekek számára hozott létre szeretetotthonokat. Családja 56-ban emigrált Svájcba, öt évig kellett várnia, hogy meglátogathassa őket. Kint szívinfarktust kapott, nem mehetett haza. 1974-ben, védenceitől akkor kapott levelek olvasása közben érte a halál.
Sztehlo sorsa, akárcsak 32 társáé sokszor legalább annyira dühítő, mint amennyire szép. Közben viszont annyi erőt lehet belőlük meríteni, és olyan jó elmerengeni egy-egy szépen, nem túlzásba vitt emelkedettséggel, emberien megírt történeten. És belekapaszkodni ebbe a harminchárom magyar hősbe, hogy igenis érdemes kiállni a nekünk fontosnak vélt értékekért, és hogy attól még, hogy nem sikerül valami elsőre, vagy baromi nehéz, nem kell és nem szabad feladni. Meg kell próbálni újra.
Ezzel a könyvvel iránytűt és 33 segítő kezet kapunk a nehezebb pillanatokhoz.
