Sajnos ez a kérdés nemcsak aktuális, és mindennap előkerül, hanem a gyerekek gondja mellett még a szülők közé is feszültséget tud teremteni. Az élelmiszerbiztonságról van szó, arról, hogy mit eszünk-iszunk tulajdonképpen, mitől félünk, és mitől nem félünk, mert nem tudunk róla.
Magyarországon az embereke javarészt úgymond árérzékenyek, azaz, ha ócsó a trappppista, veszünk belőle. Sok esetben ez érthető, hisz ha nincs pénz bio-cheddarra, akkor marad az ömlesztett ál-trappista (tudjuk, ma a szegényebbek a kövérebbek, mert az olcsó élelmiszer jobban hizlal), de mintha ez a mentalitás kissé eluralkodott volna, azok is spórolnak mindig és mindenen, akiknek nem feltétlenül kéne, akik elidőzhetnének kicsit pl. az összetevők és az ár összefüggésein – akik tudatosabban vásárolhatnának.
Persze ez sem egyszerű dolog, rengeteg vizsgálat, felmérés van, rengeteg dolgot hall az ember, és persze a gyereknek igyekszik nem adni ócska, kémiai anyagokkal mérgezett ételt-italt, de hát a biopiac messze van és drága, háztáji termelésre nincs lehetőség (amúgy is, kiderült, a szabadban tartott marhákban több a dioxin, mint a marhahúsgyárban tartottakéban, vagyis a hagyományos tenyésztés sok esetben feltételei rosszabbak, mint az élelmiszeripar technicizált és ipari tereiben), meg hát a gyerek is rátesz egy lapáttal, amikor virslit és párizsit akar enni.
Kevesebbet!, lehetne a jelszavunk, kevesebb tartósítószert, adalékot és szinezéket, antioxidánsot és egyéb ízfokozót, guargumit – de még így is annyi minden mérgez minket és a hangulatunkat. Már lehet kapni olyan vízszűrőt, amely a gyógyszermaradékokat is kitisztítja az ivóvízből, mivel azok mindenhol ott vannak. A (sokszor kétséges ellenőrzésen átesett) rovar- és gyomirtók szintén eljutnak a táplálékláncon át hozzánk, akik kiszórjuk őket. A Földünk, a műanyag bolygó című filmből kiderült, milyen ellenőrizhetetlen a globális termékvándorlás, így rengeteg olyan termék landol nálunk is, amelyben olyan összetevők vannak, melyeket tilos lenne felhasználni. Most nyerte meg azt a pert a Greenpeace a Szegedi Paprika Zrt. ellen, amely tárgya egy 2006-os felfedezés volt: a Tescóban árusított húskonzervben a megengedettnél nagyobb volt a génkezelt hús aránya. Itt nem is a génkezelés a legfontosabb mozzanat, hanem hogy nem látjuk-tudjuk, mi kerül az élelmiszerbe.
A sötétben tapogatózásban persze a személyes érzékenység veszi át a szerepet – a feleségem kiakad, amikor a gyerek megeszik egy szelet párizsit, én nem, kiabálás, veszekedés, és persze a lelkiismeretet sem hagyja hidegen az incidens. Így mérgezi meg a testünk után a lelkünket is az élelmiszeripar.
A probléma szerteágazó, a szülői aspektusa kapcsán azonban nem árt elgondolkodni kétszer is, mit vegyünk és hol – tényleg mindent a nagy hipermarketekben kell megvenni, vagy nézzünk be a közeli piacokra is, kérdezgessünk kicsit a termékekről, amiket megveszünk – törődjünk a saját és utódaink táplálásával.
