Kettős életet élni bonyolult és veszélyes. Az ember minden egyes nap úgy kel fel, hogy vajon ez lesz-e az a nap, amikor romba dől körülötte a világ, és úgy fekszik le este, hogy talán a következő lesz-e? Amikor talán örökre eltűnik mellőle a család, elhagyják a barátok, megszűnik a munkahelye, meggyűlölik az ismerősök, és lassan elrohad körülötte minden, amit az életének nevezett. Mert ha kiderül róla, akkor biztos, hogy azok is elfordulnak majd tőle, akik egyébként nem tennék, mert amúgy rendes, rokonszenves ember, de hát muszáj engedni a többség nyomásának.
Örök magányra ítélt szörnyeteg
„Amikor a hatvanas évek közepén, kamaszként ráébredtem a másságomra, hosszú ideig azt hittem teljesen egyedül vagyok. Ahogyan más, én sem ismertem melegeket, nem hallottam, nem olvastam semmit a homoszexualitásról. Elfogadtam magamra érvényesnek a hivatalos álláspontot, hogy egy magányos szörnyeteg vagyok, aki soha nem élhet majd teljes életet, soha nem lehet boldog és szerelmes” – mondja el Láner László, hogy miért volt olyan hatékony fegyver az elhallgatás, illetve az elszigetelés a Kádár-rendszerben a homoszexuális emberekkel szemben.
Láner László
Fotók: Neményi Márton
Élni hagylak, ha láthatatlanná válsz
Bár az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat már egy 1961-es módosítás során kikerült a büntető törvénykönyvből, erről nem igazán tudott senki. A belbiztonsági ügynökök és besúgók hathatós munkájának segítségével működtetett diktatúrának úgy volt a legkényelmesebb, ha ezeknek az embereknek a tízezreit kiszolgáltatottá és zsarolhatóvá, vagyis a lehető legengedelmesebbé teszi. Nagyvárosi, a többségi társadalom elől rejtőzködő szubkultúrájukat pedig könnyebb volt szem előtt tartani úgy, hogy egyben tartják őket.
„Az ember teljes elszigeteltsége addig tartott, amíg meg nem ismerte az első hozzá hasonlót vagy ki nem alakult az első párkapcsolata. Egy internet nélküli korban, amelyik ráadásul rejtőzködésre kényszerített bennünket ez nem volt túl egyszerű. Csak abban a belső radarban bízhattunk, amivel megérezzük, hogy az a pali, aki szembejön az utcán vagy mellettünk áll a villamoson, hozzánk hasonló. De nagyon kockázatos volt valakit csak úgy leszólítani. Aki túl zárkózott vagy bátortalan volt, az magányosan, kitaszítva élte le az egész életét. Hasonlóan azokhoz, akik szerencsétlenségükre vidéken éltek, messze a nagyvárosoktól” – meséli László párja, Takács Bencze Gábor.
A háború idején Budapest kifejezetten toleráns városnak számított
„A homoszexualitás megítélése az 1960-as években vált el Nyugat-, és Kelet-Közép-Európában, köszönhetően annak, hogy utóbbi térség kimaradt a szexuális forradalomból” – mondja Merker Dávid, a Hosszúlépés nevű turisztikai szervezet, a másság helyi történetét bemutató Pink Budapest túrájának vezetője. „Előtte Budapest kifejezettem toleráns városnak számított: 1944-ben a megszálló német hadsereg homoszexuális katonái például meglepve tapasztalták, hogy a Duna-korzón nyugodtan lehet ismerkedni.”
László és Gábor
A magyar főváros a méretei miatt mindig ideális otthona volt a szubkultúráknak, így a melegekének is. A diktatúra idején elsősorban a házibulik voltak jellemzőek: ha az ember ismert valakit, elvitte egybe, ahol végre rájött, hogy koránt sincs egyedül. Ha valaki szimpatikusnak találta, elhívta egy másik buliba is, ahol új arcok bukkantak fel, és így tovább. Baráti társaságok alakultak ki, így öten-hatan feltűnés nélkül járhattak közösen moziba, színházba vagy akár nyaralni.
Tévedés, hogy a fürdők a szexről szóltak
Amolyan félnyilvános, féllegális találkozási pontként működtek a közfürdők és később már néhány szórakozóhely is. Mivel a fürdők az utóbbi évekig sohasem voltak koedukáltak, jótékony gőzük pedig sok mindent elfedett, a meleg férfiak ideális találkozóhelyeinek számítottak. „A közhiedelemmel ellentétben a fürdők nem a szexről szóltak. Előfordult, persze, de nem az volt a lényeg” – oszlatja el Gábor a túlfűtött illúziókat. „Olyanok voltak inkább, mint a klasszikus kávéházak, ahol emberek találkoznak, beszélgetnek és információkat cserélnek. Nyilvános helyek, ahol önmagunkat adva, egymás közt lehettünk.”
„Az anonim szexuális élményre vágyók „csempebárokba”, azaz bizonyos nyilvános illemhelyekre jártak, és „glory hole”-okat, vagyis a fülkék közötti elválasztókra fúrt lukakat használtak” – teszi hozzá Merker Dávid.
Egy presszó, ami nem az, aminek látszik
Az 1970-es végétől aztán már volt néhány szórakozóhely is ahol ismerkedni lehetett. Az Egyetem presszó a Ferenciek terén legendás hely volt: kettős életet élt, akárcsak a vendégei. Napközben megszólalásig hasonlított az összes többi vendéglátó-ipari egységre, de éjjelente a melegek törzshelyeként működött. „Először nappal mentem le szétnézni, és nem hittem el, hogy jó helyen járok” – meséli László. „Decens, idős hölgyek kávézgattak az asztaloknál, semmi sem árulkodott arról, hogy a presszó más lenne, mint aminek elsőre látszik” – emlékszik vissza.
„Az Egyetem kettős élete nyílt titok volt” – meséli Merker Dávid. „Az 1983-ban indult Linda című filmsorozat első részében például itt játszódott az egyik jelenet, melyben egy sztereotipikus meleg férfi szerepelt. A film az egyetlen létező tévécsatornán ment, de senkinek sem volt gondja vele.”
Láner László is úgy emlékszik, hogy a ’80-as évektől fokozatosan enyhült a magyar melegek helyzete: „Az Őrült nők ketrecét 1980 tavaszán mutatták be a magyar mozik. Alig hittük el, hogy egy filmben, még ha kissé gúnyosan is, de szerethető, emberi lényekként mutatják be a melegeket. Össze sem tudom számolni, hányszor néztük meg összesen.”
A haladás hátraarca
A rendszerváltás közeledtével aztán egyre szabadabb lett minden: Láner Lászlóék már 1988-ban egyesületet alapíthattak Homérosz néven, kiadták első saját lapjukat, a Mások melegmagzint, és 1997-ben megszervezték az első melegfelvonulást. Közel húsz évig úgy nézett ki, hogy a magyar társadalom egészségessé és nyitottá fejlődik, aztán 2007 körül kiderült, hogy csak a felszín szép, de belül valami rohad. De ez már egy másik történet.
Ma az államszocializmus éveire László és Gábor is úgy emlékszik vissza, mint a diktatúrára, amelyik egy titkos, földalatti világba kényszerítette őket. Mindennapjaikat mégis remény hatotta át, hiszen látták és érezték, hogy lassacskán minden jobb lesz. A hátraarc óta ez már nincs így. Talán egyszer még lesz.
