Bethlen, Gömbös, Rákosi útját járjuk?

A 2011-es költségvetés expozéjában a nemzetgazdasági miniszter a világgazdaság sikertörténeteit – az Egyesült Államok 1930-as évekbeli válságkezelésétől a német Adenaueren keresztül az ázsiai kistigrisekig – hozta fel szavai alátámasztására: létezik gyors siker. Lehet alacsony állami újraelosztással, adóteherrel működtetni a gazdaságot, lehet egyszerre gyors a növekedés, kiegyensúlyozott a költségvetés és magas a foglalkoztatottság.

A magyar történelemből is építkezhetünk, amelynek tanulsága szerint többször is sikerült sikeres pénzügyi konszolidációt elérni. A miniszter itt az 1924-27 közötti időszakot, az 1930-as világválság utáni éveket és az 1946-ban kezdődött újjáépítést említette. Megnéztük hát, miként kezelték a válságot korábbi kormányaink, akikre Matolcsy György hivatkozott. Az elején azért szögezzük le: a tárcavezető Bethlen, Gömbös vagy Rákosi válságkezelését nem követendő útként határozta meg, hanem lelkesítő példaként arra, hogy van kiút.

Teljesen eltérő szituációkról, különböző problémákról, más és más gazdasági és politikai feltételekről van szó a három történelmi helyzetben, melyek alapvetően eltérő megoldásokat kívántak és eredményeztek. Az egyetlen közös pont, hogy a válsághelyzet megoldásához minden esetben szükség volt a társadalom áldozatvállalására, illetve az erők mozgósítására, ha úgy tetszik valamiféle nemzeti összefogásra – nyilatkozta az fn.hu-nak Vonyó József, a Pécsi Tudományegyetem docense.
Bethlen a „nulláról kezdte”

Teleki Páltól 1921 áprilisában Bethlen István vette át a kormányrudat, akinek gyakorlatilag az ezeréves magyar állam romjain kellett egy új országot felépítenie. A Trianon okozta sokkból most a gazdaságot érintő elemeket emeljük ki, és kötetekre rúgó elemzés helyett csak a helyzet vázlatos ismertetésére szorítkozunk. Az első világháború anyagi és emberi veszteségei, a „forradalmak”, a megszállás és a vesztesre kirótt jóvátételi kötelezettség a végletekig kimerítette Magyarország gazdasági erőforrásait. Megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia egységes gazdasági rendszere, ami kiszámíthatóságot, biztonságot jelentett.

Eltűnt a magyar mezőgazdaság piaca, nem számíthattunk többé olcsó iparcikkekre a birodalom más országaiból, tartományaiból. Trianonban Magyarország elvesztette nyersanyagkincseinek döntő többségét, a teljesség igénye nélkül: olajat, szenet, fát, nemesfémeket, sót, de még a legelők nagy részét is. Megmaradt azonban a feldolgozóipar nagy része, immár felvevőpiac illetve nyersanyag nélkül. Míg a malmokat és a gépgyártást vissza kellett fejleszteni, addig az ország alig rendelkezett a lakosság alapvető szükségleteit kielégítő könnyűiparral. Ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, felesleges mennyiségű mozdonyt tudtunk volna gyártani, ruhát, cipőt azonban nem eleget.

Államkölcsön és magántőke a megoldás

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy az elzárkózó, nacionalista politikát folytató utódállamok gazdaságilag és politikailag is elzárták Magyarországot a világtól. A monarchia szétesése után hazánk nem rendelkezett önálló fizetőeszközzel, nem volt önálló magyar jegybank – sorolja a történész. A Bethlen-kormánynak egyetlen lehetősége volt a bajok orvoslására, mégpedig külföldi segítséget szerezni minden áron. Ezt egyedül a Népszövetségtől remélhette, aminek feltétele a nemzetközi szervezetbe történő belépés volt, ez azonban a trianoni békediktátum újbóli „elismerését” is jelentette.

Bethlen megtette, és az így szerzett 250 millió korona nagy részét „háborús jóvátételre” kellett fordítotania. Politikája helyesnek bizonyult, ugyanis ezzel a lépéssel Magyarország ismét szalonképessé vált a nemzetközi tőke számára, és rövid idő alatt a népszövetségi kölcsön többszöröse áramlott az országba magánbefektetések formájában. Az így megvalósult ipari beruházások csökkentették a gazdaság ágazatai közötti aránytalanságot, és még a földreform egy részét is ebből a forrásból sikerült megoldani.

