Antal Alexa szüleinek köszönhetően már 12 évesen búvárkodhatott. Nemcsak a víz szeretetét, de tisztelelét is hozta ez magával. Fontolgatta, hogy tengerbiológusnak tanul, de végül a kommunikáció szak mellett döntött. A természetvédelem azonban így is az élete részévé vált. Hat éve a WWF munkatársa. Azóta kétszer volt mélyvíz az életében, minden értelemben.
Először Madagaszkárra ment 3 hónapra
Egy pici tengerparti faluban, pálmalevélviskókban élt halászok között, együtt keresték a módját, hogyan tudják beszerezni a helyiek a mindennapi betevőt, úgy, hogy minél kisebb kárt okozzanak a tenger élővilágában.
„ Ők maguk is érzékelték, hogy baj van, elmondták, hogy egyre nagyobb hálót kell használniuk, egyre több időt kell tölteni a vizen ugyanakkora fogásért, és eltűnt több faj is. Mi olyan tippeket adtunk például, hogy tojásrakás idején ne szedjék ki a homárt, a pici halakat dobják vissza, tengeri teknőst ne öljenek, mert az kihalófélben van.”
Fotó: Berecz Valter
Alexa nagyon nagy eredménynek érzi, hogy a halászok elkezdtek máshogy gondolkodni és ha még nem is mindig fogadták meg a tanácsokat, már szégyenérzetük volt miatta. A három hónap alatt jutott idő a gyerekek környezetvédelmi oktatására is.
Víz és áram nélkül
Azt mondja, a helyiekkel nem volt különösebben nehéz elfogadtatni magát és a víz, villany és telefon nélküli élethez is gyorsan alkalmazkodott.
„Pálmalevélből tekert zuhanyzónk volt és egy kis gödör vécé gyanánt. Hajóval hoztak nekünk tartályban vizet hetente, de azt is nagyon be kellett osztani. Tengervízben mostunk, csak öblítésre használtuk a kapott vizet. Hajmosásra maximum 4 bögre, a test leöblítésére egybögrényi jutott. Elvileg édesvizet kaptunk, de még forralva is olyan sósnak éreztük, hogy csak teának tudtuk meginni eleinte.”
Alexa az utolsó pár napban gyakorlatilag szomjazott, mert arrafelé, ha meghal valaki a faluban, akkor megáll az élet 1-2 napra. Mindenki a halott házánál virraszt, énekel. Ekkor kellett volna a következő adag vizet kapniuk, de nem volt, aki szállítsa.
A hely, ahol óra sincs
Különleges volt megélni azt is, hogy a helyieknek nincs órájuk, a nap helyzete alapján határozták meg a napszakokat, gyakorlatilag a természettel együtt éltek, náluk akkor volt este, amikor besötétedett, áram nélkül nem is lehetett meghosszabbítani a nappalokat.
Ezek a tapasztalatok alapjaiban változtatták meg Alexa szemléletét:
„Megtanultam értékelni az apróságokat, itthon is egy perc alatt zuhanyzom, a kozmetikumok, a smink jelentőségét vesztette.”
Pár év múlva újra útnak indult. Egy egész évre Malajziába ment, Borneo szigetére. A világ legnagyobb korallkoncentrációjának védelme volt itt a feladat. Az érkezés sokkoló volt:
„Január volt és ahogy leszálltam a repülőről, megcsapott a meleg párás levegő. Jólesett. Már esteledett, de rögtön látni akartam a tengert, átverekedtem magam építkezési törmelékeken, plázákon és a parton egy óriás műkarácsonyfa fogadott. Mosolyogva merültem el a látványban, amikor zajokat hallottam a kuka felől, arrébb ugrottam, nem is akartam tudni, mi az. De távolabb kiderült, patkányok hemzsegnek körülöttem.”
Fotó: Berecz Valter
A betonrengetegnek tűnő Kota Kinabalutnem zárta a szívébe, de a tengeri élővilág rabul ejtette Alexát.
