Kispál: ha ez itt a vég, az nagyon derék

Közel három éve már próbálkoztunk egy nagy párterápiás kibeszélőshow-hoz hasonló interjúval Lovasi és Kispál Andrásokkal, amikor is kiderült, hogy ha a válságba jutott kapcsolatuk így megy tovább, akkor ennek válás lesz a vége. Idén ezt be is jelentették, és a hétfői utolsó koncertjükkel most megtörténik.

Idill a Mecsek tövében

„Autók a tenger felé” – szólt az egyik kedvenc számunk ráhangolódásképp miközben Pécs felé gurulunk. Gondoltuk a helyszínen, a próbahelyen nézzük meg, hogy az utolsó koncert előtt vajon széttörik-e egymás fején a gitárt az egymást ki nem álló tagok, vagy esetleg akkora lett azóta a barátság, hogy lefújják a búcsúbulit, és már egy új lemezen dolgoznak. Persze egyik újságíróálom sem jött össze.

Így aztán faljuk a csíkokat (a Quimby Dunaújvárosa mellett is elhaladunk) a vadiúj M6-oson. Komolyan készülünk a találkozásra, sorrendben lökjük a Kispál lemezeket a lejátszóba. Európa kulturális fővárosa felé gyors tempót lehet végre nyomni, így csak az első három lemez ment le mire beérünk a Mecsek alá. Közben megegyezünk, hogy alighanem az első lemezen futó Húsrágó hídverő a maga fésületlenségében és punkosságában a munkásságuk legjobbika. Azon is elmélázunk, hogy milyen fura a hasonlóság, az ős-Kispál Ózdi Rezsője és Pete Best között, aki pont azelőtt került ki a Beatlesből mielőtt híresek lettek volna.

Pécs belvárosában elfogyasztottuk fékezett habzású ebédünket a Korhely étterem teraszán, aztán a megbeszélt időpontra irány a megbeszélt hely: erdőszéli nyaraló a Mecsek oldalában, amelynek része a Lovasi-stúdió is.

A friss Kossuth-díjasra kicsit várni kell. Mikor megjön anyázással fogad, mivel a kisbusz csomagtartóját kinyitva vagy fél tucat jó rozé csattan szét a kövön és csorog le a kocsibehajtó víznyelőjén. Majd némileg konszolidálódnak a kedélyek, és leülünk a hátsó kertben. Megjelenik egy nyakörvként parabolaantennát viselő macska, három kutya, egy nagyobb, egy közepes (ez a kertészé) és egy kicsi. A ranglétra is ez lehet. Hátul méhkaptárok, oldalt apró kerti tavacska nádassal. Előttünk asztal, azon egy üveg birspálinka. Mecseki idill. Aztán Kispál is megjön. Kezében magentaszín vékonyszálú cigaretta és ciklámen öngyújtó. Szerinte nem nőies. Hiszünk neki, igazából ő még egy rózsaszín kalapban sem lenne az.

Fotó: Horváth Balázs

Három ember tűzön-vízen át

„Na, nyomjuk meg a gombot” – mondja Lovasi, bekap egy vitamint, rákortyol egy kis citromkarikás szódát, és az egészet lekíséri a birspálinkával. Kiderül, hogy a sajátja, és tényleg finom: erős gyümölcsíz, nem kell utána víz, szépen lecsorog, bár az erejét is érezni, ahogy fűt belülről. A három éve kitalált házassági válság metaforánkat erőltetjük, de nem igazán vevők rá.

„Miket mondtál te” – értetlenkedik Kispál.
„Én? Ez a te dumád” – dobja vissza a labdát Lovasi.
„Ti mondtátok, hogy ezt mondjam” – teríti végül Kispál a felelősséget.

Nem áruljuk el végül, hogy az egészet már akkor is mi találtuk ki, de csak kötjük az ebet a karóhoz, feldobván, hogy a válás idején azt szokták kérdezni a felektől, hogy mégis mit tennének másképp? (Ha már eb: Lovasi kutyái inkább botdobálásra vágynak, és hozzák is a kedvenc fadarabjukat, amit nem szabad elhajítani, mert akkor nincs megállás.)