A belső fejlődés megóvására a kormány védővámot vetett ki az iparcikkek importjára, ami egyben hátrányosan érintette a magyar mezőgazdaságot, hiszen drágábban jutott a szükséges gépekhez. A stabilitás megteremtésére ugyanakkor bevezették az értékálló pengőt, és létrehozták az önálló Magyar Nemzeti Bankot. Összességében tehát a Bethlen-kormány a megcsonkított, végletekig kivérzett és gazdaságilag – úgy tűnt – ellehetetlenített Magyarországon külső erőforrások bevonásával stabilizálta az államháztartást, szilárd növekedési pályára állította a gazdaságot. Ennek következtében folyamatosan nőtt az életszínvonal, és letették egy széles körre kiterjedő szociálpolitika alapjait.

Kell a zsidó tőke?

A folytatás szempontjából fontos megemlíteni, hogy Bethlen gazdaságpolitikáját a fajvédő csoport, élén Gömbös Gyulával támadta a legélesebben. Egyrészt agrárius érdekek védelmét hirdetve helyezkedtek szembe a kormánnyal, másrészt a nagytőke, elsősorban a zsidó nagytőke rovására ők belső erőforrásokra támaszkodva akartak fejlődést elérni. Ez a politika azonban az ipar visszavetését eredményezte volna – emeli ki Vonyó József, Gömbös egyik legelismertebb kutatója. A vita eredményeként Gömbös 1923-ban kilépett a kormányból, Bethlen pedig továbbra is ragaszkodott korábban tett kijelentéséhez: szükség van a zsidó nagytőkére.

Ezzel el is érkeztünk az 1930-as évekhez, ahol a Matolcsy által említett bravúr a világválságból való kilábalás volt. Fontos hangsúlyozni, hogy 1929-32 között világválságról, nem „csak magyar” problémáról van szó. Bethlennel ellentétben Gömbös Gyulának nem a romjaiból kellett visszahoznia egy országot, viszont külső segítségre sem igen számíthatott. Sikeréhez azonban jelentősen hozzájárult, hogy a válság mélypontja után, az újbóli konjunktúra kezdetén, 1932 októberében lett miniszterelnök. Mindez azonban csak részben magyarázza, de nem kisebbíti a gazdaság terén elért sikereit.

Gömböst döntően, majdnem kizárólagosan a mezőgazdaság, azon belül is főként a kis- és középegzisztenciák, azaz a paraszti réteg problémái foglalkoztatták. Jogosan, hiszen Magyarországon ezt az igen széles réteget sújtotta leginkább a gazdasági világválság. Nagyra nyílt az agrárolló – a mezőgazdasági termények ára nagyobb mértékben csökkent, mint az ipari termékeké. A külpiacok beszűkülése és a hazai fogyasztás csökkenése nyomán komoly értékesítési problémák adódtak. Sokan a végletekig eladósodtak, amit részben az okozott, hogy a 1920-as évek konjunktúrájában tömegesen vettek fel hitelt a gazdák, amit a válság miatt nem tudtak fizetni.

Gömböst nem csak a gazdasági racionalitás vezérelte, hanem – kimondatlanul, de felismerhetően – az is, hogy ezeket a rétegeket tekintette elsősorban „nemzeti”-nek, míg a zömmel zsidó tőkéseket, minden ellentétes megnyilatkozása dacára fenntartásokkal kezelte e tekintetben. Azaz ideológiai-politikai motivációk is befolyásolták tehát kormánya gazdasági döntéseit.

A válság kormányosai

Egyirányú úton Magyarország

A Gömbös-kormány kiemelt célja tehát egyrészt külföldi, elsősorban a német, az olasz és az osztrák piac megszerzése volt, de e célból felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval is. A felsorolás jelzi, hogy elsősorban olyan államokkal épített ki gazdasági kapcsolatokat, melyek – jóllehet, eltérő okokból – szintén igazságtalannak tartották a világháborút lezáró békéket, és potenciális támaszai lehettek a magyar revíziós törekvéseknek. Jelentős áttörést 1934-től, a válság után meginduló dinamikus fejlődést kihasználva tudtak elérni.

Másrészt a belső kereskedelmet élénkítette azzal, jelentősen csökkentette egyes termények vasúti szállításának tarifáját, és a honvédség számára közvetlenül a termelőktől vásárolták az élelmiszert, elsősorban bort. Az agrárolló letörésére korlátozta az ipari árakat magasan tartó kartelleket, az adósok védelmében pedig meghosszabbította a törlesztési időt és csökkentette a kamatokat. Jól látszik, hogy Gömbös gazdaságpolitikája az erős állami beavatkozásra épült, ami azonban a válság nyomán világszintű jelenség volt – mondja Vonyó József.

