Mai világunkban rengeteg felől záporoznak az ajánlatok – ha igazán nőies-férfias akarsz lenni, akkor hordjad ezt, locsolj ilyen meg ilyen parfümöt magadra, vágyj ezekre és ezekre a dolgokra, nézz ilyen tévéműsorokat, dolgozd ki ilyenre az alakod. A főleg fogyasztásra ösztönző sanda üzenetek könnyen zavarják össze az ember fiát-lányát a saját szerepével kapcsolatban. A probléma akkor mélyül pár emeletet, amikor az ember fia-lányának fia-lánya lesz. Lássuk be, a szülői szerepre készülhetünk rogyásig, mégis felkészületlenül ér minket egy baba érkezése. Így valószínűleg egy apa-anya sem tudja elkerülni a kínzó önvádat, amely összefoglalóan a következő kérdésben testesül meg: Vajon jó szülő vagyok-e én? Vajon milyen szülő vagyok én?
Az itt következő írásoknak az a célja, hogy ezen kínzó kérdéseknek teret adjon, hogy megossza őket, olykor válaszolni is megkíséreljen, de a cél nem a hatalmas okosságok adagolása lenne. Hanem az, hogy mindenki, aki olvassa ezeket (legyen akár maga is szülő, de ez nem előfeltétel) maga is megkönnyebbüljön, esetleg elgondolkodjon – lám, mégsem vagyok egyedül a problémáimmal.
Legelőször is két film kapcsán érintek két kérdést – nekem is kell némi kapaszkodó, avagy suszter maradjon a kaptafánál -, mindkettő húsbavágó, és szinte mindenkit egyformán piszkáló témakört érint.
Az első a Babák című film. Ebben négy család babájának első évéről látunk párhuzamos képet, a négyből két család a modern, nyugati életet éli (Japánban és az USA-ban), egy premodern életmódot folytat (Mongólia, állattenyésztés), egy pedig szinte kőkorszaki viszonyok közt él Namíbiában a sivatagban.
A négy élet egymás mellé helyezése persze kiemeli a civilizációk, kultúrák különbségét – és ezzel együtt a szokások is furcsa fénytörésbe kerülnek. Mi itt Nyugaton mindent áttételekkel adunk át, könyvek, tanfolyamok, stimulációk közvetítik a tudást, míg a fejletlenebb kultúrákban sokkal primérebb minden, a kakas felugrik a gyerekágyra, a kecske beleiszik a fürdővízbe, a földön fekvő babák port esznek, folyóvízből isznak, faggyúcumit kapnak. Afrikában a pelenka persze ismeretlen fogalom.
Mindez azzal is szembesít minket, hogy a laboratóriumi körülmények otthoni reprodukálása valószínűleg túlzás. A kifőzésből vasalásba, gőzölésből 90 fokos mosásba forduló szülői élet mindeközben épp a gyerektől veszi el az időt. Nem véletlenül éltünk pár millió évet a törzsfejlődésben, babáink szívósak, kitartóak, sőt bizonyos fokig igénylik is a stimulálást. Ez persze nem a totális mocsok és elhanyagoltság propagálását jelenti, azért sem, mert a modern körülmények közepette születő kosz jóval ártalmasabbnak tűnik, mint a föld, a kövek, a természetben előforduló tárgyak.
Tehát amikor nem vagyunk biztosak abban, hogy a cumisüveg eleget főtt-e már, azaz a gyerek elég biztonságos körülmények közt van-e, gondoljunk a sivatagban növekvő babákra, és ne vigyük túlzásba a higiéniát.
Még fontosabb a következő film üzenete. Az Utolsó vonat című dokumentumfilm egy kínai ingázó család nagy utazását mutatja be, hogy a kínai újévet együtt tölthessék a szülők a gyerekeikkel. Ez nem is olyan egyszerű dolog, mivel kétezer kilométert kell átvonatozni. A szülők azért hagyták a nagyszülők gondjaira a gyerekeket, mert pénzt akartak keresni épp a gyerekek oktatására. Az ok ismerős és egyszerű: nekik ne kelljen olyan életet élni, mint nekünk, a szülőknek. A család ezzel viszont a saját életét áldozta fel – a gyerekek nem szeretik a szüleiket, akik elhagyták őket, sőt az idősebb lány abba is hagyja az iskolát.
„A gyerekemért feláldozok mindent”-elv a „Biztos mindent megteszek a gyerekemért?” kérdésre adott rossz válasz. A szülőnek meg kell hagynia valamennyi teret önmagának is, a saját boldogságának, kíváncsiságának, ösztöneinek, így lesz képes a gyerek felé is örömmel fordulni, és megosztani vele az örömöt. Bár főleg az apákra szokás mondani, hogy sok időbe telik, amíg elfogadják a tényt, hogy van egy gyerekük, az sem jó, ha utána átesnek a túlsó oldalra.