„Nem tudom, hogy mit tennék másképp. Az ilyen kérdésekkel nem tudok, mit kezdeni, hogy mi lett volna ha…” – Kispált továbbra sem tudjuk táncba vinni. Lovasi végül megengedően belekezd: „nem hiszem, hogy ha újra nekiszaladnánk, akkor sokkal okosabbakat döntenénk. A zenekarnak két kreatív időszaka volt: az egyik a második-harmadik lemez táján, a másik pedig Csülök (a második dobos) csatlakozása után két-három évvel. Szerintem Bräutigam (az eredeti dobos) távozása már magában hordozta a válság tüneteit. Addig az volt, hogy három ember tűzön-vízen át megmutatja a világnak. A negyedik lemeztől már megmutattuk, és inkább arról szólt, hogy na, mi van még?”

A Kispált mindenféle irányzatba próbálták a kezdetekkor belegyömöszölni és különböző zenekarokhoz hasonlítgatták őket. Ez leginkább Kispált idegesítette: „a skatulyázás engem minden szinten idegesít. Egy drámai színész miért ne léphetne fel kabaréban, vagy vica-versa. Azért mert hárman voltunk mindjárt a Police-t emlegették”.

“Te csak süss”

Közben megjön Bräutigam Gábor és Ózdi Rezső (ugye, a Kispál Pete Bestje) is a próbára. Míg eddig a két András elbeszélt, elhallgatott egymás mellett, már teljes összhangban osztják a régi dobost. „Megjött a hőskor egyik tanúja” – adja meg az ironikus alapot Kispál. Majd a pizzériája miatt kapott, amit a HétköznaPICSAlódások dobosától vett. „Dobosok egymás közt”- minősíti le a bizniszt Lovasi. „Te csak süss” – csavarja ki végül a mondást Kispál. Briliáns összjáték.

Nehéz a feltűnően jókedvű sztorizgatás, anekdotázás, valamint a játszani akaró kutyák vakkantásai között a beszélgetést terelgetni, pedig arra a nagy filozófiai problémára vagyunk kíváncsiak, hogy miért csak a pont a rendszerváltáskor, vidékről indult zenekarok (a debreceni Tankcsapda, a dunaújvárosi Quimby és a pécsi Kispál) érték el mára azt a szintet, amit mondjuk, nevezzünk Sziget-nagyszínpados nivónak. Az is nagy kérdés, hogy a Kispál megszűnésével ki tud majd betörni a magyar rockuniverzumban támadt űrbe.

Lovasi prognózisa szerint a Quimby lesz még népszerűbb, új együttes feltűnésére, felfutására nem számít. Úgy véli, popzenei szempontból retroország vagyunk. Itt el kell telnie 10-15 évnek, hogy valaki nagy tömeg előtt koncertezhessen. Addigra alakul ki a közmegegyezés, hogy elfogadják-e. Ami a vidékkel kapcsolatos kérdést illeti, Kispál szerint azért ezek csinálhattak mára karriert, mert ők nem a nyolcvanas évekbeli „pesti érfelvágós miliőből” nőttek ki, ahol, a nagy önmegvalósításban általában idegesítően a gitárt sem hangolták be.

A Kispál és a Borz indulásakor éppen befutó Pál utcai fiúkra például szerintük sokkal jobban hatott a Kontroll csoport. „Milyen fiatal volt akkor a Lecsó (Leskovics Gábor), emlékszem akkor még térdelve gitározott” – réved el Kispál.

„Mikor is festették ki magukat?” – próbált rácsimpaszkodni a nosztalgia fonalára Bräutigam, de ismét visszapattan: „Csak a Zelenák festette ki magát” – helyesbít Lovasi. “Ja, a dobos” – viszi be az újabb mélyütést Kispál.

Ha már a kezdeteknél tartunk, próbáljuk firtatni a „mi végre”- kérdést, hogy a csajok, a buli, a népszerűség miatt, vagy miért is választották annak idején a rock and rollt.

