Hazudnék, ha azt mondanám, küldetésnek tekintettem bármikor is azt, hogy az emberek jó alapanyagból jó ételeket egyenek. Az erre irányuló gondolat is tiszavirág életű volt, éppen elkezdtem gondolni, mikor már legyintettem is: miért pont én legyek az a lánglelkű ifjú, aki kiáll a halevés mellett és elmondja, nem drága sem a pisztráng, sem a ponty, mikor mellettem kettővel Stepfordból, mosolyogva, rózsaillatúan bizonyítják be, hogy a tripla csokis, újragondolt lúdláb torta perui cseresznyével és négyszáz éves konyakban áztatott meggy díszítéssel február közepén egyenesen létszükséglet?
Tőlem aztán mindenki azt eszik, amit akar. Bánom én?
Na ez sem igaz, mert órákig képes vagyok morogni és dühöngeni egy-egy – számomra – új termék láttán, mikor láttam, hogy van tejbegríz por és gyorsfagyasztott nokedli, majdnem agyvérzést kaptam. És persze továbbra is hobbim a mások bevásárlókocsijának vizslatása, Dagadt Bencécske vajon mitől dagadhat, tán csak nem a családi csomagolású kinderpingvintől meg attól a négy vienettától, ami már a hiper parkolójában szarrá fog olvadni? És miért vesz az a szimpatikus pár baromfipárizsit? Miért?!
Na. De. Hogy.
Egyszerre több fronton támadjanak és nézzenek hülyének, az már túlzás. Először is, jönnek megint a tippekkel. Most komolyan, ezt csak nőkkel csinálják? Én még olyat nem hallottam, hogy férfiaknak flexeket ajánlgattak volna, vagy reklámok települtek volna egy rohadt franciakulcsra. Nyilván van férfiaknak szóló reklám, de az alapértelmezetten okos férfiaknak szól. Csúcstechnológiát és olyan termékeket kínálnak nekik, amikhez csak ők értenek, de legalábbis csak ők tudják bekapcsolni, elindítani, beprogramozni. Bezzeg mi nők annyira hülyék vagyunk, hogy se mosóport, se hajfestéket, se szemspirált nem tudunk magunktól választani. Sőt.
Azt sem tudjuk kitalálni, mi lesz a vacsora. Nem baj, jönnek multiék és kitalálják helyettünk. Annyira jó fejek, hogy időt is spórolnak nekünk, aszongya, negyed óra alatt kész. És hát az, hogy fantasztikus áron van mindez, szinte természetes. A kereskedelmi multiknak elemi érdekük, ugye, hogy nekem pénzt spóroljanak meg. De miről van szó?
A carbonara spagetti alapról. A rafináltról, igen.
Ezt ajánlják, négy-öt főre, gépsonkával, akciós tésztával az akciós magazinban. Nehogymár egyedül én kapjak agyvérzést, idemásolom a receptet. Amúgy elnézést kérek a recept szóért. Pontokba van szedve egyébként, én ugyan egy mizantróp dög vagyok, ám ennek ellenére, ha nehezemre is esik néha, feltételezek némi észt embertársaimról, és folytatólagosan írom, ha nem gond: „A spagettit főzzük ki bő sós vízben annak csomagolásán feltüntetett módon. A csíkokra vagy kockákra vágott gépsonkát pirítsuk meg a margarinon. Adjuk hozzá a Carbonara alapot (két tasakkal) és a hideg tejet. Folyamatosan kevergetve újraforrástól számított 1-2 percig főzzük. Tálaljuk a spagettival.” Szándékosan nem adtam meg a hozzávalók pontos mennyiségét, nehogy valaki véletlenül elkészítse. A fenti étel neve ugyanis nem Carbonara spagetti, hanem tejszínszerűséges, nátrium-glutamátos löttyben fuldokló tésztaszerűség, margarinon pirított gépsonkával. Nem jó, nem olcsó és nem gyors.
