Első kérdésünk egy tragikus véletlen okozta haláleset kapcsán a következő:
Amikor valaki ártatlanul esik áldozatául egy erőszakos cselekménynek, akkor abban mennyire játszik szerepet a sors, a véletlen, esetleg valami más, külső erő?
A válaszok sorrendjét a válaszadók nevének betűrendje adja.
Cser Zoltán
Buddhista teológus, tanító (vadzsrajána)
A buddhizmus szerint a viszonylagos körülmények között mindig ott található az ok-okozat elve, ezért az egyik első kijelentés, hogy: „véletlen nincs”.
Ez természetesen senkit sem ment fel a felelősségvállalástól, éppen ez a rejtett játékszabály adja az igazi felelősségtudatot. Aki hajlandó elfogadni, hogy az, ami vele történik az egy korábban feldobott kő, ami visszaesik, azaz következmény, képes tanulni a hibákból, az valóban vállalja a felelősséget a saját tetteiért, az ilyen ember valóban elindul a szabadság útján.
A fenti eset is az ok-okozat működése, de ahogy azt a Buddha mondta, homály fedi a szemünket, nem látjuk át a történések mögötti rejtett összefüggéseket. A fiatal korban minket érő eseményeket korábbi létezéssel, korábbi életekkel magyarázzák. Egy ponton túl azonban ennek sincs sok értelme, mert ez is csak egy magyarázat, így végül marad a nyitott szív és a józanságon alapuló erkölcs.
Sokan úgy gondolják, hogy a karma tanítása a buddhizmusban azt a célt szolgálja, hogy megmagyarázzuk az események okát. Ahogy a magyar nyelvben is az látható, az okokat tudó ember okos, de a tanításnak nem ez a célja, hogy okosakká váljunk, hanem az, hogy képesek legyünk átlátni a létezés természetét, elfogadjuk, hogy az események következmények és megtanuljuk méltósággal elviselni azokat, azaz alkalmazkodni saját életünk körülményeihez, majd felhasználni azokat magunk és mások épülésére. Itt tehát nem az a kérdés, hogy miért történt, ami történt, hanem hogy hogyan éljük meg azt, és hogy hogyan reagálunk rá.
Madhupati dász (Mérő Mátyás)
Vaisnava (krisna-hívő) lelkész
A különféle baleseteket a közgondolkodás a vak véletlennek szokta tulajdonítani. A krízisekre általában úgy tekintünk, hogy mi csak passzív elszenvedői vagyunk azoknak. A valóságban azonban mindennek, ami velünk történik, korábbra visszavezethető oka van: valamilyen múltbeli tettünknek a visszahatását kell megtapasztalnunk.
Joggal vetődhet fel, vajon mit követett el pl. egy kisgyermek, hogy az életével fizet érte? Ez rendkívül igazságtalannak tűnik, ám az élőlény tetteit megvizsgálva felfedezhetünk összefüggéseket.
Igen valószínű, hogy egy gyermek nem is ebben az életében követte el a gonosztettet, hanem korábban. Az egyén minden látszat ellenére ugyanis nem az a test, amelyet látunk, hanem a testben lévő parányi lélek, aki a test elpusztulása után egy másik testben folytatja életét. Krisna így magyarázza ezt a Bhagavad-gítában: „Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.”(2.13.)
Az anyagi természet alapvető törvénye, a karma szerint, ha szenvedést okozunk egy élőlénynek, ebben vagy egy következő életben nekünk is meg kell kapnunk azt a szenvedést. Aki kárt okoz egy gyermeknek, súlyos árat fog fizetni később tettéért. Ha viszont jót teszünk valakivel, ezzel „megváltjuk a jegyet” egy későbbi, akár több élet múlva bekövetkező előnyös fordulatra, pl. egy gazdag családban való születésre.
Ugyanakkor akármennyire is törekszünk arra, hogy egy jobb életet érdemeljünk ki, a legkellemesebb életet is a halál zárja le. Aki ebből a körforgásból ki akar kerülni, annak – a Bhagavad-gítá tanítása szerint – Isten szerető szolgálatába kell fognia, mivel a múltbeli tetteink következményeit csak Ő törölheti el.
Nagypál Szabolcs
Római katolikus teológus
Ha valaki erőszakos cselekménynek esik áldozatul, az mindig a végletekig megrendítő, különösen, ha az ártatlanságnak olyan kristálytiszta esetével állunk szemben, mint egy vétlen kisgyermek. Természetes, hogy a vallásában az élet és az élete értelmét megtaláló, majd mélyebben tovább kereső ember ekkor még inkább értelemmel kívánja fölruházni a megtörténteket.
A végzet és a Gondviselés összjátéka mindig is izgatta a gondolkodó embert. Nyilvánvaló, hogy egyszerű vagy olcsó megoldásokkal nem lehet elintézni a kérdést, például azért nem, mert az emberi élet egy konokul egyirányú időfolyamban hömpölyög, míg a Jóisten kívül áll az időn, teremtményén, és az egész történelmet mintegy egyszerre, filmszalagként szemléli.
Téved, aki egy ilyen borzalom után éppen a Jóistent igyekszik felelőssé tenni: Miért tette ezt? Hogyan engedheti, hogy mások ezt tegyék? A Krisztus-esemény után már valamivel jobban megértett Isten ugyanis egyáltalán nem a távolságtartó kívülállás, és nem is pusztán a külső erőhatás módján viszonyul az Általa teremtett világhoz, hanem inkább a belébocsátkozás, a közösségvállalás, sőt az azonosulás útján.