„Ezekért mind – kezd bele Lovasi -, de nekem azért volt jó, mert a Kispállal nagy élmény volt, hogy végre van mellettem valaki, aki tud gitárszólózni, meg hangosan gitározni. A Kispál viszont mindig elfordult, nehogy lelessük a kezét.”

„Direkt fordítva is játszottam, hogy csesszétek meg” – szúrja be a balkezes gitáros.

Az első időszak igen gyors volt a zenekarnak. Két hónap alatt írtak 8-10 számot, amit aztán játszottak is. Utána megtorpantak. Nem volt például állandó próbatermük, és folyton az alkalmi helyekre cipelték a cuccaikat. Mire a második vagy harmadik emeletre felvitték már úgy elfáradtak, hogy dalokat akkor már nem írtak. „Én a helyi buszjáraton külön jegyet vettem a hangfalamnak, mert akkora volt. Mindig ilyen hülye, becsületes voltam” – toldotta meg Kispál a viszontagságokat. Ezt a toporgást aztán Ózdi Rezső megunta, és inkább úgy döntött, hogy kiszáll a zenekarból. Aztán meg jött a siker.

„Ricsi ne dobáld már a botot a kutyának, mert csak ugat” – cseszi le közben újra Bräutigamet a házigazda az egyre hangosabban csaholó kutyák miatt. Parázs vita, hogy ő csak kettőt dobált, de azt is csak a fa tetejére akarta, hogy fenn maradjon. „Maradjatok együtt! Könyörgöm” – nevet kajánul Kispál.

Ricsiről elmesélik, mennyire lusta volt, és hogyan provokálta ki a kirúgását azzal, hogy a nagycirkuszos műsorra való készülés idején bejelentette, elmegy síelni. Majd le is küldik, hogy menjen csak gyakorolni egyedül, majd mennek ők is. (Te csak üss!)

—-Ha Kispál fingott, abból is számot csináltunk—-

A Csülök által fémjelzett időszakról is mesélnek, akivel, mint rockdobossal leginkább az volt a gondjuk, hogy nagyon gyors ütemet diktált. Felgyorsulva pedig nem jött ki jól a számok, például a Zsákmányállat húzása. Ez leginkább akkoriban Kispált zavarta, aki egyébként igen jóban volt a dobossal: „Mindig azt mondtam, hogy várjunk egy fél évet, mert beiratkozom a Muszty-Dobai gitáriskolába, és addigra behozom a tempót.” (Egyébként Kispál András új zenekarában, a Velőrózsákban újra Csülök dobol.)

Nemsokára azonban vele is összecsiszolódtak, és egy év múlva kiszórták azokat a dalokat, amelyek sehogyan sem álltak jól Csülöknek, az új számok pedig mivel vele készültek, természetesen jól mentek, így megint lendületet kaptak. A 2000-es évek elejére saját értékeik szerint eljutottak odáig, hogy minden ötletüket ki tudták dolgozni: „Ha Kispál fingott egyet, abból is számot csináltunk” – dicsekszik Lovasi.

A Velőrózsákra már tudatosan készültek. Németországban vették fel a dobokat, nagyon jó, analóg stúdióban készültek a számok. De az egész mégis csalóka volt: „Éreztem, hogy ebben van anyag, a zene erős, a szövegeket jól megírtam, jónak kell lennie. A keverésnél azonban ott ültem, és éreztem, hogy mégsem az, amit vártam” – meséli Lovasi, miközben még tölt magának egy félkupicát. „Miközben a Csülök büszke volt, hogy végre meg meri mutatni a barátainak, milyen jól szól a lemez, aközben azt mondtam, lehet, hogy jól szól, de az Ágy, asztal, tévé nekem többet ér.”

Lovasi szerint a Velőrózsákkal a zene legyűrte a szöveget. Miközben viccesek a szövegek, az egész mégis túl komoly lett. A zene komorsága ellökte a progresszív rockhimnusz irányába a lemezt. Lovasi amúgy sem szeret a fennkölt magasságokban és mélységekben járni. Illetve, amint ilyen irányba halad a szöveg, azonnal elvicceli az egészet: „Én nem tartom olyan érdekesnek a költők érzéseit, hogy arról verseket kellene írni.”

