Mondogattuk már októberben, hogy meg kéne nézni a Kispál-filmet, de igazán nagy erőkkel nem készültünk rá, „majd megnézzük DVD-n”- alapon. Aztán egy kolléga épp valami mozinál járt pénteken, mondta, hogy vesz jegyet. De nem volt. Se ott, se semelyik fővárosi moziban. A hír hallatán kezdtünk péntek délután tűzbe jönni, megnéztük a Napozz holddal honlapját, és tényleg azt láttuk a férőhelyeknél, hogy már csak vidéken van esélyünk részt venni a „magyarhangyás-projektben” (azaz, hogy egyszerre egy időben, és csak akkor láthatjuk az ország 26 mozijában a filmet). Tomi kolléga már azt ajánlotta, hogy menjünk le Ceglédre vagy Szolnokra, amikor valaki rátalált, hogy a Csepel Plázában van még néhány jegy. Rástartoltunk, megszereztük, így aztán megvolt a szerdai programunk.
Fekvő, guggoló és álló sor
Irány a vörös Csepel! Nagyjából hét körül értünk a plázára emlékeztető objektumhoz. A film csak nyolckor kezdődik, addig is a Vidámnak elkeresztelt kínai étteremben vacsoráztunk. A cseppet sem kínai kiszolgáló néni szerint „régen még minden vidám volt errefelé, ő próbál most is az maradni, de a vásárlók errefelé mindig panaszkodnak. Nincs pénz.” Ez az egész plázáról süt, alig lézengenek a sok bezárt bolt között, a folyosók közepére települt árusok kissé a Nyugati-aluljárót idézik, semmint a híres-hírhedt plázahangulatot.
Vacsi közben gyülekeznek a nézők: fiatal lányok, alteres fiúk, középkorú párok, egyetemista csoportok. Végül is 23 éve kezdte a Kispál és a Borz, azaz több generációnak jelentett sokat. Intézménnyé vált, életérzéseink kifejezőjévé, viszonyítási ponttá. És most temetni jöttük, immár másodszor. A Sziget-búcsúkoncertről annak idején hosszan írtunk, nem ismételnénk meg e helyütt az akkori benyomásainkat. Csak annyit, hogy nem sírós, meghatódós búcsúról volt szó, inkább egy utolsó nagy buliról.
Ezt most is elmondhatjuk, a film szintén nem múltba révedő, nosztalgikus hangulatot vetít felénk, hanem inkább amolyan bájos, kispálos, (ön)ironikus kép jön le a vászonról.
A kezdő képeken a koncert legutolsó utáni pillanatai, a közös csoportkép, amit háttal állva a közönségnek készítettek augusztusban. A mostani mozijegyhez kapott DVD poszter-mellékletében ott e pillanat eredménye: a több mint húsz, színpadon megjelent zenész látszik „fekvő, guggoló és álló sorban”,háttérben pedig mi:az akkori nézők.
A főcím alatt egy felszálló repülőből nézhetünk ki. A zavaros, túl hosszú és mégis (kényszerűségből) megvágott snitt végül a Sziget nagyszínpada fölé ér. Alant a tömeg és a villogó színpad. Úgy látjuk a búcsúkoncertet, ahogy a kilencvenes évek közepén az Űrrock című számban megénekelt kismadár, aki „hazatér minden tavasszal/Afrikából néhány rossz tapasztalattal/Fölénk ér/S na nézzük idén milyen Hungary/Füttyent és/elkezdi megint teletojni/A fészkét, mert lelkes amilyen volt/Még régen a Kispál és a Borz.” Nem ez a szám szól, hanem az Egy az egybe (csak maga), majd A vadnyugat története indián szemmel. Az eredeti koncert végével kezdődik tehát a film, majd később a film vége felé mutatják a buli elejét, és a film legvégén összetalálkozik a valós és a filmes vég a Zár az égbolttal. (Hogy egy másik Lovasi-idézettel éljek: „Ez itt vég, és ez nagyon derék.”)
