Előfordulhat, hogy a szomszédba kell menni érte vagy némi bajuszcibálás zaklatja fel a kedélyeket, de ez belefér, mint Kevin Richardson és oroszlánjai esetében.
Így van ez az automatikusan szelíd, bújós vadállatainkkal, a plüssállatokkal is – legalább eggyel biztosan. Mark Nixon fotós meglepve figyelte, hogy fia milyen erősen kötődik játéknyuszijához: nyugtatóként hatott rá, ha nyűgös volt és nélküle elaludni sem bírt. A gondolat annyira szöget ütött a fejébe, hogy végül egy egész fotósorozatot szentelt a gyermekkori „alvósoknak.” Ez hozta csak az igazi meglepetést számára, ugyanis a megkérdezett (mára) felnőttek nagy részének nem csupán megvolt otthon kiskori kedvence, de még vicces és megható történetek garmadáját is elmesélték azokkal kapcsolatban.
Kölyökkori hálótársainkra fokozottan érvényes, hogy képtelenség őket csúnyának látni: legyenek bármilyen megviseltek, az automatikusan bekapcsoló „plasztikai nézés” mindig széppé varázsolja őket. Nem is csoda, hiszen a legtöbb kopás-szakadás rajtuk egy-egy feledhetetlen, közös emléket idéz, míg a többi szimplán azért kedves, mert azzal együtt lett ez a maci az a maci – jobb esetben ez emberi kapcsolatokból is ismerős. Most lássuk az alvósokat, akikhez valaha egy-egy kisfiú vagy kislány szorította oda elalvás közben az arcát – és akik csendben tűrték, hogy a fejük búbja végigkopogtassa a lépcsőfokokat, mint Micimackóé.
A ti kedvencetek miféle állat (vagy takarócsücsök) volt? Hogy hívták? (Az enyém egy sárga kismackó volt, és a szájformája miatt a Hapci nevet kapta.) Megvan még? (Igen – ez életem leghosszabb kapcsolata.)
Záróakkordként még küldünk egy ölelést minden élő és plüss kedvencnek, különösen a szülinaposoknak. (Azért a zenét vegyétek le a videóról a megtekintés előtt, mielőtt teljesen elCoelhósodik a napotok.)