Hogy miért.
Nézzük először az időt. Ami telik, gyorsul és fogy. Lehet, hogy nincs idő a fájdalomra és egyéb dolgokra sem, bár hogy a sok időt, amit a migrénen meg a térgyünk kaláccsában érzett kínzó fájdalmon spórolunk meg, végül is hova, mire fordítjuk, sosem derül ki, a gyerekre biztos nem, egymásra pláne. A facebookra, például, jogos, hogy felejthettem el. Szóval, a carbonara spagetti, leánykori nevén a szénégetők tésztája az eredeti recept szerint is negyed óra alatt készül el, akarom mondani, a tészta kifőzéséhez számoljunk még három percet. Még belül is maradunk a fertályórán.
Aztán, az ár. Nagyvonalú leszek. Két tasak ebből a porból 558.- Ft most akciósan. Kell hozzá még gépsonka, átlagos, 1.200 Ft-os kilónkénti árat számoltam, ebből huszonöt deka kell, tehát 300.- Ft. Fél liter tej, 150 Ft. A három deka margarin árát elengedtem, így mulat egy magyar úr. A multi által ajánlott akciós spagetti kerek háromszáz forint, ezerháromszáz forintnál tartunk, de öt személy ebből nem lakik jól, három sem, mert szar kajától nem lehet jól lakni, csak enni belőle. És a por amúgy 329.- Ft.
Ha carbonara spagettit akarunk készíteni, akkor szükségünk lesz spagettire, hasaalja vagy tokaszalonnára, tojásra és pecorinóra (vagy parmezánra). És rengeteg borsra, a szénégető tészta bors nélkül ugyanis olyan, mint a Dallas Bobby, Jockey, Samantha és Pamela nélkül, a Kukori és Kotkoda főcímzenéjével. A klasszikus iskola szerint személyenként tíz deka tésztát számolhatunk, négy személyre főzzünk ki haraphatóra negyven deka spagetti tésztát. Hedonista módon számítva kell 15 deka szalonna, ezt kevés olívaolajon pirítsuk meg, majd szedjük ki a serpenyőből. Három tojást verjünk fel habosra, keverjünk el benne kb. négy-öt deka pecorinót (parmezánt). Borsozzuk bőségesen. A tésztát szűrjük le, adjuk hozzá a szalonnát, 2-3 evőkanállal a tészta főzővizéből, rázzuk össze, majd a még meleg tésztához adjuk hozzá a tojásos keveréket, ami így szépen ráfényesedik. Ilyenkor már ne legyen tűz a tészta alatt, különben tojásrántottás-szalonnás tésztánk lesz, nem carbonaránk. Tálaláskor tekerjünk még rá jócskán borsot és szórjunk még rá sajtot.
Ha kétezer kilója a szalonnának, akkor 250.- Ft-ba kerül, három tojás legyen 90 Ft, a pecorino (parmezán) legyen 450 Ft és akkor nagyon nagyvonalú voltam újra. A tészta adott, 300.- Ft, az annyi mint 1.090.- Ft. Kétszáztíz forinttal olcsóbb és TÉNYLEG nagyon nagyvonalú voltam a pecorinóval (parmezánnal).
Sem időt, sem pénzt nem spóroltunk, hülyének néztek bennünket és ettünk egy tejszínes trutyiban fuldokló spagettit. Persze lehet rám hallgatni és enni egy tradicionális kaját Lazióból, jó alapanyagokkal, frissen őrölt borssal… mmm. Persze nem tértem ki arra, kell-e az IGAZI carbonarába tejszín vagy nem, mert nem ez a lényeg, az sem, hogy létezik-e olasz egység, vagy a vörösingesek szoptak, mint a torkos borz, a semmiért. A lényeg az, hogy ne egyenek műkaját, ne egyenek porokat, és az Istenért, soha, de soha ne pirítsanak margarinon gépsonkát.