Kispál pánikban

Szerintünk azonban a valóban ható költészet manapság a Kispálban és Quimbyben él, mert verset csak kevesen olvasnak. Lovasi kitér a tetemrehívás elől: „Az embereknek vannak szövegbéli igényeik. A dalküldés is erről szól. Hogy odamennek a cigányhoz, hogy játszd el a kislány nótáját. Erre használják a költészetet és a dalokat, hogy kommunikálják a saját érzéseiket, amit maguk nem tudnak elmondani. Ahogyan Zámbó Jimmy is énekelte: dalban mondom el.” Ezt tartja a szerző a dalok és a versek kvinteszenciájának. Kispál egy kicsit álértetlenkedik, hogy miért nem „tercesszencia vagy szekund”.

A zenekar történetének lineáris folytatására visszatérve a Velőrózsák után megint tapogatózás jött. A Turisták bárhol már inkább Lovasi ötleteinek a kidolgozása volt. Csülök távozásával Kispál is inkább a háttérbe vonult, és Lovasi ötleteit sokszor „szarnak tartotta”. Ilyen volt a Tiszai pályaudvar, az Etetés, a Csillag vagy fecske, amelyeket nem érzett a magáénak: „Nekem ez egy elég dacos korszakom volt. Valószínűleg mindenkinek megvan, ami nem tetszik. Én ezeket el tudom túlozni, vagy beleverem a micsodám, vagy duzzogok.”

Egy hónap alatt aztán 60 számot kellett megtanulni az új dobossal, Mike-kal, akit Lovasi utólag egy nagy tévedésnek nevezett. 10-12 órás próbákat tartottak, amiket mindenki megutált, és így a nagy nyomás alatt a kreatív energiák is kifogytak Kispálból. 80-90 számot kellett fejben tartania. Egyszerre mentek a nagykoncertek, a csendesülősök, közben Mike-kal a régi számokat kellett gyakorolni. Egyszer jött egy olyan koncert 2004-ben Székesfehérváron, amikor Kispálnál kialakult a „se kép, se hang” állapot: „Tudod, ez egy ilyen pánik, amikor biztos vagy benne, nem vagy képes arra, hogy eljátszd a számokat.” Aztán Kispál ráparázott erre, és innentől voltak kísérletek átalakítani a közös munkát. Egy ilyen kísérlet volt az Én szeretlek téged című Lovasi által terápiás lemeznek nevezett kiadvány is, amely végül már nem tudta meggyógyítani a Kispál és a Borzt. Lovasi februárban körbetelefonálta az együttest: „Kispál a másik zenekarával foglalkozott, a Dióssy hangmérnökösködött, én Kiscsillagoztam, és miután mindenkinek B-pálya lett a Kispál és a Borz, akkor döntöttem, hogy vége.”

A búcsúkoncerten a számok tekintetében Lovasi szerint sok meglepetés nem lesz, de látványban, show-elemekben, felhajtásban igyekeznek megfelelni a nagy színpad igényeinek. Az embereknek van egy elvárása a nagyszabású rockprodukcióval szemben: „Az a tét, hogy meg tudunk-e felelni úgy, hogy azért összekacsintunk a régi önmagunkkal, illetve meg tudunk-e úgy felelni, hogy magunknak se kelljen azt mondanunk, hogy mekkora rocksztár lettem így a végére.” Azért várható némi gigázás, mert állításuk szerint a 23 év alatt összesen nem költöttek annyi pénzt a koncertekre, mint amennyit most erre az egy produkcióra.

„És mi lesz utána?” – kérdezzük.

„Összepakolunk.”

Villámkérdések – hangszóró nem járt

Miközben a fantáziátlan ebédünket ettük a Korhelyben, kitaláltuk azt az újságírásban még soha nem alkalmazott meglepő trükköt, hogy Egri Jánosként jól megbombázzuk az Andrásokat villámkérdésekkel, bár mi nem tudtunk hangszórót felajánlani vigaszdíjnak

Mi a kedvenc Kispál-számod?