Klisék nélkül
A koncertfilmek nagy hibája szokott lenni, hogy agyonvágják a felvételeket, úgy kezelik a vágók, rendezők az anyagot, mint egy gigavideoklipet. (A Kispálról szóló írások nagy hibája pedig, hogy állandóan Lovasi-szövegeket idézgetnek. Én is. „Bocsásson meg valaki mindezért”) A film elején kicsit félő volt, hogy itt is ezt a módszert alkalmazzák, de már a harmadik számnál visszafogta magát szerencsére Gothár Márton vágó. A klip műfaja csak néhány percig él (vagy stílszerűen: ül), másfél órán keresztül amellett, hogy tengeribeteg lesz a néző, még halálra is unja magát. A vágó vagy a rendező, Merényi Dávid tehát nem esik ebbe a hibába. A 16 fényképezőnek látszó kamerával kiváló, lenyűgöző minőségben felvett képekkel pont annyira trükköznek, amennyire az még belefér, ami nem lassítja le a filmet, de nem is teszi kaotikussá.
Nagyon bátor volt a rendező abban is, hogy a számok közepén hirtelen megszakítja a műélvezetet, és bevágja, mondjuk a sztorizó Lovasit, amint a szám megírásának körülményeiről mesél. És pimaszul, sokszor vissza sem térünk a számhoz. Már-már forradalmárnak kell lenni, hogy például a Húsrágó hídverővel ezt tegye a film. Biztos sokaknak nem fog tetszeni a számok „megcsonkolása”, nekem bejött. Épp mert izgalmas, soha nem tudni, mi fog történni a következő pillanatban. Egy-két számnál a rajongók mobilfelvételeit látjuk, másutt osztott képernyővel operálnak, van, ahol a koncertre készülő zenekar zsánerképeit, van, ahol a budapesti városképeket mutatják. Hol a próbateremben vagyunk, hol Lovasi házának teraszán, hol a főpróbán egy sátorban, hol egy vendéglátóipari egységben. Kispál, Dióssy, Lecsó, Lovasi és a többiek beszélgetnek, sztoriznak, ugratják egymást, másutt bekukkanthatunk a zenekari próbafolyamatba vagy az egyszerű örömzenélésbe. Merényi célja nem egy újabb koncertfilm elkészítése, hanem a Kispál-fíling filmes megragadása volt.
Talán a legütősebbek azok a jelenetek, ahol egy-egy próba rontásai, mellényúlásai, ötleteléseiből indulva jutunk a nagyszínpadi „éles helyzethez”. Egy helyütt Kiss Tibi nagy elánnal énekli, gitározza a próbateremben a Következő buszont, majd mellényúl, káromkodik egyet, a következő képen pedig már a 45 ezer néző előtt áll, és énekel. Szellemes a Szőkített nőre kitalált koreográfia, ahol különböző női hasakra és férfi pocakokra írják fel a főpróbán a szám jól ismert sorait. A film tele van ilyen tartalmi és formai gegekkel. Talán még több amatőr felvételt bevághattak volna, meg több közönséghangulatot. (Mindenki keresni fogja magát: én, jelentem, nem látszom a filmen.)
A 85 perc mindenesetre úgy eltelik, hogy észre sem vesszük. Egy valószínűleg forradalminak gondolt, de ezúttal ügyetlennek ható vágással hirtelen elhal a tömeg üvöltése, fekete háttér alatt elindul a végefőcím. Alatta egy régi-régi szám valamikor a nyolcvanas évekből: a Nemzeti dal feldolgozása.
A film előtt is és után is kapcsolták a Csepel Plázába és a többi helyszínre is a West-Balkánt, ahol megjelentek a film készítői, a zenekar tagjai. Élőben köszöngettek mindent mindenkinek, és integettek idétlenül a kamerának, nekünk. Varga Líviusz show-mester végül átadta a színpadot Lovasinak és Dióssynak, akik még egyszer előadták a Volumét. A koncerten csak a billentyűkön megidézett dal lett az utolsó élőben elhangzott Kispál és a Borz-szám. Legközelebb 30 év múlva lépünk fel együtt – biztatott még Lovasi. Ez aztán a perspektíva.