Jézus Krisztus – az isteni és az emberi természet egybefogója – annak idején Maga is erőszakos cselekmények ártatlan és vétlen áldozata lett. A Jóisten nem a tettesek oldalán áll tehát, kegyetlen és romboló végzetként, hanem az áldozatok – az ötéves kislány – sorsában osztozik.
A megtörténteket értelemmel telíteni nemcsak az okok oldaláról lehet (mi okozta azokat?), hanem a célok, a jövő felől is: azt kérdezve, hogy az értelmetlennek tűnő rettenetből hogyan csírázhatik mégis értelem. Például úgy, ahogyan a hírek szerint a kislány szülei is küzdenek a gyermekük halálának tényével: ünneplik az öt esztendő életet, remélik az igazságosság áradását, és megálljt mondanak a gyűlöletnek szívükben és a külvilágban.
Radnóti Zoltán
Rabbi
A zsidóságtól, alapelveitől és Istenszemléletétől teljesen távol áll az a felfogás, miszerint Isten mindenkinek azt adja, amit ő érdemel, azaz ha jól viselkedik, akkor gazdag és boldog lesz, ha rosszul, akkor bizony szenvedéssel teli sors az ő megérdemelt osztályrésze.
Pontosan tudjuk, hogy ez a gondolatsor arra ösztönzi az embert, hogy bűntudatot érezzen még ott is, ahol nem kellene, hogy minden pillanatban féljen a tetteitől és passzivitásba meneküljön. Ettől a pillanattól már csak egy lépés az az érzés, hogy az ember elkezdje ne szeretni önnönmagát, és félve gyűlölni Istent.
A Talmud azt írja: „minden Istentől származik, kivéve az Istenfélelem”.
Isten befejezte a teremtés csodás művét, átadta az embernek a hatalmat és a Törvényt. Mi tudunk dönteni jó és rossz között. Mózes I. könyve így mondja: „A bűn az ajtó előtt hever, utánad vágyakozik, neked le kell győznöd azt.”
Hinnünk kell abban, hogy nem Isten döntéséből származó történések azok a fájdalmak és tragédiák, amelyek napjainkban már, – „hála” az internetnek és a televíziónak – egyre kézzelfoghatóbbak, hanem a létünknek és világunknak ez egy olyan oldala, ahol „megtörik a fény” és ahová az isteni jóság nem jut el. Ez egy olyan valóság, ami független Isten akaratától, sőt bátran kimondhatjuk, neki is fáj.
Sem az életet, sem a halált nem tudjuk megmagyarázni. Nem tehetünk fel kérdést, és nem alkudozhatunk, hanem tudnunk kell, hogy hálával tartozunk Istennek az életért és az évekért, amiket leéltünk.
A zsidó életfilozófia alapelve, hogy gyászunkban a ruhánkat megtépjük, ám abban a pillanatban egy Istendicsérő himnuszt mondunk, a Káddist, ezzel köszönve meg Neki, hogy akit szerettünk és elveszítettünk, ő közöttünk járt, és mi a közelében lehettünk, hogy ő élt. Értünk és velünk.
Kaptunk két csodás tulajdonságot Istentől, amit most az Ő irányába kell gyakorolni: a szeretetet és a megbocsátást.
Sulok Zoltán Szabolcs
Muszlim hitoktató
Hiszünk az elrendelésben. Amikor valami nehézség vagy váratlan katasztrófa éri az embereket felteszik a kérdést: „Miért történt mindez? Hiszen nem csináltam semmit, ártatlan voltam!” Ezzel szemben az emberek, ha valamilyen jutalom vagy jó dolog éri őket nem mondják azt, hogy „Nem tettem semmit. Ezt nem érdemlem meg!” Ez jól mutatja, hogy az emberek eltérően gondolkodnak Isten (Allah) adományairól, amelyeket Isten – bölcsessége szerint – mér ránk. Ezek a próbatételek nem véletlenek, azok Allah akaratából és engedelmével történnek. Mi emberek, azonban sokszor nem látjuk az ebben rejlő isteni akaratot és bölcsességet, hanem az okot akarjuk tudni. Pedig ennél sokkal fontosabb lenne annak kutatása, hogy én, mint ember, hogyan tudom ezt a próbatételt kiállni, elfogadni Allah elrendelését, s továbbra is a hit útján maradva cselekedni az életem hátralévő részében. Hiszen az Ítélet Napján Allah előtt erről fogok számot adni, s nem pedig az okról, ami Istenhez tartozik. Muszlim emberként hiszek az elrendelésben, ami a hit pilléreinek egyike. Isten elrendelése körülveszi az egész világot, így az ember szabad akarata is Isten elrendelésén belül van. Ez lényegében azt jelenti, hogy az ember választja a cselekvése útját, az eredményt pedig Isten adja. Az embernek a jóra kell törekednie, arra, hogy Isten hatalmas elrendelésében a jó dolgok eszköze legyen.
Mohamed Próféta (béke legyen vele) azt tanította: „Őrizd meg Allahot, és magad előtt találod Őt! Emlékezz meg Allahról a bőség idején, megemlékezik rólad a szűkölködés idején. Tudd meg, hogy ami eltévesztett téged, nem érhetett volna el, s ami elért téged, az nem téveszthetett volna el! Tudd meg, hogy a türelemmel a győzelem, a csapással a megkönnyebbülés, és a nehézséggel pedig a könnyebbség jön el!” (Ahmed)
Az evilági élet nem ér véget a halállal, van egy másik világ, amely az evilági élettől eltérő szabályok szerint működik, amit nem tudunk evilági mércével mérni, megérteni.