Kispál: A Dal elalváshoz, mert nagyon szeretem a hangulatát, a szövegét, és szépek benne a vonósok is. A lassú számainkat egyébként is jobban szeretem.

Lovasi: A Húsrágó hídverő. Ezt mindig jó játszani, mint ahogy a Zsákmányállatot is, mert ebben benne van minden, amitől a Kispál Kispál.

Melyik a legutáltabb szám?

Kispál: Az Etetést hihetetlenül utálom. Nekem az a túl agyas szám.
Lovasi: Az Alma, alma, piros alma. Azt még a teljes életmű felgöngyölítése alkalmával tett koncertek alkalmával sem voltam hajlandó újra megtanulni.

Melyik a kedvenc és a legutáltabb Kispál-albumotok?

Kispál: Ágy, asztal, tévé. Leginkább az emlékek miatt. Az Én szeretlek tégedet utálom a legjobban. Mondhatnám a 20 éves koncertet is, mert éreztem, hogy megöregedtem.
Lovasi: én az első lemezünket szeretem a legjobban, meg a Holdfényexpreszt (két három szám kivételével). És az ágy asztal tévét. A legjobban pedig az Ült utálom.

Legjobb és a legutáltabb koncertetetek?

Kispál: nem tudok egy koncertet megnevezni. A Goldman menzákat szerettem a legjobban, az Aranyember fesztivált, az nagyon érdekes volt. Siófokon a Beatrice előtt utáltam játszani. Nem a Beatrice miatt, de úgy jöttek oda, hogy haver, most már bedughatod.
Lovasi: és amikor a Lord előtt játszottunk ’88-ban vagy ’89-ben
Kispál: hát az nagyon megalázó volt. Hogy kerültünk oda?
Lovasi: a technikus csávó megkérdezte Kispáltól, hogy te is reszelni fogsz?
Kispál: Lovasi meg nézte a rengeteg gombot a basszushoz tartozó equlizernél, hogy mit hová kell állítani. Ő meg megkapta, hogy „látszik hogy vidéki vagy, gyerek.” Közben a kutya se jött el a koncertre. Mi meg kimentünk a színpadra, hogy na, most jól megmutatjuk.
Lovasi: Azért a legrosszabb talán az volt, amikor’92-ben a Pecsa szabadtéri koncerten a második számnál elment a hangom. Hívtam oda a Kispált, hogy figyelj, egy egész hangot lejjebb kell hangolni. A legjobb azonban most lesz. Ilyet kell mondani, nem?

Dörög, villámlik. Befejezzük a beszélgetést. Tényleg el kellett kezdeni – Lovasi szavaival – „nyomniuk a beatet”, a próbára minket is beinvitáltak: „Valami iszonyú lehengerlő valamiben lesz részetek. Beszartok. Megérzitek a régi erőt” – ironizált Lovasi.

Lemegyünk a próbaterembe. Klimatizált helység. Hangszigetelve, stúdióablak kint számítógép. Bent a sarokban jófajta borok (csak a klíma miatt). Ózdi basszon, Lovasi és Kispál gitáron, háromszögben (ugye váll a vállnak). Összenézésre nem nagyon van szükség, mindenki behunyt szemmel koncentrál, Bräutigam dobol. Az ős-Kispál számai egymásba úsztatva egy nagy számmá állnak.

Az Autók a tenger felét még meghallgatjuk. Aztán beülünk a sajátunkba, és ezúttal sem a nagy kékség felé tartunk, hanem vissza Budapestre. Most a rekkenő hőség helyett felhőszakadás, villámok és mennydörgés kíséri utunkat az éjszakában. Arról beszélünk, hogy elegánsan fejezi be a Kispál és a borz: kihunytak a kreatív energiák, nem egyirányba húz már a szekér. Ezért még tartanak egy nagy búcsúkoncertet, és vége. Az egyik számukban azt énekli Lovasi, hogy “ha ez itt a vég, hát az nagyon derék”. Tényleg. Berakjuk a negyedik lemezt: Sika, kasza, léc.