„ Elvégeztem egy korallállapot-felmérő tanfolyamot. Nagyon élveztem. Különösen magát az expedíciót, amikor nekem kellett egyedül végigpásztáznom egy 100 méteres területet és összeírnom a főbb halakat egy víz alatti ceruzával. A búvárok mindig párban járnak, itt voltam először egyedül, úgy, hogy gyakorlatilag 15 méterre sem lehet ellátni. Azt hittem, félni fogok, de leírhatatlan nyugalom szállt meg. 12 méter mélyen olyan volt, mintha hazaértem volna.”
Visszafelé az aljzatot kellett vizsgálnia, az algákat, korallokat.
„Gyakorlatilag végig lefele fejjel dolgoztam, úgyhogy mind a két kezem tele volt és helyenként tapintással kellett megállapítani, hogy él-e még a korall. Na, ez új volt nekem. Imádok búvárkodni, de eddig igyekeztem nem érinteni semmit a víz alatt. Itt ezt a félelmet is leküzdöttem.”
Amikor nem a víz alatt dolgozott, akkor a pusztító halászat ellen küzdött a szervezet helyi aktivistáival. Errefelé ugyanis gyakori a vontatóhálós, ciános és dinamitos halászat, amely elképesztő károkat okoz. A piacon is tanították az embereket, hogyan kerülhetik el az ilyen módszerrel szerzett halakat.
Cápák, varánuszok, piócák
Vizi élményei emlékezetesek voltak azért is, mert az egyik legnépszerűbb búvárhelyen három merülés alatt tíz cápát számolt meg, le is videózott egyet.
„ Arra gondoltam, hogy a cápák leginkább azért támadnak, mert fókának vagy egyéb zsákmánynak nézik az embert, alapvetően nem vagyunk táplálékuk. De nem mondom, hogy nem ment fel az adrenalin. És nemcsak akkor, hanem az első esettől mindig, ha vízbe szálltam.”
Szárazföldön is adódtak izgalmak. Amikor először találkozott varánusszal, egész testében remegett. Csak a leggátlástalanabb gyilkológép, a komodói sárkány járt az eszében. Akkor még nem tudta, hogy a szigeten felbukkanó 2-3 méteres óriásgyíkok annak csak a szelídebb rokonai.
„ A ‘hess, tűnj el’ nem vezetett eredményre, a kiabálás, taps hatására viszont komótosan arrébb cammogott. Az első alkalom vérfagyasztó volt, de aztán beláttam, hogy ők nem támadnak. Az emberek ott úgy élnek a varánuszokkal, mint mi a kóbor macskákkal.”
A munka és az új környezet adta kihívások mellett vállalt egyéb próbatételeket is. Megmászott például egy 4095 méteres hegyet, noha kétezer fölött korábban még nem járt. Nem csak a tüdejét viselte meg ez a kaland, a vizes zokniban átfagyott lábujjairól is elvesztett egy körmöt.
Fotó: Antal Alexa
Elment egy dzsungeltúrára is, ahol akkora volt a páratartalom, hogy 10 kilométernél többet nem bírtak gyalogolni. Vadállatoktól két őr védte őt és társát.
„Én nem féltem, bár az ijesztő volt, amikor nem messze tőlünk egy elefánt megölt egy német turistát, mert hiába mondták neki, hogy ne menjen közelebb. Én pici állatoktól tartottam. Ott senki nem úszta meg piócamarás nélkül. Én megúsztam, mert – hiába volt meleg – be voltam öltözve, profi, combközépig érő védőzokniban, alatta cicanadrág és hosszú ujjú. Állítólag nem is fáj annyira, egy pici szúrást érzel, de én nagyon undorodtam tőlük.”
Ezek az izgalmak feledtették olykor azokat a nehéz pillanatokat, amelyeket európai átélhet Afrikában, Ázsiában:
„Madagaszkáron még nem tudtam, mi az a honvágy, még az itthoni ételek sem hiányoztak 3 hónapig. Borneón, egy év alatt viszont megismertem az érzést, már tudom, hogy a honvágy fájdalmas. Ezt tetézte a néha rád törő magány – ott ahol különben egy pillanatra sem tudsz eltűnni, mert más vagy és mindig figyelnek. De semmiért nem cserélném el ezeket az élményeket. Már feltöltődtem, úgyhogy kész vagyok egy új útra”.