Röviden összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a konzervatív-liberális Bethlen István egy strukturálisan gyökeresen új, súlyos helyzetbe került ország problémáit orvosolta – a gazdasági racionalitás elvét követve. Ezzel a hosszú távú, biztos fejlődés lehetőségét teremtette meg, aminek összeomlását nem e politika belső ellentmondásai vagy hiányosságai, hanem az egész világot sújtó válság idézte elő. Az őt követő, jobboldali radikális nézeteket valló Gömbös Gyulának már egy kevésbé aránytalan gazdaság válság okozta nehézségeivel kellett megküzdenie egyre javuló nemzetközi környezetben.

Jóllehet, gazdaságpolitikája tartalmazott racionális elemeket, az politikai-stratégiai váltást is jelentett: a revíziós célok megvalósítása céljából tudatosan közelített a későbbi tengelyhatalmak felé, ami hosszabb távon veszélyes, egyirányú útra állította Magyarországot. Folyománya a második világháborús részvétel, a vereség, az ország gazdaságának újabb – a harmincas évek vége háborús konjunktúrájának eredményeit is megsemmisítő – összeomlása lett. Ezzel a válsághelyzettel már az új rendszer kormányainak kellett megküzdenie.

A kommunista megoldás

Harmadik példaként az ország 1946-tól kezdődő újraépítését nevezte meg a nemzetgazdasági miniszter. Kétségkívül látványos és gyors eredményt értek el, kőkemény állami beavatkozással. Az újjáépítés már 1945 tavaszán megkezdődött, és e mögött már 1948 előtt is folyamatosan a „szovjet kézi vezérlés alatt álló” magyar kommunista párt állt. Kezdettől fogva a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának gazdasági koncepciója érvényesült. Az újjáépítést és a gazdaságot irányító Gazdasági Főtanács, majd az Országos Tervhivatal mindvégig kommunista irányítással működött – jegyzi meg Vonyó József.

A háborús pusztítás, a jóvátételi kötelezettség, a hiperinfláció és a szovjet csapatok ellátása ellenére hazánk sikerrel kilábalt a válságból, aminek fontos eleme volt az értékálló forint 1946. augusztus 1-jei bevezetése. Magyarország gazdaságának gyors felépülése a külföld elismerését is kivívta. Mindez azonban együtt járt a tulajdonviszonyok és a gazdaságirányítás radikális átalakulásával, amit nem a gazdasági racionalitás motivált, hanem ideológiai és politikai megfontolások vezérelték. Elsőként a nagybirtokrendszert számolták fel még 1945-ben.

Ezt követően a szénbányákat, majd az öt legnagyobb ipari üzemet államosították 1946-ban, egy évvel később pedig a bankokat. Még ebben az évben bevezették a tervgazdálkodást, 1948-49-ben erőszakkal hozták létre a termelőszövetkezeteket. Ez valójában nem válságkezelés volt, hanem gazdasági rendszerváltás – szovjet módra. Ez a struktúra azonban hosszú távon életképtelennek bizonyult.

Vonyó József úgy véli, Matolcsy Györgynek igaza van abban, hogy minden válságszituációt meg kell, és meg is lehet oldani. Ez valóban nem megy az anyagi és humán erőforrások koncentrálása nélkül. Ma is szükség van az erők mozgósításra és áldozatvállalásra csakúgy, mint a fent említett történelmi helyzetekben. Erőt is meríthetünk a múlt sikereiből. De okulni is lehet, sőt kell is azok tanulságaiból. Nem lehet figyelmen kívül hagyni például azt a tényt, hogy a felsorolt időszakokban más és más problémákat kellett megoldani – eltérő módszerekkel.

Így mai problémáink megoldásában legfeljebb az imént említett általánosság szintjén támaszkodhatunk múltbéli példákra, konkrét megoldások tekintetében semmiképp. Az azonban intő jel kell legyen gazdaságpolitikusaink számára, hogy a gazdasági racionalitás feladása politikai célok érdekében gazdasági kudarcot, netán tragikus helyzetet eredményezhet. S ezt nemcsak a 20. század első felének, hanem közelmúltunk egyes gazdaságpolitikai döntéseinek hatásai is bizonyítják